“az ize Imre szoborhoz szeretnek kerni egy taxit ide a Kossuth ter sarkara”

ami nektek Palmüra, az nekem még Palmyra, vagy Palmyre, ahogy a franciák mondták. ami nektek egy obskurus romváros, az nekem gyerekkori játszóterem, legkedvesebb kirándulóhelyem, osztálykirándulások visszatérő szintere, barátságos kőrengeteg a sivatagban.

ami nektek egy véres mészárlás szintere sokkoló képeken, nekem ezernyi csoportkép háttere, ahol Kodak Color kidolgozásban pózolunk, a 90-es évek hálátlan divatját megtestesítve, családtaggal, osztálytárssal, arra járó beduinnal, különleges négyes oszlopcsoporttal, vigyorgó tevével.

ami nektek egy kimondhatatlan nevű templom, amiről annyit tudtok, hogy pár napja felrobbantották, nekem kincskereső versenyek helyszíne, önfeledt gyerekkori futkározások emléke, vidám bukdácsolás félméteres kődarabok között.

talán nem értitek, miért síratja mindenki Palmyrát, aki valaha járt ott, hisz csak egy romváros a sok közül, egy jellegtelen sivatagban. mégis, Palmyrára emlékszik mindenki, aki valaha ott járt, mert végtelensége és tökéletessége megközelíthető és befogadható volt mindnyájunk számára.

a modern városból kiérve, az oázis határán, ahol a zöldből hirtelen homkokszín lesz, leparkoltál az út szélén, az előtted elterülő ókori városban nem állta utadat szuvenírárusok hada, nem taposott le több száz napkalapos japán nyugdíjas, és nem hírdette méteres tacepao, hogy mit tilos tenned. elindultál valamerre, általában a régi főúton, ott, ahol egy egész civilizáció népe haladt el nap, mint nap, és a jól kiépített úton egy idő után feltűnt valaki egy tevével és pár üdítővel. némi pénzért mindkét szolgáltatás igénybe vehetted, de utadat a régi városközpont felé követve, egyedül bolyonghattál az ókori utcákon. a központi elágazáshoz érve balra kanyarodva bemehettél az amfiteátrumba és az egyik padon ücsörögve elrévülhettél Zenobia királynő nagyságán morfondírozva, vagy éppenséggel ezredszerre is letesztelhetted a tökéletes akusztikát. ha untad a történelemórát és nem érdekeltek már a különleges négyes oszlopok és a végtelen, rekordhosszuságban fennmaradt oszlopsorok, amiket abban az évben tizedszerre csodáltál meg, elkeztél inkább követni egy gyíkot, míg nem azt szem elől veszítve arra nem eszméltél, hogy homokszínű kőrengetegben állsz egyes egyedül, homokszínű hátteren, a forróságtól színtelenül izzó ég alatt, és hirtelen beléd nyílal, talán ilyen lehet a végtelen. amikor mindezzel végeztél és a napon már szénné égtél, kábultan és enyhén megvakultan betévedtél a múzeumba, ahol rettenet poros képeslapokat kínáltak a belépő mellé, csak hogy még sokkal porosabb mellszobrokat nézz meg újra és újra, olyan gyakran, hogy a végén saját családodként köszöntetted már mindnyájukat.

és most nektek és nekem sem marad más Palmyrából, mint egy poros képeslap, amit holnap elviszek bekereteztetni.

anyukám reakciója a lesújtó hírre (63 év után bezár a jégbüfé):

rohanjunk enni valamit szörnyűt!!!

mint emlitettem, a kialvatlansag teljesen altalanos koreinkben, igy peldaul mult heten jol korberohogtuk az egyik kolleginat, aki ketsegbeesetten kereste a slusszkulcsat, mert olyan szetszort, egyszer a fejet fogja elhagyni, majd feszt rohogtunk, amikor panikban telefonalt, hogy tenyleg nem  talalja a kulcsot, mig nem fel nem sikitott a kocsinkban ulo kollega, hogy jaaa, ez a negyzetes ize rajta gombokkal, amivel husz perce szorakozottan jatszik, az egy kocsikulcs.

miutan a mai nap nagy reszet azzal toltottem, hogy rothado iszappal kenegettem egy ingataf steget a tuzo napon, mikozben mindenki kapott stresszrohamot es napszurast, igazan kellemes elmeny volt siofokon arra eszmelni, hogy ezek szerint szekesfehervaron rossz iranyba mehettunk fel az M7-esre. 

de sebaj, mert igy vegre ertelmet nyert az uveg vodka, amit mult hetfo ota kocsikaztatunj jobbra-balra.

…mar uton leszek HK fele. a felismeres hatasara enyhe panik soport vegig rajtam, mert nem csinaltam semmit egesz nyaron es annyi mindent kell meg elintezni, majd nemi tanakodas utan rajottem, hogy annyira eppenseggel nem nevezhetjuk semminek az elmult 2,5 honapot, szoval a stressz felezodott, de ideje aktivizalodnom logisztikai fronton.

szóval mint korábban említettem, június legvégén elkezdtem egy forgatáson dolgozni tolmácsként. papíron a munkám abból áll, hogy a francia díszletfestőknek tolmácsolok, hogy tudjanak kommunikálni a magyar szakikkal.

a gyakorlatban persze sokkal többről van szó, mert nem csak tolmácsolok, hanem kapcsolatokat ápolok, diplomáciai tárgyalásokat folytatok, kulturális különbségeket egyengetek. emellett én is része lettem a filmnek, követem a készítési folyamatokat, észben tartom, hogy mi mikor forog, melyik díszlet melyik jelenetben játszik, sikítok, ha szerintem épp rossz színt kenek valamire, illetve segítek mindenkinek, aki francia és épp felénk vetődik, átismételgetjük, rajzokon mutogatjuk, fadarabok mellett ácsorgunk gesztikulálva, hogy biztosan jól értse mindenki, mi hova megy és milyen szinben pompázik majd.

a feladat nem éppen egyszerű, fizikailag is elég fárasztó, mert a napok gyakran reggel 6kor kezdődnek (akkor kelek) és este 7-8 körül érnek véget. ráadásul ketten vagyunk egy másik francia sulis lánnyal ebben a pozícióban (ő a berendezőnek segít) és rajtunk kívül valójában senki sem érzi át igazán a rengeteg kulturális problémát, mert mindenki csak a maga igazát ismételgeti, miközben mi mind a két oldalt kiválóan értjük. identitásproblémáinkat ezért újból elővehettük a szekrényből, miközben próbálunk valamit kezdeni a feszültséggel, amit mindkét féltől elnyelünk.

a kemény feladatok ellenére az egész egy óriási kaland, nagyon erős kapcsolatok alakultak ki percek alatt, szinte együtt élünk, mindenhova együtt megyünk, fürdőbe, étterembe, egymáshoz vacsorára. mindenki követi a másik magánéletét, mindenki ugyanazzal a kialvatlansággal küzd, de mindezt jó humorral és kedvességgel kezeli, így ez messze több, mint egy munka, az egész egy óriási élmény és egy nagyon tanulságos lecke.

blogot írni viszont alig van tőle időm, de ezt talán megbocsátjátok nekem.

“Nem lehet neked mindig egyszerű francia szemmel nézned a saját országodat.” mondta nekem ma a francia díszletfestő, akinek tolmácsolok, miközben a magyar szakik délelőtt f10-kor harmadik fél órás szünetükre tűntek el, és átlag hét percenként álltak le cigarettát sodorni maguknak.

(és azt nem is tudja, hogy közben nekem afféle bratyizásból kifejtették, hogy a festőnő, aki most épp nincs Pesten, xy amerikai giga produkción mennyit költött el festékre, amin legalább annyira fel voltak háborodva, mintha nekik kellett volna kifizetniük, és nem Hollywoodnak).

eljottunk egy hetre csaladilag nyaralni kretara (errol majd talan irok kesobb, lenyegeben atfeliratoztam a nyaralast, igazan talalhatnek jobb gyogyirt a szivfajdalmaimra, mint a munkamania, bar gondolom ez meg mindig jobb, mint ha italozo eletmodba feledkeznek, bar ennek kapcsan azert talan egyszer majd elmeselem a mult szerda estemet, ami egy kupica vodkaval kezdodott, egy (veletlenul) ram lottyintett vodor jeges vizzel folytatodott, majd valahol ott vegzodott, amikor bocsanatot kertem a taxistol beszallaskor, hogy nagyon reszeg vagyok, mire megnyugtatott, hogy ha nem hanyok, nem lesz semmi baj, feltetelezem, nem is lett, mert otthon ebredtem), erre a celra eloszedtem a borondot, ami egesz HK alatt lenyegeben a szekrenyem es egyben az irattartom is volt es mivel fent emlitett vodka incidenstol kicsit megroggyanva pakoltam be, naná, hogy magammal hoztam egy adag beazonositatlan zaccot, amit ma, az utolso nap estejen bepakolaskor kicsit atneztem. a teljesseg igenye nelkul ezek vannak beepitve a borondombe:

– egy par (nem egyforma szinu), japan tipusu, szetcsavarhato, fem evopalcika

– egy burmai tisztasagi csomag, benne frissito kendo, fogkefe es fogkrem, valamelyik ejszakai buszon adhattak

– egy “ice eau de cologne towel” feliratu thai torlokendo, amit bizonyara a bangkoki eletmento pad thai-hoz kaphattam, mert azt leszamitva legutoljara 1998-ban jartam thaifoldon

– egy bagani kepeslap leporello, amit ket dollarert vettem, bar csak egyet kertek erte, percekig kellett tukmalnunk az extra penzt, amit vegul ugy fogadtak el, hogy kozben meghivtak minket tealevel salatat enni masnapra, de mi mar addigra indultunk

– egy rikito kek penztarca, benne nemi ausztral dollar

– egy szingapuri plasztik metroberlet

– az elozo utlevelem, ami helyett 2011. januar 13-an elmentem egy ujat igenyelni, hogy egy hettel kesobb el tudjak repulni a Kartyassal Hawaiira. ez volt egyebkent az otodik evfordulonk napja Hubbie-val es egyben az a nap is, amikor harom nap renduletlen pakolas utan vegre elvitte az osszes cuccat a lakasbol. emlekszem, az okmanyirodabol hazafele hoviharba keveredtem, ami 10 nappal kesobb nyert jelentoseget, a vilag egyik legszebb strandjan, Lanikai beachen, bikiniben

– bonusz: az utlevelemben egy 16 darab okmanybelyeggel teleragasztott oldal buszken hirdeti, hogy 2004-ben beutazhatok Sziriaba, a pecseten az all, hogy a Budabesti (igen, b betuvel, ennyi ev utan csak most vettem eszre) szir nagykovetseg ad erre nekem engedelyt.
a fasz fog itt szerelmi banatokon keseregni ilyen (emotional) baggage-dzsel (talan inkabb konyvet kellene irnom)

a szága folytatódik, percekkel ezelőtt vettem meg a repülőjegyemet mumbaiba, ahol össztalálkozom apukámmal, az ő egyik barátjával és a barátja lányával és neki vágunk radzsasztánnak. beszámolók, képek a szokásos módon majd itt várhatóak, mindez októberben.

* ez egy nagyon kiváló könyv magyar címe, aki teheti, olvassa el, aki teheti ne magyarul, mert rettenetes a fordítás.

az álommeló, amit most már több mint egy hete űzök filmforgatáson tolmácsolás. a munka egyébként nem egyszerű (erről hamarosan írok többet) és meglehetősen fárasztó, azonban a két díszletfestő (egy srác és egy picit idősebb nő) személyes varázsa mindent elfeledtett velem, mert nem csak nagyon megszerettem őket, de remekül mulatok is.

ma például a hotel lobbyjában a srác gondterhelten közölte, hogy beragadt egy szám a fejébe előző este, de nem bírja nekünk elénekelni, mert olaszul van, és egyébként is. a nővel kitartóan noszogattunk, ő kicsit próbálkozott, majd megpillantotta kezemben a telefont, felcsapta rajta a YouTube-ot és max hangerőn elkezdte üvöltetni az alábbi slágert:

eddigra az énekhangja is megjött, és vidáman dalolászta a refrént, miközben a hotel reggelizőterméből vonult a kijárat felé. hamarosan a koreográfiára is ráérzett és kezében a mobilommal lejtett a kocsi felé, vidáman köszönve mindenkinek. mi a festőnővel hangosan vihogva követtük, miközben, mint utólag kiderült, mindketten valahol azt vártuk, hogy hirtelen az összes ember táncra perdül körülöttünk, aminek egyébként minden esélye megvolt, mivel egy másik produkció stábtagjai kávézgattak körülöttünk, akik történetesen mind egytől egyig olaszok voltak.

és ekkor még csak reggel fél 8 volt.