Na, zseniális, zseniális, letudtam ez a rohadt 19.századot, ami azt jelenti, hogy annyira nem vagyok elúszva mégse, ergo kisimult az idegredszerem, tovább holnap este egy liht-os razziát azért tarhatok vmelyik kedvenc törzshelyemen, hurrá!

Ja. Kaptatok új linket, érdekessége, hogy nagyon dizájn a honlap, mellesleg pofás fotók is vannk és kellemes zenét is zolgáltat. Szóval nem rossz, drágaim, nem rossz, klikk Preston a linkek közt legalul.

Kissé bizárr egy nap volt. Miközben reggel épp azt ecseteltem kedvenc munkatársamnak, hogyy ember legyen a talpán, aki ma elrontja a kedvemet, érzéltük, hogy a francia iskolában valami vidám fejetlenség úralkodik. Fönökünk teljejsen eufórikusan esett be hozzánk, hogy hogy vagyunk, mi van velünk stb stb. Mindezt egy olyan embertől, akit szeptember óta fejenként háromszor láttunk mosolyogni és másodpercre pontosan emlékszünk rá. Az igazgató is erősen libegett, talán azért, mert megérkezett a családja. Ezzel egyidejűleg viszont rémesebbnél rémesebb tragédiákról jöttek a hírek, olyan sok és olyan kaliberűek, hogy a harmadiknál csődöt mondott az agyam, ennyi szörnyűséget nem tud kezelni az ember, hiába oda illő, vagy sem, az életösztönöm kirekeszti az infókat az agyamból. Megjegyzem elseje óta napi egy megrázó hírt kapok, amivel többnyire nem tudok mit kezdeni, mert nem olyanok.

Mintha ez az érzelmi kiismerhetetlenség nem lenne elég, valamiért megreformálták a szünetek hosszát, minek következményében szó szerint senki se volt tiszában azzal, hogy mikor mit csöngetnek. Helyzetünket nehezítte egy pöttyet a csengő megkergülése, ami nemes egyszerűséggel nem csöngött, illetve rosszkor.

Ebben a nagy káoszban persze jól elfáradtam és miután aránylag feléledtem, leültem tanulni. Ebben némileg megakadályozott a tény, hogy félperc alatt sikerült idegösszeomlást és sírógörcsöt kapnom (többet kéne aludnom tudom, majd két hét múlva) valami teljesen megmagyarázhatalan szituáción, amiben többnyire senki se értett semmit, illetve kollektív amnézia sujtott le ránk,illetve nem értem most se, de időközben elcsittult a stressz, én meg megkönnyebülésemben lendületesen kivégeztem a 19-századi tételeimet. Szóval most többszörösen fel vagyok szabadulva. Egyébként ezek a lelkikrizisek mindig arra jók, hogy rájövök, hogy ki az, aki tényleg fontos az életemben. No, erről ennyit.

Holnap Kispest, reményeim szerint most nem kések el, mint a múltkor. Bevallom őszintén, nem egészen vagyok tisztában az órával, de csak lesz majd valami. Rendkivül kevés óra van hátra, én személy szerint arra megyek most már rá, hogy élvezzem őket. Persze kirakatban demonstrálom pedagógiai érzékemet orrba főben (látványosan), de ha nem muszáj, én nem fogok szemétkedni 2 héttel távozásom elött. Majd biztos összegzem ezt az egészet egyszer, minden esetre tudom, hogy kicsit el lett cseszve ez a tangyak, rengeteg dolog miatt, ami mind arra vezethető vissza, hogy sose csináltunk még ilyet. Emelett én egyáltalán nem így csináltam volna egy rakat dolgot, de külső kényszerek voltak, amik rám is hatottak, mert egyrészt el kellett adnom magamat, amitől undorodtam, másrészt nyomasztott a tény, hogy nem vagyok szabad, így valószínűleg nem tudtam magamból egy percig se kohozni a maximumot. Ezt csak onnan veszem, hogy a francia iskolában azért jellentősen több sikerélményem volt szakmailag, mint Kispesten. De mind a két helyen volt személyes sikerélményem, amit csakis annak köszönhetek, hogy milyen ember vagyok és azt hiszem, hogy ez a lényeg. No, de az ilyen tipusú gálazáró szövegnek még nem ött el az idejük, nekem viszont le kéne feküdnöm.

Nos, újra beigazolódott, hogy _nem lehet_ ágyban tanulni, mert az ember egyszer csak a nyálát csorgatja a Lagarde et Michard-ra, ami annyira nem jó. Szóval kiesett egy csomó időm, de tök jót aludtam, azt álmodtam, hogy E meglát bugyiban (épp öltöztem át) és felsikított, hogy “Jesszusom, de kövér vagy!”. Kicsit furcsán ébredtem, főleg, hogy valahogy Prestont is belekevertem az egészbe… Szóval hurrá.

Most persze tudnék tanulni, de muszáj lefeküdnöm, mert holnap 6kor kelek. SZóval engedelmeskedem, 12.ig nem lesz túl sok szabadidőm, bár gondolom biztos kitalálok majd valamit. Balzac meg baszodjon meg szelíden a kettő ezer hátrahagyott levelével és Comédi humaine-jével együtt.

Kezdek vizsgaidőszakra jellemző zenei igénytelenségbe fulladni. Ilyenkor egyrészt még a szokottnál is monomániásabb leszek (képes vagyok egész nap egyetlen egy számot hallgatni). Másrészt, mivel tanulás közben is zenét hallgatok, képtelen vagyok túl komplex dolgokra koncentrálni, ezért többnyire a 80as évek dallamos popját hallgatom (rémes, Bonnie Tyler, Cher, Napoleon Boulevard és hasonlók). Egészen rémes ez a züllés, ma már a metrón is a Lagarde et Michard-t olvastam (a francia irodalom bibliája, alapvetően tankönyv, századonként egy könyv, elég átfogó, kiválóan lehet belőle vizsgázni, kiegészíti az ELTE időnként ködös jegyzeteit). Szóval hurrá hurrá. Egyébként meg szét vett az energia, elrontottam boszihoz a Hösőkre, utána eszembe jutott, hogy kéne egy jegyzet a Wesselényi utcából, meg a kedvenc pincércsajomnak (aki tegnap újra begyalogolt az életembe, feletébb karmikusan, mert épp fél órával elötte jutott eszmbe, hogy milyen jó lenne vele összefutni) is megígértem, hogy benézek az új munkahelyére, de ezt a két napirendi pontot feláldoztam ideiglenesen Mme de Stael oltárán. Egyébként utálom a 19.századot, a sok romantikus blabla nekem egy végeérhetetlen nyáltenger, Zola realizmusa meg ugyan feletébb értékelendő, de én személy szerint leginkább elhányom magamat tőle. Ezzel együtt rálelkesedtem a témára, mert kiderült, hogy ez a Stael nyanya pre-feministának minősül, innetől kezdve meg érdekel a téma. Egyébként nagyon ronda volt (ha ezt egy irodalom ktankönyvbe külön beleírják, akkor tényleg nagyon az lehetett…). Virginia Woolf is ronda volt. Marguerite Duras is. Most azt a következtetést vagyok hívatott levonni, hogy minden feminista ronda volt? Akár még értelme is lenne, hisz kénytelenek voltak valami mással felvonni a figyelmet magukra, mint a külsőjükkel és akkor szembesűltek a ténnyel, hogy ehhez nem igazán rendelkeznek térrel. Hm, hát asszem azért ezért az eszmefutatásomért se fogok Nobel díjat kapni, de azért érdekes, nem?

ui: drága olvasóim (hisz megint sokan olvasnak)! hát miért nem kommentáltok ti engem? Nincs mit? Vagy annyira nem érdekfeszítő? Vagy túl sok olvasómmal találkozom élőben? Vagy mi??

Asszem egy pöttyet korábban keltem fel a kelleténél. Mert, hogy ma egyedül megyek tanítani, boszi tanul szigorlatra, szóval nem kell a Deákon szobrozni, meg semmi és én ezt tök elfelejtettem, szóval már a harmadik teámat izsom és mindenkinek az összes blogját megnéztem, ami kéznél volt. Annyira azért ugye még nem vagyok telesen fitt 🙂

Tegnap 6 és n8 között ittam kettő darab capuccinot, mert ideiglenesen kiment a fejemből, hogy ma tanítok és korán akartam lefeküdni. Azért n3 körül sikerült beájulnom az ágyba, de gyanítom, hogy ma reggeli éberségem valamelyik kv poszt állapota…

Ez a modern világ, drágáim. Ülünk E vel a Szimplában, oda tántorog hozzánk két pityókás spanyol, kezünkbe nyom két páleszt, hogy ez nekünk van, Happy New Year (ők söröztem). Én kicsit döbbenten kérdeztem Et, hogy akkor most ezt igyuk-e meg, mondta, hogy igen, hát ezen ne múljon, bár ez este 11kor volt, én meg legutolára délután 1kor ettem, de annyi baj legyen. Épp nagyban húzom le a dolgot, amikor E halál komolyan megkérdezte, hogy szerintem raktak-e vmi kábítószert a piánkba. Majdnem az orromon jött ki a szesz, mad olyan stressz roham tört rám, hogy egészen meglepődtem magamon. Miután a pasik teljesen eltűntek,úgy döntöttünk, hogy megisszuk a cuccot, aztán hazamegyünk, az egész biztoságosnak tűnik. Azon kivül, hogy bűn rossz volt, semmi extra funkciója nem volt a piának. De micsoda ötlet, könyörgöm, mai hülye modern világ, már mindentől félhetnék lassan. Ebből kifolyólag nagyon cselesen többnyire nem félek semmitől.

Inkább hallgatom az Uriah Heepet és átszelleműlve gajdolom, hogy “She came to me one morning, one lonely Sunday morniiiiing!” (Lady in Black) és örülök a fejemnek, meg annak, hogy én aközé a kevés ember közé tartozok, akiknek az új év jó dolgokat hozott (_kifejezetten_ jó dolgokat, leginkább saját magat, legnyagobb formámban, ennél többre nehezen vágyhatnék). Tegnap már csak röhötem, amikor sorozatosan derültek ki a személyes tragédiák, amik lesujtottak környezetemben. Van, hogy egyszerűen túl sok, túl abszurd ennyi dolog egyszerre.

Velem szerencsére a legkellemetlenebb dolog, ami történt az volt, hogy jött a múlt, hogy mit akarok tőle, mondtam neki, hogy semmit, tudomásul vette és elbatyogott. Így lezárult egy szenvedős korszak, amikor többnyire én kaptam agybajt a múlt érzelgős kioktatásaiból. Nem szeretem, ha helyettem akarnak tudni dolgokat, mert ők ismernek engem és amikor épp az eufória fellegeiben süppeszkedek, próbálják rám tukmálni a punnyadt szürke depressziót, mert ők tudják, nekem az a bajom (milyen bajom, cicuka, rég voltam ilyen jól :)). Minden esetre próbáltam úrinő maradni (hehe, jó vicc) és annak ellenére, hogy nagyon nagy késztetést éreztem ahhoz, hogy egyszer és mindekorra megmondjam az én egyéni szoc véleményemet (ami nem lett volna túl szép), inkább befogtam a pofámat és nyomtam egy entert.

Szóval így állunk mi az év negyedik napján, voltaképpen kifejezetten jól, kicsit ugyan viccesen szétcsúszva (tegnap elindultam otthonról pénz nélkül), de mindenképpen érdeklődve várva, hogy no, mit tartogat nekem még a sors.

Hm, ez az év elejei szétesettség eléggé általánosnak tűnik, most hívott a Sztefka kétségbeesve, hogy nem tudja hova rakta az egyik mappáját. Közben hazajjött apukám, aki elbkvézott a kocsiig, mikor rájött, hogy a slusszkulcsot itthon hagyta.

Nekem viszont most indulnom kell. Órát tartani egyedül (lehet, hogy a Sztefka se jön be, funny, funny egy óra lesz).

Na jó, ezt megosztom 🙂 Szóval a “ jézus születése 3 dimenziós könyv” kereső szó után ma valaki úgy talált meg engem, hogy beírta a google-be, hogy ” domina butorok”. Csak ámulok és bámulok.

Apropó butor. Voltam ma egy olyan lakásban, hogy leszakadt az állam. Régi stíl, 3 generáció felnőtt már, Napoléon képek a falon, agancsok, régi butorok, kicsit kidőlt, bedőlt, kicsit dekadens, de mégis, látszik, hogy itt éltek, szenvedtek, szerettek, meghaltak. Nagymamám lakása volt ilyen. A szag, a fény, a kályha, a besárgult tapéta, a parketta recsegése. Érzés a köbön. Maradjon ilyen ez az év.

Na. Sikerültaz elfosott gotikus blabla rádiót lecserelném egy kis goára és ettől felébredtem (hogy az ember miért ébred fel egy monoton zenétől, az rejtély, de sebaj). Ennek örömére megírtam vmi rövidke izét, amit valamikor még decemberben kellett volna elküldenem. De most elküldtem, már ez is valami. Közben próbáltam kicsit kiüríteni a mailemet, mert a tanítási gyakorlatnak hála napi 3 óravázlatot kapok, amit nem merek kitörölni amig le nem diplomázok, hátha még jól öhet felkiálltással. Mármint archiválok sürűn, de egy s más megmaradt. No. Szóval gondoltam megpróbálok elküldött emaileket törölni és feletébb érdekes dolgokat találtam. Levelek, amiket én írtam áprilisban valakinek, aki akkor az életem közepe volt. Most meg nincs sehol. És nem húztam fel magamat, inkább érdeklődve olvasgattam, élveztem a stílusomat, visszaszellemültem egy kicsit és nem volt bennem semmi rossz érzés. Magyarul le van zárva. Amikor az ember már nem úgy érzi, elpazarolta magát feleslegesen, hanem úgy, hogy ilyen is volt, ámen, akkor valami le van zárva. És ez egy kellemes meglepetés volt, mert őszintén szólva, nem hittem volna.

Befagy a mindenem. Lenyügöző, hogy milyen irdatlan hideg tud lenni telente a szobámban… Meg kurva sötét. Mint valami sárkány barlangjában. Bár annak van beépített fűtése. Ráadásul a sok bulizással sikerült elég intenzív füstszagot varázsolnom a szobámba, amit illene kiszellőztetni, de  én erre most nem merészkedek. A pizsama gatyámat felraktam a fütőtestre, attól egy picit jobb lett a konfort érzésem, de annyira nem. Valamit csinálnom kell, mert ma pedig tanulni kell, de ilyen időben nem lehet.

Rég volt ilyen szétcseszett a hajam. Mert tegnap hazafele az esőben kicsit nedves lett a hajam, de ezzel nem törödtem túlzottan és olyan ihaj göndör, hogy frankón égnek áll. Amennyiben ma megyek valahova, jót fognak ratam röhögni. Tudtommal megyek, most jut eszembe 🙂

Bosziról nem tudok semmi 28.-a óta, se egy szilveszteri buék, se semmi, ez azért mégis csak kicsit furcsa, igaz, nem kapok rajta szívbajt, térnek vissza a dolgok a helyükre, többé kevésbé szokásos kerékvágásukba. Persze változunk mind, de visszuk magunkkal a kerekvágást is 🙂

Meglepően kipihent az agyam. Gyorsan kihasználom, hogy tanuljak egy sort (ködösen még visszahangzik egy két Pilinszky vers, amit reggel olvastam), meg visszaolvassam, miket szófostam itt hajnalban 🙂

Szétdarabolom magamat, mert nem akarom keverni az eszmefutatásaimat. Beszélgettem bátyámmal karácsonykor. Ültünk a Szimplakertben és ő a barátnőjéről mesélt, aki egy banknál dolgozik Párizsban. Magyarázta, hogy hogyan müködnek a kölcsönök, az országközti megállapodások. Értettem, mert bátyám jó pedagógus (csak ezt nem tudja magáról) és hirtelen belém nyilalt, hogy milyen furcsa ez. Itt ülünk, testvérek, 9 év van köztünk ugyan, de rengeteg közös vonás, közös múlt, ugyan az a multikultúrális háttér, ugyan azokkal a problémákkal találkoztunk, egy család vagyunk azért mégis. És igen, mégis. Semmi közünk egymáshoz. Amiről ő beszél teljes természetteséggel számomra idegen és fordítva. Nekem egyértelmű, hogy tudom, a Macbethben hangzik el, hogy “Foul is fair and fair is foul”, neki természetes az EU belső működése. Rájöttem, hogy hiába, elöttem az élet, hiába, le se diplomáztam még, én már réges rég elköteleztem magamat valami mellett. És követem elhatározottságomat. Elég kellemes érzés, főleg, amikor az a konstans, téves, beidegződése van az embernek, hogy kurvára nem tett le semmit az asztalra és egy fűszálat nem tett keresztbe egész életében. Pedig de. Csak egy úton maradni nem annyira látványos, pedig mindenki tudja, mennyi elágazás van, ami csábít. Főleg, ha az út néha összeszükül ösvényé és elgondolkodik az ember, hogy most mi van. (Reggel f6, szimbolikus vagyok, tehát szétesett, rég voltam ilyen, szeretem, érzem, hogy működik az agyam, vannak gondolataim, nem csak egy erőtlen űr).

Publikáltam, mert kezdett szétesni a bejegyzés, tulajdonkéépen most se egyértelműbb. Az elöbb kijelöltem, mi a lényege annak az irománynak. Rég írtam egyébként mást mint blogot, de nem baj, ez normális, megint jön majd valaki, aki megihlet, valaki, akinek akarok majd írni, akinek szívesen megnyilok. Hülyeség nálam, hogy az ember magának ír. Amit magamnak írok, az sose lát papírt. Remek monológokkal szórakoztatom magamat, többnyire franciául. Amit leírok, lelkiekben valakinek írom. Többnyire ugyan az a pár ember. Lehet, hogy nem jó. Lehet, hogy jó. Nem érdekel. Szeretek írni, de nem fogok belőle soha megélni, nem is akarok. Túlzottan szeretem az irodalmat ahhoz, hogy higyjem, közöm lesz hozzá valaha. Irodalom az, amit annak tekintünk. Innentől kezdve nem jelent semmit. Nem életcél. Látom a francia suliban az ifjú titánokat, akik írok akarnak lenni, akik ezek-azok akarnak lenni, művészek. Drukkolok. De drágáim, tegyetek le valamit az asztalra, tegyetek meg mindent. Feszüljetek meg. Én sose fogok. Talán lenne bennem annyi. Talán nyalhatnám más seggét, hogy megjelenjek, talán csiszolhatnám magamat naphosszat egy poros szobában. De nem én lennék. Én drukkolok, de 4 év bölcsészet kicsit kritikussá tett. Azaz, 4 újrakezdett élet tett azzá. Sok elfuserált művészlelket ismerek. Van, akinek a bohém élet tetszik, van, aki sokat gondol magáról, van, aki bemagolta a technikát. Egyetlen egy hiteles és az nem én vagyok. Neki drukkolok.

Hát irdatlan korán van. Megint elszarodott a bioritmusom. Hacsak az elmúlt pár napot nézem, akkor átlagban 3kor feküdtem le, de az is lehet, hogy 4kor. Nem mintha sokkolna. Inkubus Sukkubust hallgatva kifejezetten hangulatos. Meglepően rendezett lett az életem. Azaz kaotikus, de a megszokottan. Magyarul visszakeveredtem a mellékvágányomról.

Erre akkor jöttem rá, amikor este 10kor kedvenc unokatesommal felszerelkezve elindultunk Majosházára hazahozni egy egzisztenciálisan csapzott Színésznőt. Kisebb fesztiválhangulatot generáltunk az egyébként motorok szállítására használt teherautóban. Valami country szólt a rádióból, cigi, köd folt és szilveszteri anekdoták. Határozottan kellemes. Nem szoktam gyakran kocsiban ülni (régebben kifejezetten sokat, de ez egy külön sztori), nem is szeretek, de ennek határozottan volt egy fílingje. A Színésznőt bemenekítettem a Sarkba (ahol az elmúlt 48 órában csak harmadszorra ültem), ahol metafizikai eszmecserébe fulladtunk és ráöttünk, hogy az embernek sokkal kevesebb életcélja van 23 évesen, mint 18. Ennek örömére h3ra hazajöttem, megterveztem a napjaimat január 20.ig, sokat kommunikáltam buborékkal meg Prestonnal és rájöttem, hogy visszatért belső egyensúlyom. Nem pörgök, nincs rajtam emberfeletti eufórikus lendület, nem is vagyok levert és szuicid állapotban. Pont jól vagyok és ez a legnehezebb azt hiszem. A január 20-at meg megoldom, igaz, időnként 3 különböző helyen kéne lennem egyszerre, de mint mondottam volt, csak a szokásos káosz.

Ó. És meg se lepődtem, amikor rámköszönt egy 2 éve nem látott, egyébként Párizsban élő volt osztálytársam a Jászain. Mert az én életem már csak ilyen.

És még blogot is olvastam, amit marha rég nem tettem.

Meg moziban is voltam buborékkal, Hétköznapi Mennyország, eszméletlen jó, főleg ha az ember olyan kellemesen punnyadtan vonul be a szakadó esőben, mint mi.

Kis technikai blabla: ugyan statisztikát váltott a freeblog, szóval nem tudom, mennyire mérvadó, de most elöszőr léptem túl a havi ezer látogatót, szóval örvendek egy sort 🙂 Ha már itt tartunk, lassan jubilálok… Visszaolvastam magamat egy kicsit múlt év januárból és találtam egy ilyet:

Megírom a sivatagot, mely mindent megváltoztatott:

Talán most még nerm érted, de bennem egyre csak nő ez a gyönyörü szép végtelenség.

Angyali hang a világ végén, ahol egyedül állok önszántamból, ahol megállt az idő és megszünt minden. Nincs itt egy rossz másodperc sem, tikkadt főld, ezer év könny nélkül, ide vágyok amióta megszülettem.

Ide születtem és ide térek vissza, ez az én igaz világom, a tér és a végtelen lehetőseg, hogy legyek bárki, önmagam.

Követem az angyali hangot, hagyom, hogy irányítson, hagyom, hogy szívem felrobbanjon és szó nélkül álljak a semmi közepén, félresíklott életem peremen.

Mosolygok szó nélkül, tudom,  most nem hazduhatok, ezer év sivatag engem figyel és ismer, jó útra terel