ma beszéltem cs-vel. persze nem annyit, amennyit szerettem volna, de valamennyire azért megnyugodtam. mindkettőnket szétvett az ideg és már már agresszióba fulladunk hétfő óta. persze, túltesszük magunkat az elte borzadalmain, csak azért egyre nehezebben emésztjük meg az ilyen kellemes megalázós történeteket. jó lenne, ha lenne egy külön bejáratú valakim, aki egy szar nap után megölelne. lassan majd átkeresztelem a blogot vmi hülye szingli naplóvá. szó se róla, el szoktam én lenni prímán egyedül. csak ez az év engem kicsit túlzottan leterhel, nem regenerálódok elég gyorsan.

bár ma prince of persiáztam (második érsz ps2n), korcsolyát néztem (plushenko arany, lambiel második helyen zokogott meghatódottságában, nyálfej joubert meg csak hatodik, höhöhö) és elolvastam 50 oldalt egy francoise sagan színdarabból (les violons parfois). mondjuk biztos nem ezt kellett volna tennem, de ez esett jól. bár a prince of persiától néha idegbajt kaptam, ilyenkor bátyám átvette a kontrollt. miért nincs nekem az év minden napján egy bátyám? na, talán ezekre a vízekre nem óhajtok evezni. soha. mert semmi értelme.

azért csináltam is konstruktív dolgokat. pl beszéltem elözőleg többé-kevésbé fontos emberekkel, ami jót tett, mert felkerültek a pontok az i-kre. bejelőltem fantasztikus bárányos zselés-csillámos tollammal a fantasztikus, karácsonyra kapott, ultra személyes naptáramba az iskolai szüneteket és egészen feldobódtam, mert annyira nem rossz a helyzet. nosztalgia által felhergelve, visszatértem régi thrillionos klánomba, ahol legnagyobb csodálatomra Volkov megtartotta kedvenc, immár több éves karakteremet, Iris Violát. ezzel egyidejűleg a humorkába is benéztem sürűn. úgy érzem, szükségem van megint aktív netes életre, illetve rengeteg könyvre.

kicsit  ijesztő volt a mai agresszivítás roham, de lehet, hogy csak az alváshiány és a túl erős kv tehet a dologról, ki tudja, minden esetre egy tos nénit puszta kézzel szétvertem volna. pedig igazán nem vagyok egy agresszív alkat. mint amikor egyszer a metrón NIN-t hallgattam és rendkivül jól vizualizáltam, ahogy egy lángszoróval írtom a népet. pedig ez egy képzavar, mert Rammsteint kellett volna hallgatnom, de sebaj.

jöjjön már valaki, aki földrengést generál az életemben. az a baj, hogy ez sose úgy jön, hogy az ember várja. hanem inkább épp már sehova se akar menni.

akkor jöjön már valalki, aki megírja a szakdolgozatomat 🙂

nekem lehet, hogy valami bajom van. tegnap ugye nem tudtam aludni, ma meg baromságokat álmodtam, a kellemetlen fajtából. ez a hétfői pofon az eltétől kicsit nagyra siekredett. vagy csak már elegem van a télből.

egyébként úgy vettem észre, hogy mások sincsenek teljesen jól, tegnap összeröffentem a Színésznő tiszteletére és többek eléggé szótlanok és punnyadtak voltak, akik pedig nem szoktak azok lenni.

nekem most szakdolgozatot kéne írnom, ehhez képest nem egészen ez történik. befejeztem tegnap a hatodik Harry Pottert, most erős űrt érzek magamban. megfogadtam, hogy március 20.-ig nem olvasom el az első három részt, sőt, nem olvasok semmit, ami nem vág szakdolgozatba, de ez így elég tarthatatlannak tűnik azt hiszem, most egy hétig mindent utálni fogok.

felhívom a tudakozót, hogy kapcsoljanak egy filozófust, magyarázza el nekem, miért van nekünk lelkiismeretünk…

több dolog.

elöszőr is: mi a rosebbnek ébredtem én fel 2 óránként ma éjszaka, úgy, hogy erre semmi okom nem volt? minden esetre álmodtam minden félét, de semmi túlzottan érdekeset.

másodszor. most már szóváteszem azt az általános tendenciát, miszerint emberek nem tudnak lezárni kapcsolatokat. nem mondom, néha nekem is vannak bajaim ezzel, de ha elhatároztam, h az illető le van zárva, akkor nem állok neki még sarat dobálni, szemétkedni és szarrágni. ennyi érzelmi nagylelkűség igazán szorulhatna másba is. nem várom el senkitől, hogy a szavatossági idő lejárta után még jópofizzunk egymással, én se szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akiknek nem tudok mit mondani. de komolyan, most konkrétan röhögnöm kell. kár, hogy pont ezek miatt a megnyilvánulások miatt nem fogom tudni komolyan venni az illetőt soha többet. minden esetre mások hülyeségei egészen feldobják a napomat.

harmadrészt csütörtöki szekátm már megint felidegelt. van egy kellemetlen mellékhatása ennek a dolgonak, miszerint kicsit politikai képződmény az egész, ráadásul nem az az oldal, ami engem vonz. hadd ne részletezzem, hogy milyen krizist generált bennem a dolog, de hirtelen belém nyilalt, hogy csak azért, mert ez az egyetlen egy irodalmi kör, amiről tudok, nem kell, hogy ennek legyek része. a leghasználhatóbb és legtisztánlátóbb kritikusom úgyis máshol van. asszem rám tört a tisztogathatnék az életemben, úgy veszem észre, hogy a középszerű illetve kétes elemeket irtom ki épp. lehet, hogy nem fog sok dolog maradni, de legalább lesz rengeteg üres hely új dolgoknak, új embereknek. azt hiszem, tudatalatt a pályázat befolyásol most engem ennyire. annyira bennem van, hogy úgyis elmegyek én innen nem is olyan sokára (igaz, nem is olyan sok időre), úgyis újjászületek én, hagyjanak lógva. közben persze egyáltalán nem biztos, hogy megkapom azt a cuccot, de szerintem ha így folytatom ez tök lényegtelen, mert mire eljön a szeptember, már réges rég újá leszek születve.

jó megint érezni, hogy szeretek élni. és, hogy ebbe nem tud belerondítani se egyetem, se hisztérika, se ex-pasi, se semmi.

röviden és tömören: miután az éjszkámat kérvények, tos nénik és egyéb egyetemi horrorok közt töltöttem, elég pocsék állapotban beestem egy syntax órára, amin meglepődtem, hogy van még tanár, akinek humora is van, majd elmentem konzultálni a témavezetőmmel, aki mellesleg a tanszékvezető. kérédésére, hogy jól vagyok-e őszintén válaszoltam és felvázoltam a tegnapi krizist. szóval annyit legalább sikerült elérni, hogy most más viszi a keresztet. után még egy timetable crisist is sikerült megoldanom, szóval aránylag felszabadultan, de irdatlanul lezsibbadtan estem be a szimplába buborékhoz, akivel ey idő után azért egészen hibbantak lettünk. ennyi. nyalogatom sebeimet, aludtam délután, korcsolyát bámultam fél8tól mostanáig, regenerálódokés próbálok tovább lépni. nem egészen találom a helyemet mostanság, de most asszem nem rajtam múlt a dolog. mindegy, inkább befejezem a hatodik hpt 🙂

szeretnék szerelmes lenni. érezni azt a mindent elsöprő, felemelő eufóriát. mélységes tiszteletet. erőt adni és kapni. érezni újra azt a mély, tiszta érzést, amiről tudom, hogy képes vagyok rá, amiről tudom, hogy letezik. nem azért, mert magányos vagyok. egyszerűen csak szeretnék végre egy mély érzelmi kapcsoaltban lenni, tiszta és egyértelmű keretek között.

addig is a blogjaim tartanak életben. félre értés ne essék, vannak kifejezetten mély érzelmi kapcsoaltaim, csak éppenséggel nem szerelmiek. vagy legalábbis nem a klasszikus értelemben. ezzel együtt blogjaimon levezetett feszültségeimet senki se tudná elviselni, én se. ezért vezetem le őket 🙂

vannak ismétlödő sémák. mint pl. az, hogy ma mindenki a kvifet istenítette és algopyrint zabált. ez még elkönyvelhető vicces egybeesésnek. séma az is, hogy az éve ennek a részében korcsolya elött izgulok. és mennyire jó is ez, mert az lenyugtat. séma lett sajnos az is, hogy az ELTE szétbassza az agyunkat percenként tízsszer. (ma káromkodni fogok, akinek nem tetszik, ne olvassa). Cs ugyanis beszambázott a jó kis TOnkra, megtudni, hogy ugyan má, a kötelező tesi, ami a diplomához kell, ugye nem kelle az államvizsgánkhoz, lévén mi csak két év múlva kapunk egy darab összevont papírt, annak ellenére, hogy már most befejezzük az angol szakunkat. egyrészt megtudta, hogy ezt mi hogy képzeljjük, legyünk szívesek testületileg dékáni kérvényt benyújtani, tanszékvezető által megerősítve. és mellesleg, en passant, ugye tudjuk, hogy a szakunk 2003ban megszűnt és egyenlővé váltunk a volt, beolvadt tfksokkal (ahova, má párdon, 62 pont a felvételi és az iq követelmény és 3 hét a tangyakuk, nekünk meg fél év). szólt nekem erről valaha bárki is? bár feltehetően én vagyok a hülye, hogy feltételezem, hogy az a szak, aki mellett én kiálltam, aláirásommal támogattam, esetleg méltóztatik szólni nekem, aki egyike vagyok a 20 darab végzős diákjából, hogy ugyan má, vigyázzak, a TO nem szeret minket. vagy vmi. de lófaszt. szenvedtem 4 kicseszett évet egy olyan szakon, ahol semmilyen agyi kihívás nem ért, ellenben rengeteg alkalmat kapott mindenki, hogy kreativításomban gátoljon és vesémbe taposson. minden kurva félévben ott akartam hagyni, de mégsem tettem, bevallom, többek között azért, mert négyesnél rosszabbat sose kaptam. elfogadtam, hogy paráztatnak feleslegesen, hogy primitív bunkó állatokkal vagyok összezárva, hogy forradalmi pedagógia címszó alatt idióta csoportterápiára járok, hogy középkorú két gyerekes vén kéjencek tepernek utánunk. elfogadtam, hogy számüznek félévre egy szellemi elfekvőbe és esküszöm, még hálás is voltam, hogy kompetensnek érzem magamat, ha egy tanterembe bemegyek. de az ég áldja meg őket, miért tőlünk tudják meg, hogy mi nem létezünk? nem nekik kéne valamilyen szolgáltatást nyújtaniuk? vagy az állam pénze büdös? a drága to meg mit minősítgeti a diplomát egyre lejebb? fenntartják a műsorváltozásra a jogot, vagy mi a fasz? ha én elkezdtem valamit, akkor annak az eredményét kéne megkapnom, ha összedőlét közben az épület alattam és kihalt a tanárikar, akkor is. dékáni engedély. lassan már arra is dékáni engedélyt kell kérnem, ha wc-re akarok menni.

másik remek hír. kinéztük magunknak a kiegészítőt. de persze, mi barmok, nem gondoljuk, hogy ez ilyen könnyen megy. a kiegészítő ugyanis övőre megszűnik. ha ne adj isten fel is vesznek (aminek kevés esélye van, mivel tisztázatlan átmeneti egyetemi-fősikolai szak vagyunk, végzünk, de nem lesz róla papírunk), kifutó évfolyam lennénk. nem lenne hova bukni, hova átsorolni, nem lehetne halasztani (ami azért lenne vicces, mert esetleg összejön a pályázat, akkor választhatunk a kettő közül), utolsó év lennénk, ami fut a bolognai rendszerrel párhuzamosan, belegondolni se merek, hogy hogyan kezelne engem a to. nem, nem és nem, nem leszek egyetemi angol tanár, nem az elténél, nem ezek után, nem ott, ahol csak belémrugni tudnak, ha nem a tanárok, akkor a to.

ültem ma kettő darab pedagógia szakszemen. tanárjelőltek között. azt hittem, sírva fakadok (ennek sürűn adtam hangot válogatott kommunikációs csatornákon, többnyire segélyhívó smsekben). ennyi ostoba, visszataszító, jobb esetben csak teljesen jelentéktelen embert egy helyen már rég láttam. fontoskodnak, pofáznak. baromságokat. de nekik igazuk van és mozdíthatatlanok és nincs bennük józan ész és rasszisták és rémes gondolataik vannak és én csak ülök köztük és könyörgöm, had öntsem le őket napalmmal, vagy egy kis sósavval, vagy ha más nem, legalább hadd meneküljek el, én a jóhiszemű, emebrszerető idealista. tanárok. ezek. az én gyerekeimet ők fogják tanítani,d e könyörgöm, mire? egy kurva érték nincs ezekben az emberekben.

hittem abban, hogy egyetemi tanár leszek. modern francia irodalmat fogok tanítani. női irodalmat fogok kutatni. mellette dolgozom egy olyan helyen, ahol pénz is van, mondjuk fordítok, vagy tolmácsolok. ücsörgök a tudomány fellegvárában, kollégáimmal emelkedett csevegést folytatok proustról és joyce-ról. diákjaimmal interaktív órák keretében új gondolatokat ébresztek bennük. de nem. nem az eltén. nem magyarországon, ahol az egyetem nem az a hely, ahol a hallgatót megbecsülik, ne adj isten bíztatják. én valószínűleg be lehettem lőve, amikor még nem is olyan rég elterveztem a jövőmet. menekülni akarok az eltétől, nem akarom megvárni azt a pillanatot, amikor véglegesen belémrug és véglegesen szociopatát csinál belőlem. nem akarok lelkironcs lenni miattuk, de most azt hiszem, inkább sírva fakadok.

most meg mennék Harry Pottert olvasni (most már a hatodikat), gyorsan letudom, mert rájöttem nem is rég, hogy nekem egy hónap múlva le kell adnom a szakdolgozatomat, szóval nem engedhetek meg magamnak több eltévelyítő olvasmányt (pedig lenne még egy-két tippem). egyébként lehet, hogy csak az én érdeklődésem lankad, vagy fárad a szemem, de ez a rész eddig (kb könyv feléig) nem tud annyira lebilincselni, mint a negyedik és ötödik kötet. mondjuk az én monomániás olvasási szokásomnak mellékhatása, hogy egy idő után teljesen jól átlátom az író technikáját és onnatól kezdve elmúlt a varázs.

én azt hiszem öregszem. kivételesen a jó értelemben. régebben mindig téptem a számat, hogy na majd én megváltom a világot. meg jól megmutatom mindenkinek. meg ha nagy leszek, akkor majd nyasgem világ. ehhez képest egyetlen egy döntést nem tudtam meghozni. fellángoltam egy sort, de sose csináltam semmit se végig. aztán kirgútam ex-grafikust az életemből. ez valószínűleg elinditott valami folyamatot. azóta pl ezerszer jobban felválalom magamat. kitoloncoltam magánéletemből a nem oda illő embereket, nem érdekelt, mekkora botrány árán. ött a francia suli lehetőség, nem hátráltam meg. amikor felajánlották, tanítsak nekik egy hónapig, megcsináltam. lehet, hogy ezerszer futottam volna el sikítozva, mégsem tettem. ugyan ez a féléves tangyakkal. rengetegszer lett volna kedvem kolerát szimulálni, csak ne kelljen bemennem és szembesülnőm világvége hangulattal és vaskalap mentorunkkal. de bementem. nem is olyan rég meg egy pályázatot nézegettem (sors ironiája, hogy az elöbb említett mentor vágta hozzám). gondolkodtam másfél napot. egy véleményt se kértem ki, mielött lett volna 99% fix döntésem. és megpályáztam. más kérdés, hogy megadják-e. de minden jel arra utal, hogy én, aki örökké félbehagyott mindent, lassan de fokozatosan azér tmégis megtanulom befejezni a dolgokat, amiket elkezdek.

ez most csak onnan jutott eszembe, hogy annyira sok ember papol az önmegvalósításról, az eszmékről és az ideákról. de nem ezek a fogalmak fogják befizetni a gázszámlát, vagy tovább vinni bármit is. felőlem papoljon mindenki, miről jól esik, közismerten híve vagyok a fölösleges szónak. csak utána tegyenek is valamit. izzadjanak egy kis vért, hogy legyen eremény, valami mozgás. felőlem csúszhatnak egyre mélyebbre is. csak ne üljenek a langyos trágyában, prédikálva az önmegvalósításról. kicsit elegem lett az önjelölt életművészrekről. nem mintha nem lettem volna én is az. meg aztán mit papolok itt? live and let liv

megcáfolandó elöző kijelentésemet, miszerint öregszem, azt kell, hogy mondjam, hogy gyermeteg oldalam csak nem akar kihalni belőlem (még csak az kéne). miután nagy hó esett, én egyrészt neki álltam a jászai a parkban énekelni (valószínűleg elég hamisan) az aquariust. majd egy bácsira szívbajt hoztam, mert nagyon lelkesen közöltem vele, hogy ” i learned to talk, i learned to smoke and i learned to tell a dirty joke” ) pulp “i’m a man” (. ezt követpen máriaremetén élvezettel ugráltam a szűzhóban, reménykedve, hogy a diákok nem veszik észre. ugyan ezt a műveletet megismételtem tegnap hazafelé. egyáltalán nem zavart, hogy 3 percig tartott megtenni egy métert. sőt, az sem érdekelt, hogy fölülről folyik be a hólé a bakancsomba. söppedtem újra és újra. mindezt azután, hogy végig néztem buborék improvizált terhestornáját a frankel leó utca közepén egy piros szocreál bojhos kanapé párnán, ami misztikus okokból kifolyólag hevert ott.

érdekes. mindig azt hiszem, nagyobb érzelmi skálát már nem tudok lefedni, több érdekes jelenséget nem tudok pródukálni. és mégis, hirtelen kettő is.

rájöttem és szerencsére megerősítést kaptama  Színésznőtől, hogy milyen ó érzés, amikor meg akarsz kérdezni valakitől valamit,mert őszintén érdekel a válasz, akarsz és tudsz vele foglalkozni.

egyszer valaki helyettem sírt. nem értettem ezt, hogy lehet. azt hiszem, talán ma mégis.

aki nem érti, remélem egyszer majd fogja.

na hát érdekes hetem volt. rengeteg ponton felhúzhattam volna magamat rajta, sőt, helyenként még talán fel is húztam, de már két napja egy ilyen passzív eufóriában ülök, lepattan rólam minden és mindenki. míg szerdán még az asztalt vertem a billentyűzettel a munkahelyen, pénteken már csak flegmán asszisztáltam végig azt, ahogy leigáznak a fortyogó francia anyukák, gyermekük értékes ruhadarbjait keresve és engem szemlátomást összetévesztve egy darab szarral.

írtam ma egy emailt, rég élveztem ennyire a levelésírást. ezzel az a ritka állapot állt elő, hogy életem összes szereplőjével jó viszonyban vagyok, lelkibékém mondhatni teljes, kedélyem kiegyensúlyozott. igen, igen, van ilyen is.

egyébként meg újból tudok gonosz lenni. meg cinikus. meg nagyvonalúan megvető. és ez egy feletébb jó érzés, hogy tudok egy dög is lenni, mert nem normális, ha az ember szüntelen csak simul a világhoz jobbra-balra és nem képviseli az érdekeit. szóval éljen sokáig a feminizmus. vagy mi is 🙂

egyébként meg szeretem a szimplát. összeismerkedtem tegnap egy csajjal, aki oda csüccsent kvt inni a mellettem lévő székbe (én épp Harry Pottert olvastam és buborékra vártam). tök kedélyesen elbeszélgettünk. még a neve is eszembe jutott ma délben, szóval keresgélhettem a wiwen. szeretem az ilyen spontán dolgokat.

túl higgadt vagyok egy pofás blogbejegyzéshez. de azért ilyen is kell néha. nem pattoghat az ember folyton 🙂