mintha valamilyen logikat velnek felfedezni a kepekben, amiket itt csinalok. attol tartok, lesz meg par szaz ilyen, instagramon megtalaljatok oket.

a szobam ugyan tagas es napfenyes, tarolasi lehetoseg alig van benne (par fogast leszamitva). mivel semmi kedvem fel evig borondbol elni, elmentem ma a helyi vasedenybe, a japan home centerbe es vettem egy “szekrenyt” 3000 forintert, amit aztan egy gumipapucs segitsegevel osszeraktam (a gyerekkori legozas sokat segitett). e mellett vettem egy szennyestarto vodrot, nemi vallfat es egy kilepot. most mar csak az origami hajtogatasba kell belejonnom, hogy beferjenek a ruhak ebbe a 3 egymasra helyezett ciposdobozba.

az ember bioritmusat bizonyara nem ugy kell visszaallitani, hogy hajnali 5-ig sorozatot nezunk, mert 3-ig dolgoztunk es kell a levezetes.

az is egyertelmuve valt, hogy 6,5 negyzetmeteren (kiszamoltam) nem lehet 10 orat dolgozni egy huzamban, ha az embernek ehhez vagy a kokemeny agyon (ami a hatamnak egyebkent nagyon jo), vagy a budin kell ulnie. szoval mostantol el fogok menni dolgozni minden reggel, mar kaptam is instrukciokat egy kozeli, szimpatikus starbuckshoz.

ma nemi tokoles utan elmentem mr. yinghez kifizetni a lakbert (amit korabban lealkuldtam 4%-al), nemi koreai fozomusor nezes utan (mr. ying nem volt ott, megkertek, varjak egy kicsit, kedvesen belapcsoltak nekem a tv-t) mr. ying 10 perc alatt lemasolta a nevemet egy szamlatombre (a zsuzsannat hosszasan nezte, majd kis villanykorte jelent meg a feje folott es mosolyogva erdeklodott, hogy “suzanna?”), majd felirta a wifi kodot es elkuldott egy novel a szoba iranyaba.
a no nagyon jartas volt, mert ahelyett, hogy a 13. emeletrol egy csigaliftet valasztott volna, inkabb visszavitt engem a foldszintre egy express lifttel es onnan egy masikkal fel az otodikre (folyamatosan szamolom a lifteket az epuletben, momentan 12-nel tartok). ezuttal a szobahoz vezeto utvonal nem is tunt olyan bonyolultnak, a mandarin trading co tablanal kell bemenni, a feszulettel ellatott ajtonal balra fordulni, majd ott vegig menni.

a szoba egyebkent egy kozos eloterbol nyilik, ahol a multkor vidaman mutogattak nekem a rizsfozot es a vizforralot, hogy juhu, tudok fozni is, majd orommel konstataltam, hogy asztal is van (mert dolgozni is kell valahol), meg egy hutot is talaltam a sarokban, igaz, epp ki volt huzva, de mar kuldtem rola fotot chaten mr. yingnek, hogy uzemelje be.

ime a szoba, a mereterol azt hiszem, mindent elarul, hogy a folyosorol fotoztam 🙂

mindenesetre nagyon elegedett vagyok magammal, a lakas jo helyen van, az epulet mar nem olyan osszezavaro es omlik be a feny. mas nem igazan kell most nekem.

update: a meretek erzekeltetesehez alljon itt meg egy kep. jobbra berajati ajto, balra ablak, en az elso kepen lathato nagyobbik agyon ulve fotoztam.

Perennenek hala ime az eltunt bejegyzest:

azert bevallom, rohadt buszke vagyok magamra, hogy a palinkas estbol hazaertem. hiaba ismerem egesz jol a varost, a helyi akcentust es laktam mar tobbszor Cz-nel, vannak itt nehezito tenyezok.

kezdjuk ott, hogy bar HK-ban alapvetoen sokan beszelnek valamennyire angolul, a taxisoforok szinte soha. erre rajon az a szorakoztato teny, hogy Cz a varos egy olyan negyedeben lakik, amit en feher embertol meg nem hallottam ugy kiejtve, hogy azt a helyiek egybol meg is ertsek. latszolag pedig nem bonyolult: Hung Hom, mit lehet ezen rosszul kiejteni (sokkal konnyebbnek tunik peldaul, mint a Tsim Sha Tsui)? megis, nekem sikerult mar “háng hom” felkialltassal elindulni a Hong Kong station fele. leginkabb a “hung hám” szokott lenni a tuti, de az a jellemzo, hogy az ember 5 kulonbozo variaciot felsorol a taxisofornek, majd amikor elunja, akkor eluvolti magat, hogy “jaj baszd meg, vigyel engem at a tenger tuloldalara (kowloon side), aztan majd mondom az utat”. az mas kerdes, hogy erre a legtobb taxis elhajt, mert semmi kedve atmenni a cross harbour tunnelen… ujabb csavar, hogy a pontos cim Baker street, de ahhoz, hogy az ember tenyleg ott is kosson ki, szakszeruen azt kell mondani, hogy “bííkágáj”.

ehhez vegyetek meg hozza azt a ket uveg palinkat es masfel uveg whiskey-t, amit a partyban elfogyasztottunk pentek esti kis csoportos foglalkozas cimszo alatt.

…valahol teljesen máshol van, mint a legtöbb emberé. nekem fel se tűnt, hol van a hiba a követező mondatban:

épp a sikátorban mászkáló patkányt figyeltem, amikor berepült egy csótány a látómezőmbe. repülő csótány baszd meg!! azért ez már nekem is kicsit túlzás.

(ez első nap volt, azóta egész jól megbékéltem velük, leginkább azért, mert azóta nem találkoztam repülő példánnyal).

még egy hete sem vagyok itt és már van telefonom végtelen internettel (kedvesen vettek nekem egyet, 1 évre előre ki kell fizetni, így került kb 30 ezer forintba az egész buli) és este költözöm mr. yinghez. nem is tudom, mi többet akarhatnék. (esetleg egy szekrényt a szobámba, de ne legyünk telhetetlenek).

egyébként az előbb írtam egy pofás posztot reggeli közben, de eltűnt valahová, másrészt meg azért vagyok kevésbé aktív, mert a strandon fetrengek már harmadik napja. az én izémet, tudom.

hajnali 4:45kor 30 fok van, de mi, hithu magyarok, ragaszkodunk a babgulyas, a paprikaskrumpli es a hazipalinka mertektelen fogyasztasahoz ilyenkor is. csoda, hogy nem hanytam nyakon a taxisofort.

valójában a “szobanézés” találóbb szó lenne, mivel HK-ban tényleg nevetséges méretű helyeken laknak az emberek, Cz korábbi lakása például 18 négyzetméter volt és összesen 4 helyiség, a mostani igazi luxus, mert talán van 30 négyzetméter is.

nekem nem voltak különösebb igényeim, inkább ahhoz ragaszkodtam, hogy azon a környéken legyen, ahol régen mindig laktam, mert azt ismerem és szeretem. előnye ennek a résznek, hogy expat körökben elég kevéssé népszerű, mivel a helyi munkásosztály zsúfolódik itt toronyházakba, de pont ezért az utcák mindig nyüzsgőek, minden sarkon van egy kifőzde és egy piac, én meg ugye nem azért jöttem ide, hogy úgy éljek, mint otthon. aggodó olvasóimat megnyugtatnám, hogy a közbiztonság itt is teljesen jó, két éve anyukámmal laktunk ott, az ő mércéje szerint is jó volt a szállás, miután túltette magát az épület lépcsőházán.

szóval indulás előtt találtam egy hostelszerűséget, egy óriási épületben több szoba ugyanazzal a tulajjal. ilyenkor megveszik az egyébként sem túl nagy lakásokat és felszabdalják 1-2-3 személyes szobákra, veszélye, hogy helyenként mindezt eszetlenül teszik, a tűzvédelmi előírásokat ignorálva. hátránya, hogy simán ki lehet fogni ablak nélküli szobát, amiről első HKi utaim előtt nem is gondoltam volna, hogy létezik, mint műfaj. később többször is sikerült egy ilyenben aludnom, olyan nyomasztó élmény volt, hogy ott húztam meg a határt, pedig én még akkor sem háborogtam nagyon, amikor rázott a zuhany. előnye viszont ezeknek a szobáknak, hogy van saját fürdőjük, amiben jó sok és jó meleg víz folyik, van wifi, az ágy kényelmes és alapvetően tisztaság van. egy ilyen nyüzsgő városban az ember nagyon tudja értékelni, ha nem kell közösségi élményt csinálnia minden pisilésből. jelen esetben nekem az is jól jön, hogy egy ilyen konstrukciójú szállásnál össze-vissza lehet bizniszelni az ott tartózkodással, ha az ember kicsit rugalmas és hajlandó néha átköltözni a szemközti szobába, akkor hosszabb külföldi út alatt ki lehet költözni (spórolás), vendégek fogadásakor pedig lehet szerezni good price-t.

szóval találtam egy ilyen csodát a neten, az angolul jól beszélő kontaktemberrel megbeszéltem, hogy szerdán megnézem a szobákat, ehhez Mr. Yinget keressem a 1309C szobában. készségesen elmagyarázta, hogy a 1309C szobát úgy tudom megközelíteni, ha bemegyek az épületbe, balra fordulok, az ott lévő három lift bármelyikével felmegyek a 13. emeletre, ott pedig a kiírásokat követve megkeresem a szobát. el is jutottam az emeletre, ahol egy betonlabirintusban találtam magam (a felénél elment a telefonomról a térerő), obskurus kínai alaprajzokat bogarásztam, majd a falra csavarozott kis táblácskákat követve végül megtaláltam a szobát és Mr. Yinget. mondjuk az szinte biztos, hogy részegen az új lakók mennek pár kört, míg hazatalálnak.

Mr. Y készségesen elkezdett nekem szobákat mutogatni, mindegyikben kihangsúlyozva, hogy van ablak (ami néha mondjuk a lichthofra nézett, de kétség kívül létezett).megnyugtató információ volt számomra, hogy az egyik szobáról kiderült, hogy egy amerikai tanár lakik benne, így ennek a helynek nem a mainland kínából beáramló turisták. egyre több ajtót nyitott ki, előterekben álltunk, ahol büszkén mutatta a rizsfőzőt és a vízforralót, hogy tudok főzni is, ha akarok. az előterekből ajtók nyíltak, az ajók mögött újabb ajtók, 5-6 négyzetméteres szobák, büszkén mutogatta a mágneskártyás ajtókat és a füstérzékelőt, miközben próbáltam megjegyezni, hogy mégis merre kanyarodtunk a folyosón. miközben épp a liftet vártuk (ez HK-ban kb olyan program, mint a buszra várás, simán késtem el helyekről azért, mert nem kalkuláltam bele, hogy 5-10 percig fog tartani, míg elhagyom az épületet), megjelent egy vidám szomszédasszony, aki hangosan üvöltve kantoniul érdeklődött, hogy én ki vagyok és mit akarok. Mr. Y készségesen el kezdte magyarázni, erre a szomszédasszony egész felvidult és kezében cekkerekkel leállt velünk liftet várni. időközbe feltűnt egy másik szomszéd, aki a liftaknára tapadva próbált telefonálni (gondolom ott jobb a térerő), miközben lelkesen integetett nekünk. hirtelen megjelent még két random nő, akikről kiderült, hogy Mr. Y felesége és húga (vagy a feleség húga, ez nem volt egyértelmű), így már öten vártuk a liftet, amibe második próbálkozásra sikerült is beszállnunk (az első tele volt), majd ezzel a vidám társasággal együtt néztünk még meg két szobát. abszolút pozitívum, hogy legalább le tudtam tesztelni, hogy be bírunk tódulni öten a kiszemelt szálláshelyre.

a kis túránkat követően a szomszédasszony elbúcsúzott, mi pedig betódultunk egy még újabb liftbe, ahol Mr. Y improvizált kínai órákkal szórakoztatott, illetve érdeklődött, hogy holland vagyok-e. Mrs. Y a vállamat veregetve kikisért az utcára (amiért nagyon hálás vagyok, mert szerintem még mindig ott bolyonganék), majd vigyorogva és integetve elbúcsúzott.

azt hiszem, kiveszem a placcot.

végül az út az utolsó 25 percet leszámítva egész eseménytelen volt. megcsodálhattam az új dohai repteret, ami talpig csiliviliben és swarowski kristályban úszik, seafood bárban kínálja a lobstert, de a dohányzó még mindig a smoking room from hell, konkrétan vágni lehet a füstöt.

az út második részén legnagyobb örömömre egy fokkal jobb helyre raktak, így ugyan elveszítettem az ablak melletti székemet, de cserébe kb egy nyugágyra kinyitható széket kaptam, rendkívül jó ételt igazi porcelán tányérból és ingyen pezsgőt üdvözlőitalként. az ablak hiánya nem is zavart különösebben, amikor 25 perccel leszállás előtt elértük a tájfun maradványait és elkezdtünk össze-vissza zötykölődni és papírrepülőként viselkedni. második nekifutásra le is szállt a gép, páran hánytak (én nem) és össznépi tapsvihar tört ki, miután megálltunk a kifutópályán.

miután beléptem az országba, megszereztem a csomagjaimat, kivettem pénzt az automatából, hirtelen megálltam a nyüzsgő reptér közepén és rádöbbentem, hogy évek óta most először hirtelen nem kell sehol se lennem, nem kell semmit se leadnom időre, nem kell semmit se csinálnom. hirtelen minden stressz eltűnt rólam és úgy éreztem, soha nem voltam ilyen nyugodt. innentől kezdve ez az út már most megérte.

a nagy hozsanna pillanatot követően bevettem Cz lakását, majd elmentem egy kedves barátnővel vacsorázni (új fedőneveket kell találnom az új szereplőknek), ami tömérdek sör és japán kaja fogyasztásba fulladt és saját szememmel láthattam, hogy a csótányok igenis tudnak repülni (ezt még azért nekem is szoknom kell).

nem tudom, hogy a sör, a jetlag, az utazás fáradtsága, vagy a stressz teljes hiánya, mindenesetre olyan jóízűen aludtam hajnali 2-től reggel 9-ig, mint már évek óta alig.