érdekes, japánba legutóbb se volt túl bonyolult elmenni, miközben én az étkező asztalomnál megvilágosodtam, hogy Japán! Japánba kell menni, felhívott Szmissz és lényegretörően megkérdezte, hogy te, nem jössz el velem Japánba? és ezzel el is volt rendezve minden.

ugyanígy ma reggel megért bennem a gondolat, hogy Japánba vissza kell menni, majd azon nyomban ráírtam nemire (aki egyébként Volkov néven bekódolt kedvelt exem öccse), akiről derengett, hogy említette, vissza akar majd menni valamikor, miután májusban járt ott először. legnagyob meglepetésemre nemi válaszul a novemberre szóló repülőjegye adatait küldte el, hogy ahhoz igazítva tudjam megvenni a saját jegyemet, amit én az imént, beszélgetésünk után röpke 8 órával meg is vettem.

a menetrend november 2-16, nemi csak első héten lesz velem (nem tudott kivenni több szabit), így egy hetet egyedül fogok botorkálni, de a múlt évi japán utam után ez egyáltalán nem riaszt meg (oda egyébként eredetileg is elmentem volna egyedül), másrészt Ausztráliában eléggé belejöttem az egyedül utazgatásba. izgalmas csavar gyanánt (és mert a repülő reggel 8:30kor indult volna tokióból és a túl korai járatokat igyekszem kerülni, amennyire csak lehet) visszafele oszakából támadok majd, ott még úgysem jártam, egy éjszakára majd meghúzom magam ott indulás előtt.

terv egyébként momentán nincs, ezúttal igyekszem nem hihagyni a Kobe-marhát, Kiotóban pedig legalább 3 éjszakát szeretnék tölteni, mert zen kerttel és Gionnal azóta se tudok betelni.

ja és talán most eszem sushit is (ha nincs minusz 3 fok és vizszintes hóvihar).

azt kell, hogy mondjam, hetek óta nem örültem semminek ennyire.

nem vagyok a formalitasok feltetlen hive, nem szeretem, ha az ember hobbibol feszelyezi sajat magat es embertarsait, nem  zavar, ha tegez az IKEA, vagy a kavezo velem egyidos pincercsaja.

de amikor a CBA-s 50+-os penztarosno ram uvolt, hogy “Gyere mar!”, mert egy masodpercre elbambultam es nem tapostam le az elottem allot, hogy a kasszahoz tolakodjak, akkor kicsit kedvem lenne felhaborodni.

(de helyette nem mondok semmit, csak ures arckifejezessel kerek egy zacskot, de ez mar az en bajom)

miutan a mult hetet dobbent szornyuletben ultem vegig, majd egy fel napot azzal toltottem, hogy a szir barataimtol kertem elnezest szegyenkezve, az iment a (roszkei) gyujtokozpontot veletlenul gyuloletkozpontnak olvastam. 

szo se rola, szeretem igy az eletemet, az allando mozgast, a ketlakisagot, a vilagpolgarsagot, a multikultit, a nyelvi es egyeb kulturalis kaoszokat. latjatok, olvassatok ti is, feltoltenek az utak, az uj elmenyek, az uj emberek.

de bucsuzni nem szererek es kivaltkepp utalom ezeket az indulas elotti 10 napokat, amikor mar egyertelmu a vegkimenet, amikor elerheto kozelsegbe kerul a (vissza)ut es nem marad mas, mint meg egyszer elmenni a kedvenc helyekre, inni meg egy utolso kavet, froccsot, vodkat, amikor megprobalok meg indulas elott mindent elintezni, mindent lezarni, minden szalat elvarrni.

ugyse sikerul, ugyis mindig agyhalottan es a faradtsagtol enyhen deliriumosan tavozok, valakit mindig elfelejtek visszahivni, valamire megint nem maradt ido es valakivel mindig tudtam volna meg egy kicsit beszelgetni.

nincs erre jobb taktikam, mint bemenni a sullyedo titanic barjaba es rendelni meg egy dupla whiskey-t, felhangositani a zenet es meg egyszer utoljara mindent beleadni. negy honap alatt most harmadszorra (a filmforgatas egy kulon kis univerzum volt a sajat kis dramaival, kapcsolataival es szenvedelyeivel, mult szerdan ott is el kellett meg egyszer sullyedni, es most szombaton megint, mert 13-an indulok ujra. majd a hongkongi strandokon heverek partra vetetten).

érdekes, ahogyan E-vel Stockholmról beszéltünk, próbáltam neki elmagyarázni, hogy “ott valahogy más az ég/föld arány és több az ég” (ami tuti nettó hülyeség), beugrott, hogy van ehhez egy remek képem

és ennek kapcsán persze végignéztem az összes flickren ott felejtett képet, amik többnyire a Hubbie-val folytatott kapcsolatom 5 évében készültek (közös képek is vannak, innen valahogyan nem volt szívem letörölni őket anno) és az egyetlen dolog, ami megrázott, hogy az egyik képen látható nagymamám olvasófotele, ami azóta nem tudom, hova tűnt.

azt hiszem, minden rendben.

egyébként nézegessétek ti is, nincs mit rejtegetnem. (vicces látni a mostani képeim “elődjeit”, akkoriban még fotóztam embereket. a legelső kínai utamon készült képeknek nagyon örülök).

például azért, mert amikor az állat érdeklődve szaglászva belebújik az előző nap hanyagul levetett bevásárlócekkerbe, majd onnan egy kissé löttyedt camambert-rel bújik elő, akkor az ember feje fölött kis villanykörte jelenhet meg, hogy ja tényleg, azt is vettem még tegnap a boltban.