néha azért én vagyok kétségbeejtően béna. a minap például épp egy szórakozóhely kijelölt dohányzóhelyén ácsorogtam és kedélyesen sztorizgattam egy kedves svéd ismerősnek, amikor észrevettem, hogy tőlem nem messze egy szimpatikus fiatalember konzekvensen minden poénomon nevet és időnként még szemez is velem. a svéd barátnő elment mosdóba, ott maradtam kettesben a szimpatikus fiatalemberrel, már épp azon voltam, hogy kapcsolatot létesítsek (vagy egyértelművé tegyem, hogy szeretném, ha kapcsolatot létesítenének velem), amikor egyszer csak rám rontott egy amerikai srác, akihez ugyan semmi közöm, de mivel látogatóba érkezett pestre két hétre egy ismerősömhöz, korábban klasszikus turisztikai információkkal láttam el, amivel úgy tűnik, elnyertem végtelen háláját és örök barátságát.

nem mondom, én is tudok sokat beszélni, de azért az engem is meglepett, hogy 45 percen keresztül nem hogy szabadulni nem tudtam tőle, de megszólalni sem igazán. az izrael-palesztin helyezettől kezdve a szabadkőműveseken át a mormon egyházig több témát mélyrehatóan kivesézett nekem, én pedig jól nevelten hümmögtem és bólogattam.

mondanom se kell, hogy mire nagy nehezen eszembe jutott valami elfogadható kifogás a menekülésre, a szimpatikus fiatalember már rég messze járt.

állok a lehel piacon, előttem sajtos-tejfölös lángos és pille cukorka ízű málnaszörp, körülöttem mindenféle vegyes emberek. egy 30-as férfi és egy nála fiatalabb csaj állnak mellém, előttük virslivel töltött lángos és lekváros fánk (miket nem árul ez a lángosos). hosszabb beszélgetésben lehettek, de én csak egy részletet hallottam belőle, íme:

pasi: voltam ennél az új mesternél.

csaj: és jó volt?

pasi: igen, azt mondta, hogy nagyon egyben vagyok, ami jó, mert én is így érzem, de azt is mondta, hogy nagyon vissza vannak húzódva az energiáim. tulajdonképpen én is azt érzem. utána csináltunk pár gyakorlatot és beszélgettünk. megbeszéltük, hogy az ürességben nincs semmi, még szeretet sincs. ez nekem nagy felismerés volt. 

csaj: igen, megértem.

pasi: az ürességben nincs semmi, még szeretet sincs. én most e szerint élek. a boldogságot az önazonosságban lehet megtalálni. másképp nem lehet. csak azt kell csinálnod, ami benned van. semmilyen külső elvárásnak nem szabad megfelelni, nem szabad szerepeket játszani.

csaj: értem, amit mondasz, biztosan azért jöttem be annyira a múltkor ennek a pasinak, mert megittam két pálinkát, teljesen boldog voltam és semmi sem érdekelt.

pasi: igen, mert önazonos voltál.

meret, funkcio es tipus szerint szetszelektaltam az agynemus es torulkozos komod tartalmat, majd szepen visszapakoltam minden, ugyelve arra, hogy a legritkabban hasznalt dolgok a legalso fiokba keruljenek. kezdek felni magamtol.

míg a december jelentős részét teljes apátiában töltöttem agyondolgozottan és kialvatlanul és már komolyan kezdtem aggódni magamért, annyira robotikus és kedvetlen lettem, az újév óriási lendületet hozott. miután az év első napját a másnaposságnak és szüleim kanapéjának szenteltem, ma reggel 6-kor kidobott az ágy, felkelés után tornáztam, majd fegyelmezetten dolgoztam és olyan szokatlan háztartási tevékenységekbe kezdtem, mint felmosás és lábtörlőporszívózás. bútorokat tologattam és képkereteket törölgettem, illetve lekezeltem bútorápolóval a fabútoraimat. nem tudom, honnan jött ez a lelkesedés és meddig tart, de még pár nap és szebb lesz a lakásom, mint valaha volt.

ezeket az évértékelő izéket régen a papír alapú naplómba írtam “mit nem fogok elfelejteni X évből” címen, de mostanában szinte már csak repülőn írok papírra (ami nagy hiba), szóval jöjjön ide egy kis összefoglaló, különösebb átgondolás és a teljesség igénye nélkül. 2013-ban…

– elveszítettem egy macskát, az első sajátot

– igazi, átgondolt döntést hoztam, amikor úgy határoztam, szeretnék egy új macskát…

– akiről kiderült, hogy szereti a vizet és alapvetően szuper jófej

– ezáltal könnyű neki babysittert keresni, ami örvendetes, mert idén megint több mint 10 hetet külföldön töltöttem (igaz, ezt most nem éltem meg sorscsapásként, sőt)

– rádöbbentem (és ez tényleg óriási meglepetés volt), hogy én valójában teljesen beleszerettem ázsiába (pedig abban a hitben éltem, hogy nekem a kedvenc kultúrköröm az arab világ, de valójában a kettő nem zárja ki egymást)

(pár hete volt)

szereplők: amerikai fiú, akit kedvesen meghallgattam korábban egy bárban és történetesen egy busszal kellett hazamennünk, na meg én, akit nem igazán izgatott a fiú, de nem volt az az egyértelműen elmenekülős fajta sem.

időpont: hajnali f2

fiú: szereted a teát?

én: igen.

f: és van otthon teád?

é: igen, van sok fajta.

f: nekem még nincs, csak 3 hete költöztem pestre.

é: (őszintén nem vettem a lapot, ebben a műfajban én is megérek egy misét): készségesen pesten bárhol lehet kapni teát nagy választékban.

f: és izé, nem akarsz felhívni magadhoz egy teára most?

é: nem.

ma álmomban a főnök bejelentette, hogy új formabontó elvet fog alkalmazni a cégnél, aminek frappánsan a “New Order” fantázianevet adta, és melyet a magyar gazdaságról mintázott.

this is disturbing on so many levels…

az elobb a boltban automatikusan kinaiul koszontem meg az eladonak, hogy segitett levenni a polcrol az irsai olivert. fel se tunt.

szerencsere nem hallotta meg, meg a vegen azt hiszi, hogy rasszista vagyok.

(celszerszammal, szakerto konzultalasa utan) levagtam a macska karmat egyedul. egyikunk sem serult meg.

…még mindig vannak olyan tárgyak, amikre megesküdnék, hogy a tulajdonomat képzik, majd fél óra keresgélés  után kénytelen vagyok belátni, hogy ezek szerint attól a tárgytól is elváltam anno. most épp egy kézi diódaráló volt a célpont, nemrég egy termoszért túrtam fel a fél lakást.

cserébe gazdagabb lettem pár rejtő jenő képregénnyel és egy pecabottal.