könyvek között nőttem fel. nem emlékszem olyan élethelyzetre, amikor ne lett volna a közvetlen közelemben egy kupac könyv. emlékszem viszont a sok-sok költözésre, amikor a pakolás jelentős részét könyvek dobozolása tette ki. emlékszem arra is, amikor a könyváradattal küzdve apukám hősiesen megpróbált eladni ezt-azt, aminek csak lett a vége, hogy mindenki legnagyobb bánatára megváltunk bagoért a két példányban meglévő Karinthytól (ami később egészen meseszerű körülmények között visszakeveredett a könyvespolcomra Hubbie kitartó kutatásának hála) és elszörnyedtünk, hogy mennyire nem tiszteli már senki manapság a könyveket, amik technikailag nem érnek semmit, nekünk mégis oly sokat jelentenek.

amikor elköltöztem otthonról, csak természetes volt, hogy én is óriási könyvespolcot terveztem nappalim ékeként, ahova kitartóan szerzem be a különböző olvasmányokat. múlt évben, amikor 8 távol töltött hónap után hazakeveredtem, fél óráig ültem a könyvespolcom előtt és örültem. szintén múlt nyáron, amikor egy rövid ideig úgy éreztem, hogy az érzelmi zavarodottságom meggátol minden értelmes tevékenység végzésében, nem üveg vodkáért vagy doboz csokoládéért nyúltam, hanem átpakoltam a könyvespolcot.

ezért talán érthető, hogy amikor úton vagyok és honvágyam van, könyvesboltokba megyek. kedvenceim a használt könyveket áruló boltok, mert azokban mindig van némi káosz, egy kis rendetlenség, amitől az egész sokkal emberibb, és legyünk őszinték, jobban is hasonlít a nappalimra, mint a pedáns sorokba rendezett giga könyvesboltok.

így keveredtem észak-thaiföldön, chiang mai városában egy varázslatos könyvesboltba, ahol a választék és az elrendezés egyértelműen mutatta, hogy a könyvtornyok között ücsörgő őszhajú, kissé zord angol nyugdíjas, aki vezeti a helyet egyértelműen rajong a könyvekért és meg is válogatja, hogy mihez adja a nevét.

háromszor jártam körbe a boltot, fel-alá tébláboltam, a kedvező árak ellenére nem akartam valójában vásárolni, mert éppenséggel volt olvasnivalóm (amit egy bangkoki használt könyvesboltban vettem egy héttel korábban), hely meg a táskámban nem igazán. a hely elrendezése örömmel töltött el, mert logikus gondolkodásról tanúskodott, a felhozatal meg mint említettem, ízléses volt (bár igyekszem leszokni róla, még mindig messzemenő következtetéseket vonok le emberekről a könyvepolcaik, vagy könyvesboltjaik alapján). rengeteg mindent meg tudtam volna venni, épp ezért sem tudtam egy könyvet kiválasztani a sok közül.

a bácsi felfigyelt rám, majd mintegy félvállról oda dobott egy könyvet a pultra.

ezt már olvasta? kérdezte, miközben én a címet olvastam hitetlenkedve. nem, rebegtem. igazi kultkönyv volt, amikor kijött, még emlékszem rá. önnek talán még az anyja se élt akkor, de nekünk óriási esemény volt. utána mind el akartunk menni oda. abba a varázslatos városba, Hong Kongba. járt már ott? kérdezte, miközben én döbbenetemben valamiért azt feleltem, hogy sajnos még nem. hát ha ezt elolvassa, biztosan el akar majd menni oda. remek kis város, jól emlékszem. persze most már a kínaiaké, de úgy hallottam, még mindig csodás hely.

ezek után mi mást tehettem volna, mint megvettem tőle Suzie Wong életét, a wan chai-i örömlány és az amerikai festő szerelmének beszámolóját a 60-as évekből.

a cím ne tévesszen meg titeket, remélhetőleg nem süllyedek coelhoi magaslatokkal ezzel a poszttal. ha igen, tessék reklamálni.

szóval az van, hogy félek a kutyáktól. nincs velük elméleti síkon semmi bajom, aranyos, okos állatoknak tartom őket, nem vagyok az a macskarajongó, aki utálja a kutyákat mert azok nem macskák, minden állat kimondottan feldob és szívesen töltök velük időt (néha szívesebben, mint emberekkel).

amikor Kaíróban éltünk (és én 10 éves voltam) egy kellemes kertvárosban laktunk, ahol az iskola a lakásunktól negyedóra sétára volt. ezt a távot értelemszerűen naponta kétszer tettem meg, többnyire egyedül és gyalog. a kertváros biztonságos volt, majdnem minden házban lakott egy osztálytárs, a környéken nagykövetségek, külföldiek által lakott modern, portaszolgálatos épületek voltak. a legnagyob veszély, ami leselkedett az emberre a döglesztő meleg volt, amitől egyébként bizonyítottan egy nap alatt vesekövet lehetett kapni.

persze voltak kóbor kutyák az utcán, de pont a nagy meleg miatt, többnyire kinyúlva feküdtek egy kocsi alatt, az embert békén hagyták, tudták, hogy épp hogy meg vannak csak tűrve (az arabok úgy általában nem rajonganak a kutyákért). én elég gyorsan megszoktam, hogy ezek a csontsovány homokszínű dögök a dekorhoz tartoznak, ugyanúgy, mint a fekete-fehér profilú, félméter magas járda, a galabijában ücsörgő boábok (hálóinges házmesterek), vagy a géppisztolyos őrök az izraeli követségnél.

mondták ugyan egyszer, hogy vigyázzunk, ezek a kutyák néha megőrülnek, senki se tudja, miért, talán megvadulnak, talán valamelyikük veszett lesz, esetleg fura szelek fújnak a sivatag felől, de hát mi ennek soha semmi nyomát nem láttuk, így bizalommal flangáltam az orruk előtt kis rövidnadrágocskában és szandálkában.

aztán persze eljött a nap, amikor megértettük, hogy milyen is az, amikor a kutyák megőrülnek. az egyik osztálytársammal épp iskolába mentünk,  amikor a csontkollekciók hirtelen útunkat állták és vicsorítva közeledtek, mi pedig hátrálni akartunk, de már ott is álltak és nem volt jobb tippünk, mint azt mondogatni egymásnak, hogy ne félj! nem szabad félni, mert megérzik! a helyzetet végül egy amerikai anyuka mentette meg, aki megállt mellettünk a gigászi jeepjével és érdeklődött, hogy elvihet-e minket, mire mi viharos gyorsasággal bepattantunk a kocsiba (majd utána a 10 órás szünetben megvitattuk, hogy csöbörből vödörbe, mert beültünk egy vadidegen kocsijába, ami szitén nono, de hát mégis csak jobb, mint kutyák által széttépve végezni).

egy szó, mint száz, onnantól kezdve bizalmamat vesztettem a kutyák iránt. tudom, nem tehetnek róla, de én se tehetek róla, ez egy rosszul feldolgozott szar élmény volt, ami után évekig nem érintkeztem kutyákkal. a helyzet nem drámai, muchacha kutyájával például három alkalommal néztünk farkasszemet egymással rettegve a nappaliban, majd negyedszerre már boldogan üdvözöltük egymást, de azért ha szembe jön egy random kutya az utcán, átmegyek a másik oldalra.

aztán a minap egy reggeli séta a konténerkikötőhöz vezetett. ott sorakoztak a szép színes konténerek, óriás LEGO-kockák, mellettük értelmezhetetlen monstrum munkagépek, nekem meg egy fényképezőgép lógott a nyakamban. a kapu tárva-nyitva, őrbódé nuku, ember sehol, naná, hogy besétáltam. mint talán említettem, HK-ban annyira jó a közbiztonság, hogy őszintén szólva életfenntartó ösztöneim kissé betompultak.

aztán pár kép kattintgatása után előkerült egy ugatva felém rohanó kutya. én azonnal megfordultam, hogy nem futva, de sebesen a kijárat felé menjek. a szemem sarkából láttam, hogy az első kutyához több is csatlakozott és belém nyilalt azonnal az a kairói nap, amikor hasonló ugató kutyák álltak körbe. ezek szerencsére nem úgy tűntek, mint akik megőrültek, egyértelműen a területüket védték és csak ki akartak terelni, aminek én igyekeztem mihamarabb eleget is tenni. kifele menet a nyomaték kedvéért az egyik belecsípett a fenekembe, mire magamat is meglepve ordítva fordultam meg, hogy ezt mégis hogy képzeli, hisz láthatja, hogy megyek már. a többi kutya erre megtorpant (lehettek vagy öten-hatan), ez az egy pedig rendszeres időközönként ugatva kitessékelt, amire én ugyanolyan ritmusban ordítottam egyet, hogy megyek már. a csipkedésnek és további agressziónak viszont sikerült elejét vennem lendületes (és meglepő) kirohanásommal.

az utcára kijutottam épségben, majd egy közeli WC-ben (majd utána két napig minden reflektív felületben) ellenőriztem, hogy vér nem folyt, a kutya nyála a nadrágomra kenődött, a nadrág nem szakadt ki, így jó eséllyel nem fogok veszettségben elhunyni idő előtt (annál is inkább, mert mint megtudtam, 1980-ban végleg kiírották a veszettséget HK-ból).

miután megnyugodtam veszettség fronton (azért ez eltartott egy fél napig) és beszéltem minden szerettemmel, biztos, ami biztos alapon, rájöttem, hogy azt hiszem, nem félek már többet a kutyáktól. mert igen, ijesztő és persze, ha egy habzó szájú pitbullal, vagy hasonlóval találkoznék, összeszarnám magam. de jelen helyzetben teljesen jól kinavigáltam a kellemetlen szituációból és nem voltam rest kiállni magamért (ez most kicsit hülyén hangzik, de értsük itt most teljesen fizikai értelemben). nem riadtam meg attól, hogy szembeforduljak a dögökkel és hangot adtam szerintem jogos felháborodottságomnak.

amikor két éve elhatároztam, hogy ide jövök, tudtam, hogy szembe akarok nézni bizonyos dolgokkal. egy idő után arra is rájöttem, hogy valójában ezek a dolgok a félelmeim, amik miatt korábban úgy éreztem, elakadt az életem. őszintén szólva, ha akkor listáznom kellett volna ezeket a félelmeket, a kutya valószínűleg eszembe se jutott volna, annyira nem befolyásolta a mindennapos életemet, és hát egyértelműen nem ezért éreztem megrekedve magam (vagy mégis?). de úgy látszik, ezt a listát valaki más írta össze helyettem, valaki, aki sokkal stréberebb nálam.

nem fogok panaszkodni.

tegnap megkaptam a vegleges meghivot arra az eskuvore, amire egy honap mulva egyedul kell majd elmennem, hogy szembe nezzek az ex ferj egesz barati korevel, illetve az ex ferjjel magaval.

ugyanezen a sikon maradva majus 9-en lesz 4 eve, hogy kimondtak a valast.

ma reggel arra ebredtem, hogy hazamentem pestre, de igy is tul keson, utolso eletben levo idos rokonom, nagymamam huga almomban mar meghalt. szinten almomban muchacha valamiert nem all velem szoba.

miutan magamhoz tertem ebbol a remek alombol, a facebook kedvesen emlekeztetett, hogy pont egy eve jeloltuk egymast baratnak azzal, aki mozgalmas nyaram egyik erzelmi krachjat eredmenyezte.

szoval oke, ertem. pozitiv lany vagyok, tele eleterovel es vidamsaggal. elvezem, amit csinalok, szeretem az eletemet, es ez nem is kerdes. ez mar affele trademark nalam, energikus es pozitiv hozzaallas, felirhatnam a csaladi cimeremre, ha lenne. ez mind tok jo. es a fent felsoroltak kozul egyik sem dramai, vagy akarcsak kulonosebben megrazzo informacio, siman szembe nezek mindegyikukkel, sot, orulok nekik. es holnapra ugy fogok tekinteni ezekre, mint izgalmas, erdekes elettortenesek.

de ma nem. ma nem akarom  kiegyelniteni ezt a sok hulyeseget es pozitiv hullamokat sugarozni a vilagba. ma legszivesebben azt mondanam elegansan es noiesen, hogy baszd meg vilag, hagyjal mar bemen. 

de helyette inkabb felvettem a legszebb ruham, lemondtam a programomat, vettem egy kavet es HK egy mozgalmas pontjan allva hallgatom Al Banot es Romina Powert, mikozben a hangyakent nyuzsgo tomeget figyelem.