az új lakótárs (egy pár női tagja) reakciója, amikor benyitott a (hongkongi léptékkel bazi nagy) fürdőszobánkba: “is this the… argh… shower??”

a svájcival már kötjük a fogadásokat, hogy mikor fognak elköltözni.

mellekelek egy kepet a furdorol, hogy azert nem olyan dramai a helyzet (zuhanyozni a wc es az ajto kozott allva kell)
update: idokozben kiderult, hogy a lany hongkongi szulok kanadaban elo gyermeke, szerintem hazakuldtek egy kicsit ismerkedni az igazi elettel

tudom, hogy rendszeresen kiröhög mindenki, amikor arra panaszkodom, hogy fázom a trópusi Hongkongomban, és tudom, hogy évente maximum egy hónapot van itt igazán szar idő, de higgyétek el, attól még, hogy 15 fok van, a hideg pára, a szigetelés teljes hiánya, a 20 literes melegvízes boiler és az egyrétegű ablakok kombinációjából az jön ki, hogy az ember kedden kihűl, és úgy marad egészen péntekig, vagy akármeddig, ameddig ki nem süt a nap (és az mostanában nem jellemző). és persze, ehetnék valami kurvacsípőset, ami ideig óráig segítene, de mivel napjaimat az ágyon görnyedve a gép fölött töltöm, attól tartok, ez se tartana igazán sokáig. ja és ha esetleg azon tanakodtok, hogy miért nem megyek fűtött helyre, akkor elárulnám, hogy ma például egész megörültem, amikor kijöttem a légkondicionált szupermarketből, mert fél percre egész az az érzésem támadt, hogy meleg van az utcán.

szóval jelenleg fel vagyok öltözve teljes utcai szerelésbe, a csodás rózsaszín flamingós utazószoknimra (muchachától kaptam, rendkívül kényelmes és meglehetősen idióta darab) ráhúztam a még három éve egy akció keretében mongkokban vásárolt termo bokazoknimat (micsoda idióta egy koncepció, 450 fok van egészen a bokádig, aztán fagyj meg), amin az áll, hogy I szívecske Che, csak a szívecske helyén a Che stilizált pixelportréja látható, magamra terítettem a svájci lakótárstól kölcsönkért lopott Emirates repülői takarót, a vállamra terítettem görög siratóasszony jelleggel a fekete kasmír sálamat (amit senki se értett, minek hozok magammal ebbe a klímába, hát _ezért_), a fejemre pedig a lassan negyedik éve remekül szolgáló utazópulóveremnek a kapucniját húztam (de az előbb szembe jött a folyosón a svájci lakótárs, aki nemes egyszerűséggel kötött sapkában flangál a lakásban). miután megittam három kancsónyi forró Iron Buddha teát a veseműködésem hőháztartásom már nem is olyan rossz, de azzal egyszerűen nem bírok mit kezdeni, hogy fázik az orrom.

szóval az időjárásról most egy kicsit ne beszéljünk.

én: – szóval vettem ezt a misztikus “Iron Buddha” teát és most megkóstolom. ha esetleg elkezdenék hallucinálni, vagy furán viselkedni…

lakótárs: – akkor majd iszom belőle én is.

milyen jó, hogy tegnap véletlenül összetörtem Loyola névre hallgató főzőplatninkat (rávetette magát egy kamikaze lábos), mert most megjelent Steve, lakásunk ügyes bajos gondjainak egyengetője, és bejelentette, hogy kapunk új főzőlapot, sőt, új serpenyőt is, mivel a régi már kopottas és mivel szemlátomást én szoktam itt főzni, mondjam meg, mit szeretnék még. szóval kértem egy fedőt (eddig egy műanyagtányérral fedtem le a dolgokat, egész jól működött, míg egy nap bele nem olvasztottam egy kevés kék műanyagot a kókusztejes zöldséges ragúmba), illetve felvetettem, hogy ha a mosogatót lefednénk egy megfelelő méretű vágódeszkával, exponenciálisan megnőne a nemlétező konyhpult felületünk és vehetnénk egy Loyolánál kissé méretesebb platnit, ami nem csak a serpenyő belső 3 centijét melegíti.

Tengeralattjárókon Hong Kongban lakni határozottan fejleszti az ember LEGOzási lakberendezési képességeit.

(azt hiszem, azt nem is mondtam, hogy múlt héten szereztem egy vadonat új sütőt egy doboz csokoládéért cserébe, amit hazacipeltettem szegény svájci lakótárssal a metrón egy rekesz sörért cserébe, szóval a konyha felszereltsége lassan jobb, mint egy átlagos főzőműsoré).

bónusz: Steve kedvesen megjegyezte, hogy ezt az egész albérletet én keltettem életre és ennek mennyire örül.

ebben a nagy azsiai letben majdnem reflexszeruen belereszeltem egy fel gyombert a bolognai szoszba…

bár újévi elhatározásaim között valóban szerepel valami olyasmi, hogy “jobban oda figyelni az egészségemre”, nem fogalmaztam meg konkrét (edzés)tervet, sőt, annyira át se gondoltam még ez az újévi dolgot, itt sem írtam még róla (ami nálam az átgondolás egy formája), csak valami ködösen derengett, hogy “most már tényleg ideje lenne formába jönnem” (illetve, hogy “most már azért lassan illene foglalkoznom a kapcsolataimmal”, de erről majd később). tudjátok, hogy vagyok a testmozgással: kampányszerűen kitalálok mindenféle rövidtávú célt és azért igyekszem mindent beleadni, így pl. egyszer sikerült eleget edzenem ahhoz, hogy le bírjak futni 10 km-ert megállás nélkül és legutóbb az úszással is voltak sikerélményeim. de azért lássuk be, nem estem át a hőn áhított életmódváltozáson, és azon túl, hogy testem bizonyos régiói még mindig elég mócsingosak, megint úrrá lett rajtam az alulmozgás szülte tunyaság.

aztán kedd reggel felébredtem bazi korán a vekkerre és mivel rossz szokásom egyből megnézni az emailjeimet, azon nyomban agyvérzést is kaptam némi munkaügyi ez meg azon. ennek örömére képtelen voltam visszaaludni és a konyhában összetalálkoztam a szintén határidős munkával küszködő svájcival. rövid anyázást követően valahogy arra a következtetésre jutottunk, hogy menjünk el úszni, jót fog tenni. legutóbb, amikor uszodában voltam, nem igazán sült el jól a dolog, talán túl fáradt, talán túl éhes voltam, mindenesetre a rossz élmény annyira nem buzdított arra, hogy visszatérjek, de így, hogy párban mentünk, átgondolni se volt időm a dolgot és már a vízben voltam.

és csodálatos érzés volt, mint mindig, amikor az úszás jó (és a legtöbbször az). egész feleuforizálva léptem ki a medencéből és a munkahelyei ártalmaimra fittyet hányva száguldoztam végig az egész napon. másnapra persze meglepő mértékű izomlázzal ébredtem, kb a kisujjam megmozdulásától sírva fakadtam, de nem bántam, mert tök véletlenül pont elolvastam ezt a remek cikket, aminek lényege, hogy szép és jó, hogy a nagy önfelszabadító mozgalmak folyamatosan azt sulykolják belénk, hogy mennyi mindenhez van jogunk és ennek hatására mindenki csak a legjobbat akarja magának, de azt valahogy mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy ezeket a dolgokat nem elég akarni, hanem az elérésükhöz vezető folyamatot is akarni kell. és bár én évek óta hajtogatom mindenkinek, hogy az a baj manapság, hogy az emberek nem fogják fel, hogy a dolgok csomagban jönnek és nem lehet csak a kellemes részeit kiválogatni adott csomagnak és ignorálni a kellemetlent, a testmozgásra valahogy pont nem jutott eszembe alkalmazni ezt a felfogást (pedig valószínűleg sokkal kézenfekvőbb, mint a párkapcsolatok terén, amivel kapcsolatosan elő szoktam rántani ezt a vesszőparipámat). szóval amikor őrjítő izomlázzal a bordáim között ébredtem, valami átkattant bennem és rájöttem, hogy persze, nagyon szeretnék egy pofás testet magamnak a közeljövőben, de most ezt az izomlázat szeretem nagyon, mert arról tanúskodik, hogy aktívan haladok és ennél több momentán nem is kell a lelkibékémnek.

ezért hát visszamentem úszni másnap is, majd harmadnap is, amikor pedig hajnali fél ötkor feküdtem le és alig három órát aludtam. és most, hogy átmenetileg felköltöztem megint a hegyre és messze van az uszoda, reggelenként fel- és lesétálok a kilátóba, ami ugyan alig 4 km, de potom 600 méter szintkülönbséget jelent, illetve mai, másfél órás, könnyed 7.5 km-es sétám keretében hirtelen felindulásból egy 1 km-et még kocogtam is, majd itthon még neki álltam felüléseket csinálni.

hatodik napja kelek fel reggel 7-kor, hogy kvázi vidáman és dalolva vágjak neki valami testedzésnek, amit soha nem tapasztalt izgatottsággal várok. igen, fáj ez-az és igen, néha spontán jelleggel elalszom a nap közepén, de pont ez a lényeg, amiért csinálom.