a wizzair megkér, hogy rakjak egy ikszet a kis kockába, ha a bőröndömet nem magam csomagoltam, vagy ha más megbízásából szállítok csomagot.

mindezt a netes beszállókártya nyomtatás égisze alatt.

még jó, hogy nem kérdezik meg, hogy fel akarom-e robbantani a repülőt.

mégis, ki a frász fogja ezeket beikszelni?

na, haladunk, az egyik potenciális szállásadóm épp Párizsban ragadt, ahol általános sztrájk dúl már van két hete. reméljük, csütörtökre átússza a csatornát, sikerült az már másnak is.

csütörtökön elutazom Londonba Pablohoz, a 4 napos hosszú hétvégém szuper szórakoztatónak ígérkezik már most.

az alap koncepció, hogy muchachával mind a ketten berepülünk Londonba, hogy meglátogassuk Pablót, akit oly rég láttunk. tudni kell, hogy rajta kívül még E is ott él, ráadásul mindössze pár utcára Pablótól.

ez mind fantasztikus, de Európa egyik legnagyobb városában egyetemista barátaim természetesen mindenféle lyukakban húzzák meg magukat drága pénzért, így többszörös logisztikai gondot okoz a tény, hogy muchachával lehetőleg ketten egy helyen szeretnénk aludni (és lehetőleg Pablónál, de a helyzet nem olyan egyszerű).

mert van itt aztán minden, allergén macska, szakító libanoni pár, kibékülő libaboni pár, házastársi belviszályok, effektív helyhiány, egy darab francia ágy három főre, vagy egy darab kanapé két főre, szintén látogatóba érkező volt osztálytárs, másik osztálytárs, akit túl rég láttam ahhoz, hogy legyen pofám szállást kérni tőle, és így tovább, olyan ez, mint egy brazil telenovella, naponta változik a helyzet, én már csak röhögni tudok.

mindenesetre extrán mobilis leszek, mivel fukarságomban nem vettem jegyet a bőröndömnek, így nem is viszek bőröndöt, csak egy nagyobb női válltáskát, amibe betuszkolok pár bugyit és zoknit, meg 3 trikót, azt csá. szerintem a női lakosság jelentős része ennél sokkal több cuccal rohangál a táskájában nap mint nap.

tegnap nagy elszántsággal kipakoltunk rengeteg dobozt Hubbie-val, így a hálószoba után mostanra a hall is elkészült, van benne étkezőasztal, állólámpa és szőnyeg is.

a nappaliban lévő könyvespolc lassan megtelik a kupacokban álló könyvekkel, DVD-kkel, társasjátékokkal és egyéb izékkel, majd egyszer arra is jut idő, hogy itt rendet rakjunk, de most az az elsődleges, hogy a helyükre kerüljenek a bútorok és végre lakás jellege legyen ennek a bútorraktárnak.

tiszta mázli, hogy mostanában kevesebb a munkám, legalább van időm dobozokat pakolászni, testedzésnek sem utolsó.

a szépművészeti múzeumban rám szólt a teremőr, hogy a sálamat tekerjem a kezemre, ne dobjam át a vállamon.

nem értem, miért.

csütörtök este családilag megnéztük az alexandrov együttes előadását, ami valójában a vörös hadsereg férfi karát takarja, zenekarral és táncosokkal kiegészítve.

számomra egészen meglepő volt, hogy az aréna teljesen tele volt, főleg szüleim korosztályával, de akadtak szép számban fiatalok is, akikről az est folyamán kiderült, hogy kenik vágják a mozgalmi dalokat.

mert hogy azokat hallgattuk és bár én nem tudok oroszul, a partizán szót kiválóan kiértettem a szövegből, így nem hinném, hogy különösebben aktualizálták volna a szövegeket. nekem azért meglehetősen paradoxálisnak tűnt, hogy 20 évvel a rendszerváltás után, emberek komoly pénzeket fizetnek, hogy azt hallgassák, amit anno úgy utáltak, és ehhez ráadásul olyan videókat nézzenek, amiben hősies szovjet katonák menetelnek jobbra balra, náci zászlókat tépnek szét, asszonyokat csókdosnak, lenin szobrok előtt tisztelegnek, vagy éppenséggel veteránként ezer kitüntetéssel a mellkasukkon vonulnak fel.

de úgy látszik, a nosztalgia nagy úr, a tömeg marhára élvezte az egyébként remek produkciót, fennhangon énekelte a katyusát, megfelelő helyen kezdte el a vastapsot, olyannyira, hogy a végén külön megköszönték nekünk, hogy ilyen jó közönség voltunk.

egyébként szó se róla, engem is megvettek kilóra. alapvetően három féle produkciót kaptunk: a férfi kórus által előadott mozgalmi- / népdalokat, a szólistával együtt előadott dalokat és a táncos átvezetőket. ezutóbbiak elég egyhangúak voltak, random népviseletes asszonykák berohantak a színpadra, ugrabugráltak, majd egyéb random népviseletes férfiak beugrottak a színpad közepére és válogatott bravúrokat adtak elő, amiből számunkra egyértelművé vált, hogy ők már a homokozóban is a magyar vándorral mulatták az időt.

a szólistákkal előadott résznél egyszer csak felkonferálták josip kobzont, akinek a neve nekem ugyan nem mondott semmit, de körülöttem mindenki felsikított a 73 (!!) éves énekes láttán, aki becsületesen előadott 3-4 dalt. az első szám után elmondta, hogy úgy értesült, régi barátja, koós jános is a nézőtéren van, jöjjön előre. és valóban, egyszer csak megjelent koós jános egy óriási csokor virággal, amit átnyújtott, majd mosolyogva kezet ráztak, kobzon pedig elénekelt egy koós számot magyarul, ami szerintem igazán szimpatikus gesztus.

a második részben szintén volt egy vendég, bizonyos szirtes edina mókus. ő egy szál hegedűvel érkezett és azzal improvizálgatott bartók tiszteletére, majd előadott egy saját dalt, ami egészen furcsa volt, mostanáig nem sikerült eldöntenem, hogy tetszett-e vagy sem. ezt az egész intermezzót kicsit erőltetettnek és fárasztónak tartottam, szerintem szívesebben hallgattunk volna még pár dalt a kórus előadásában helyette, bár ez is kétség kívül szép gesztus, az alexandrov készült arra, hogy pestre jön, nem az a fajta produkció, akinek édes mindegy, hogy most épp párizsban van, vagy budapesten, esetleg bukaresten. (persze tudom, hogy ennek történelmi okai vannak, de simán megtehetnék, hogy minden városban pontosan ugyanazt a műsort nyomják le).

összességében nekem tetszett a “koncert”, a férfi kórusnak tényleg félelmetes ereje van, órákig el tudnám őket hallgatni, viszont sajnálatosnak tartom az erős revü hangulatot, fél percenként új emberek érkeznek a színpadra, az előadás elaprózódik, nem lehet tisztes katarzist felépíteni, mert mire épp megindulnának a könnyeim a zúg a volgától, bepattan a színpadra 20 ukrán néptáncos és látványos kardtáncot lejtenek.

a poljuse polje hiányáért bőségesen kápótolt az előbb említett zúg a volga és a v puty, ami szerintem egészen zseniális.

valamiért nem megy a főoldalas linkem a bejegyzéseknél, valaki elküldené a sajátját, hogy be kopipészteljem? ezer köszönet.

ha valaha azt találnám mondani, hogy elektronikai kütyű használati utasítását fordítani pofon egyszerű, főleg TRADOS nélkül, tessék engem pofán vágni egy LCD kijelzővel.

(a hülye félrefordítás-legendáknak köszönhetően meg legalább tizenötször akartam azt leírni, hogy Blu-ray játékos az elmúlt egy órában).

a szembe szomszéd valószínűleg jót nevetett volna az előbb, ha látta volna, amint az erkély és a szoba között rohangálok fel-alá, egyik kezemben egy csíkos sállal, másikban egy laptoppal, hangosan káromkodom, időnként gyanakodva belerúgok egy kupac szennyes ruhába a nappali közepén. ja és mindezt biciklis szemüvegben, aminek kék a lencséje.

valójában csak egy darazsat üldöztem, ami belopakodott  a szobába, miközben én az erkélyen fordítottam (igen, biciklisszemüvegben, mert a napszemüvegemet nem találom, a monitoron viszont tükröződik a napsütés). a sál meg az első fegyvernek tűnő tárgy volt, ami a kezem ügyébe került.

nos az történt, hogy a havi pontgyűjtő affért Hubbie nyerte (igaz csak 3 ponttal), ezért valamilyen meglepetés ajándékot nyert, amit nekem kellett kitalálnom.

mivel mostanában (többek között anyagi megfontolásból, de filozófiai háttere is van) egyre sztoikusabb alkat vagyok, úgy döntöttem, élményt ajándékozok, méghozzá kulinárisat és így jött az ötlet, hogy házi gnocchit készítsek.

Hubbie-t néhány éve vittem bele a gnocchi-fertőmbe, és teljesen beleszeretett ebbe a tésztaféllébe amikor Genova környékén állomásoztunk (ami történetesen a gnocchi fővárosa).

különböző recepteket találtam a neten, némelyikbe kellett tojás, némelyikbe nem, némelyik túl magyarosnak tűnt az én ízlésemnek (10 dkg liszt és 3 tojás, amikor valójában 30 dkg liszt és egy tojás a tuti megoldás), végül ennél a szuper videóreceptnél maradtam és ezt követtem végig. (a táncoló szakács nagyon bejött, de az se semmi, ahogy felvágja a tésztát).

hosszas tanakodás után elvetettem a magyar oldalakon elterjedt elméletet, hogy a gnocchit barázdálni kell, mert úgy ragad rá igazán a szósz, emlékeim szerint Olaszországban a gnocchik leginkább kicsit és négyzetesek szoktak lenni, vagy amorf amöbára emlékeztetnek, de barázda, az nincs rajtuk (lehet, rosszul emlékszem). ráadásul az olaszok a szósz fogalmához is másképp viszonyulnak, nem zúdítanak egy  fél vájling bolognait (haha) a tésztára, hanem elég szerintük egy kis merőkanálnyi is a tésztakupac tetejére (persze nem bolognaiból, mert olyan nincs).

csodák csodájára kifejezetten ehető lett a végeredmény, bár az biztos, hogy a krumplitörési technikámon javítani kell (például beszerzek egy krumplitörőt, hogy ne egy villával szerencsétlenkedjek) és az is kiderült, hogy érdemes kicsire vágni a gnocchikat, mert megdagadnak és hiába finomak önmagában, az ember azért nem tésztát akar enni tésztával (én például gorgonzolával és dióval szolgáltam fel).

a sikertörténet végén átvittem belőle egy adagot szüleimnek, akiknek nagyon ízlett, de amikor elmeséltem röpke félórában mindazt, amit itt leírtam, jót nevettek, hogy mennyi energiát fektetek egy egyszerű krumplis nudli elkészítésébe. és hát…valójában igazuk van, de azért én remekül éreztem magam, hamarosan különböző, ízesített variációkat szeretnék kipróbálni, az ötleteket/tippeket várom.