Na végre, megy a net. Eszméletlen, hogy az ember mennyire netfügő, észre se veszi, csak amikor hirtelen egy félnapig nem megy a dolog. Mint valami lakatlan szigeten basszus. Buborékkal jogosan tanakodtunk azon, h mi a fenét csináltak az emberek a net elött. Mert azért biztos megvoltak azért valahogy. Pl. olvastak. Mondjuk én még legalább olvasni is szoktam (igaz, mostanság Harry Pottert, de egyrészt angolul kifejezetten élvezhető, másrészt meg ebben a félévben eléggé meg voltam viselve érzelmileg, szóval egy idő után letettem a személyiség formáló olvasmányokról, mert úgy éreztem, elég hatás ér engem egyébként is).
Kissé túl vagyok pörögve. Hihetetlen lendülettel kezd visszatérni valódi énem, végre nem úgy érzem magamat, mint valakinek az árnyéka, hanem mint saját magam, feletébb felemelő érzés. Tulajdonképpen ebből a szempontból megéri időröl időre eltévedni, mert olyan jó érzés utána visszatalálni. Szóval még pár nap és egészen magamhoz térek. Persze azért szivárog be az élet, hiába zárom ki. Holnap pl. mehetek puszta diplomáciából a világ másik felére. Aztán feldobom magamat egy kis fórum találkozóval, amire már ezer éve nem tudtam elmenni, mert egyszerűen nem voltam ember (magyarul vagy nem értem rá, vagy nem voltam magamnál, esetleg mindkettő, azaz illegálisan horkoltam valami fontos teendő helyett). No de sebaj, most már nekem van több erőm, bibibi.
Még a jegyzeteim is előkerültek. A vicc, hogy örülök neki, ami elég perverz egy állapot. De miután félévig mindenkit a tanítási gyakorlatommal untattam, asszem nem fogok vizsgaidőszak effektust produkálni, ameddig nem muszáj…
Szóval legyen inkább tegnap este, amikor valami véletlen folytán úgy alakult, hogy bátyámmal, a konszolidált, aszmatikus EUbürökratával kötöttem ki egy füstös kocsmában. Ott volt még buborék és bátyám két, volt általános iskolai osztálytársa, egyik szintén Eukrata, másik egyenesen életművész. Azon kaptam magamat, hogy iszom más pénzén a mézes pálinkákat és feletébb jól érzem magamat, olyannyira, hogy f3kor buborékkal egy önkormányzati padot még kicsit odébb is cipeltünk, mert onnan jobb a kilátás, vagy mitomén, minden esetre ma reggel már a helyén volt (most nem kezdem el kifejteni teóriámat, miszerint egyrészt fekete lyukak igenis vannak, másrészt a tárgyak vándorolnak, de higyjétek el, ez így van!). Na mindegy, szóval teljesen belejöttem saját magamba, ami rég volt, ezt így útólag könnyebb látni, azt hiszem. Szóval ezúton is köszönet midenkinek, aki kitartott mellettem ezekben a hibbant időkben, mert aláírom, nem lehettem egy leányálom. Aki meg berágott rám, annak is igazat adok.
Szóval pad… vagy nem is, inkább ingyen pia. Ma naívan ülünk Evel a kellemes kis alvilági helyünkön, ahova azért járunk, mert a sarkon van és nem fullad meg az ember a füsttől és általábban nincs senki. Szóval ücsörgünk, beszélgetünk, gyanítom egy fokkal hangosabban kommunikáltam a kelleténél (elvégre szoktam ilyet), amikor szól a pincérnő, hogy az a kedves ember megszeretne hívni minket egy italra. Odanézünk és egy echte maffiózó ül az asztalnál, talpig fuxban, bőrkabátban, meg minden, kedvesen integet. Mi egyébként is menni akartunk már, de hirtelen kicsit határozottabban indultunk a kijárat felé. Kisebb erőlködés után legalább azért kifizette a fogyasztásunkat. Valószínűleg oda se megyünk egy ideig. Nem tudom mi a jobb, elfogadni, vagy visszautasítani egy ilyen ember ajánlatát…Minden esetre asszem most elöszőr lettem áldozata ennek a klasszikus udvarlási módszernek. Annyira nem is rossz egyébként. Nem tolakodó 🙂
Na. Még mindig nem tanultam semmit, de sikerült vmi értelmetlen kellemetlen szóválátsba keverednem buborékkal, majd eme szóváltást lenullázni elég gyorsan. Közben Preston is itt termett msn-en (ő egy teljesen új szereplő, mondhatni wiwes félreklikkelés eredménye, többet még nem tudok róla, de ki tudja). Szóval zajlanok a dolog, persze a 19.századdal nem történik semmi, mert ez már csak így szokott lenni. Kezdek rájönni, hogy ha ilyen lendülettel térek magamhoz, akkor sürgősen kell találnom valamit vagy valakit, aki leköti az újra feltörő energiáimat, mert különben meg fog őrülni a környezetem. Így jobban belegondolva én mindig remek alkalmakat nyújtok környezetemnek, hogy megőrülön tőlem. Aztán közben nem is szokott. Lehet, hogy alapfokú paranoiámat lassan ideje lenne eltüntetnem… Egyébként azt hiszem, hogy aki legjobban le tudna kötni egy kicsit, az saját magam. Marha jó érzés volt itthon dögleni pár napig és csak úgy lenni, magammal és újraépülő belső világommal, meg álmaimmal. Lassan talán felválalom magamat megint.
No. Megosztok vmit, ami talán apróság, de engem most radikálisan egy síkkal odébb pakolt. Szokásom úgy érezni, hogy hülyének néznek (ennek mindenféle okai vannak, egyszer majd ki pszichanalizáltatom magamból, minden esetre az egyébként egész okés önbecsülésem néha eltűnik és simán azt feltételezem legközelebbi barátaimról is, hogy simán hülyének nézenk), inkompetensnek vagy mitomén minek, bénának. Ezt évek óta szóvá is szoktam tenni, szemrehányóan, meg rendkivül szarul is érzem magamat tőle, stb stb. Na szóval a formabontó válasz ma az volt, hogy miért feltételezem én arról, aki szerete, hogy hülyének néz. A válasz mondjuk egyértelműen az, hogy azért mert nem hiszem el, hogy szeret, de ez egy teljesen más probléma, melynek elhárításán már dolgozom. Szóval hirtelen más szemszöből láttam meg a dolgokat és egészen leszakadt a pofám (és teljesen kiestem a nem-is-tudom-már-miről-szoló-világ-krizisemből). Mert valóban, miért feltételeznék én ilyet a másikról. Hát hülyének szoktam én nézni szeretteimet? Hát nem. No. Szóval kuss.
Ha már itt tartunk (oké, hajnali szófosás, rég írtam érdemlegesen, épp potolom), egy ugyanilyen formabontó mondatra emlékszem még életemben (szóval a nem emített személy, aki a fentit elkövette, na, szóval gratulálok), még a sötét, varsói korszakból. Mivel nem tudom, ki mennyire ismeri előéletemet, maradjunk annyiban, hogy arra felé és akkoriban szokásuk volt az embereknek egy általános önpusztításban kitörni (mindezt 15 évesen, sej, diadalmas serdülőkor). Ennek tünetei elég látványosak voltak egy idő után, de ezt inkább mindenki fantáziájára bízom, hatásvadász pszicholeírásokat talán máskor. Időnként úgy próbáltunk segíteni magunkon, hogy a másik életét próbáltuk helyre tenni. Ilyenkor többnyire letámadtuk az illetőt, hogy "De hát mit csinálsz, elszarod az életedet, szedd már össze magadat, blablabla". Automatikusan generált válasz: " De hisz az én életem". Nagyon sokáig én is ezzel pattintottam le minden keresztény leleket, aki aggódott lelki és főleg testi épségemért. Aztán egy nap akkori legjobb barátnőm provokált ki egy olyan helyzetet, hogy ő mondta nekem, hogy "az én életem". Én meg ott álltam bambán, hogy most a saját csapdámba estem, védhetem ki a saját támadásomat, basszameg. Aztán sikerült kinyögnöm, hogy "de hát a te életedben nem csak te vagy", és azóta soha senki se tudja ezt érdemleges érvként felhozni, én se. Vannak ilyen mondatok, egész folyamatokat állítanak le az emberben. Csak én azt hittem, hogy ezt az ember kinővi 16 évesen, hogy sordöntő mondatok vannak az életében. Persze miért hagyná abba, nekem is vannak hülye behatároló gondolataim, amik egyszerűen nem tudom honnan jönnek a nagy szabadság centrikus életfilózofiámba… Tiszta szerencse, hogy néha találkozok nálam szabadabb emberekkel, vagy inkább másképp, másban szabadabb emberekkel, akiknek a hatására elgondolkodom.
Na. Lelövőm magamat. Őszintén szólva örülök, hogy dől belölem a szó és annak mégjobban, hogy belső világomat boncolgatom, mert legalább van.
Jah, újabb gyöngyszerm "We have to kidney out this topic". Ezt konkrétan én alkottam, a Színésznő társaságában. Megoldások?
Ahogy esik, úgy puffan 