azt hiszem, egyenes vonal húzható a fáradtsági szintem és a zenei ízlésem leegyszerűsödése között, rihanna és lana del rey után épp válogatott pozenei csodákat hallgatok a glee c. nagysikerű musical sorozat színészeinek előadásában, minek hála épp ezt a számot hallgatom rongyosra:

ideje felvállalnom, zug popsláger rajongó vagyok.

az új, álommeló keretein belül tegnap kisebb céges összeröffenésen voltam, ahol belefutottam egy volt iskolatársamba, akivel kb 10 éve nem találkoztam (kevés a franciás tolmács, ebben a témakörben meg végképp). ő már 3 hete űzi az ipart, és némiképp lestrapáltan mondta, hogy első héten még úgy gondolta, hogy fuck this shit, ő egy 12 órás munkanap után is elmegy az éjszakába, mert muhaha, mostanra azonban úgy érzi, öreg ő már ehhez.

hát muhaha vagy sem, igazán kár, hogy képtelen vagyok bemondásra elhinni ilyen dolgokat, megspóroltam volna magamnak egy 25 perces hidegzuhanyt ma reggel, miközben némi száraz kekszet próbáltam magamba erőszakolni. (délelőtt 10 körül magamhoz tértem egyébként a gyötrelmekből, de akkor már 4 órája ébren voltam és 2.5 órája dolgoztam).

szóval maradjunk annyiban, hogy most egy kicsit öreg leszek.

egyre biztosabb vagyok benne, hogy azért vállalom magam veszélyesen túl munkával, mert át akarom érezni azt a rövid, de csodálatos eufóriát, amikor mégis sikerül a lehetetlen, mégis emberfeletti szellemi tevékenységre vagyok képes, és a fáradtságtól félhülyén el vagyok ájulva magamtól, hogy lám, ma is leküzdöttem saját magamat és milyen hihetetlen csodálatos elme az enyém.

persze hosszútávú fizikai állapotom és társadalmi életem érdekében talán jobb lenne találni valami metadone-t, ami szintén euforizál és agyfényesedést generál, de nem jár krónikus alvás- és időhiánnyal.

ellensúlyozandó az előző posztot, elmondanom, hogy mi a jó a jelenlegi fejleményben, mert azt hiszem, megint tanultam egy új skillt.

amikor ma reggel beütött a krach, két óra változó hangulatokkal és érzelmekkel aláfestett őrjöngés (és ötezer cigaretta) után eljött az a pont, amikor azt mondtam, hogy oké, most akkor kell egy terv, ami kivezet ebből a nikotinmérgezésből szar lelkiállapotból.

illuzióim nincsenek, túl sok shortcut nincs, de miközben azt dünnyögtem magamban, hogy koncentráljunk a pozitív dolgokra, rájöttem, hogy én még egy lelki spirálba nem szeretnék alászállni már senkivel. végtelenül empatikus vagyok mindenkinek a lelki gondjaival, türelmem kvázi végtelen, tanácsokat is szívesen adok, talán témába vágó tapasztalatom is van, fizikai támaszt is tudok nyújtani, de baszki, _nem fogok_. nem, nem és nem leszek senkinek a személyes pszichológusa, nem fogom magam mások lelkivilágától, hangulatingadozásától és gyerekkori traumáitól függővé tenni, nem fogom azt lesni, hogy mikor hogyan kommunikáljak, hogy meghalljanak, és nem fogok azon agyalni, hogy milyen kreatív módon ébresszem rá őket, hogy mi lehetne a megoldás a gondjaikra. nem fogom ezt saját energiám, hangulatom és lendületem rovására tenni (másképp meg egy idő után nem igazán megy), legfőképpen azért nem, mert egyszerűen _nem fog működni_. nem tudok más helyett személyiségfejlődni, mert nem lehet más helyett tanulni és egyszerűen hiába magyarázom az igazamat, a legokosabb emberek (márpedig nekem afféle hobbim ijesztően okos embereket választani) sem hajlandóak elfogadni valamit bemondásra, főleg nem akkor, amikor komfortzónájukból kirángatva érzik magukat. ha meg valami isteni csoda folytán mégis sikerül “megtéríteni” a másikat, az olyan szintű személyiségtorzulással jár mindkét oldalról, hogy a végeredmény használhatatlan és csak saját magam árnyékának érzem magam.

ezen a gondolatmeneten már egyébként többször átrágtam magam, de valahogy sohasem jutottam el a konkluzióhoz, miszerint a megoldás ahhoz, hogy ne szippantódjak be nem a hadakozás és az igazam egyre hangosabb és ingerültebb ismételgetése, hanem az, ha rábólintok arra, amit a másik mond és egyszerűen kilépek az egész témakörből. ha valaki hisztizik, hogy egy kurva ronda fa előtt áll, mondhatom neki, hogy egyébként a fa egy csodaszép erdőben van, amit én jól látok, ha nem hajlandó elmozdulni, technikailag mindkettőnknek igazunk van, de sose fogunk egyet érteni.

és persze, tudom jól, hogy nagyon jót tesz nekem, ha valaki, akit egyenlő partnerként kezelek, hisz bennem és felnéz rám, és ez itt is megvolt, és nem azt mondom, hogy egy kéjhömpöly, amkor ezt kilövik az ember alól, de van abban is valami egészen mámorító, hogy a mostani helyzetre úgy érzem, azt tudom mondani, hogy rendben, legyen úgy, ahogy te akarod, mert ez nem az én csatám és csak azért, mert történetesen képes vagyok valamire (lelket beszélni valakibe, dupla műszakban dolgozni hónapokig, stb…), attól még nem kell mindig, minden helyzetben meg is tennem.

komolyan mondom, kezd kicsit nevetséges lenni, hogy miután hosszas tökölés után végre kiteszem az életemből az egyik elköteleződésre képtelen idiótát (aki egyébként azért volt egyáltalán vonzó opció, mert lapátra tett a well, elkötelezésre képtelen férjem), újrakalibrált érzékekkel, az eseményekből okulva és kritikus szemlélettel belemegyek valami másba, ami határozottan másnak tűnik, de most tényleg, egész bele is lazulok az egészbe, erre hirtelen kiderül, hogy valójában már megint ugyanabba nyúltam bele, lassan már sztenderdizált pánikrohamokat hallgatok végig és persze igen, it’s not you, it’s me, mert hát mindenki engem akar megóvni és az én érdekemben szól, hogy hát szóval ő ezt mégsem kéri, inkább marad egyedül pánikoló idióta, mert az egyszerűbb, mint két fűszálat keresztbe tenni valakiért, akivel egyébként jól érzi magát, de ugye kurvára nem luxus az előszónál kidobni a jó könyveket, hiába van még tíz fejezet, mert az így kevésbé felkavaró.

hát jó, lassan már nekem is sztenderdizált gyógyírom van ezekre a kellemes fejleményekre, humorézék, macska, pizza és főleg jóbaráti társaság van, a többi meg majd csak lesz valahogy, csak ne válljak egyszer csak én is elkötelezésre képtelenné ebben a sok bátorító fejleményben.

amikor HKban kérdezték, hogy minek is megyek én most haza Pestre, poénosan mindig azt feleltem, hogy “pénzt keresni”, ami egyébként annyira nem is áll távol az igazságtól. az elmúlt hónapokban a feliratozóiparnak jól fizető szegmense (amiből általában élni szoktam) kb leállt, a kisebb munkák meg messze nem bírták betömni a költséges utazások után maradt tátongó űrt a büdzsémben.

szóval az elmúlt másfél hónapban iszonyat lendülettel lobbiztam minden létező portálon, régi emailekből szedtem elő kontaktokat, össze-vissza jelentkeztem helyekre, próbafordítottam, emberek nyakában lihegtem.

jöttek is munkák, amik többnyire inkább érdekesek voltak, mint jövedelmezőek, de üdítően hatottak a pszichémre (én szivecske szellemi kihívás), illetve olyan pozitív visszajelzésekkel párosultak, amik igazán jól estek (ezek tolmácsolások voltak, nem fordítások). aztán jött sok minden még plusszba, sok kis szar, pepecselünk vele naphosszat kevés pénzért, de sok kicsi sokra megy mondogattam magamnak.

aztán most pénteken beesett a tuti, régi álom meló, hosszú távú tolmácsolás, de valójábn csak két hét, pont jó, hoztam is, meg nem is, fizetni is fizet rendesen, igaz, napi 12 órázás lesz belőle, de nem baj, lelkes vagyok és motivált, el is megyek kiőrjöngeni magam az esküvőn, mert most két hétig nem megyek társaságba.

mondanom se kell, az esküvőről tántorogtam haza hajnali 3-kor, amikor beesett az email, amiben a korábban bedöglött feliratozóipar kurva sok, kurva sürgős meló formájában támadt fel hirtelen. szerdára.

az alábbi blog (Zosiának kösz a linket) két dolgot is megmagyaráz az életemből:

– miért rajongok a macskákért (mert mindenhol ott voltak állandóan)

– miért vagyok teljesen immunis a koszra, bűzre, szemétre (ami legutoljára Burmában jött jól)

nézzegessetek ti is kairói macskákat!

és akkor a tegnapi esküvői bulin, amire facebookon lettem meghívva és egy teherlifttel kellett hozzá felmenni a corvin tetőre átnyújtottam Aczél Endre egyik könyvét nászajándékul, mire E (aki kedvesen elkísért) megsúgta, hogy a mellettem álló hosszú hajú lány egyébként nem más, mint Aczél Endre unokája.

később betereltek minket a teraszról, ahol gyanus zábtojásszagban dohányztunk rendületlenül, hogy megtekintsük a meglepetés ajándékot, aki nem volt más, mint maga Fekete Pákó, aki teljes repertoárját előadta az őrjőngő tömeg előtt.

másfél hónap után talán most először éreztem magam a jó helyen.

ezek a mostani HK turné dátumai, ma vettük meg a jegyet. mondanám, hogy “ezúttal kevesebbet fogok utazni”, de magamat ismerve nem merek már ilyen kijelentéseket tenni, annyi viszont (szinte) biztos, hogy ezúttal nem egy lyukban fogok lakni, hanem társbérletben, ezügyben ugye már találkoztam potenciális lakótárssal. így elkerülöm az állandó, hangulatos, de kissé idegesítő költözködést és 6 négyzetméteres királyságomat akár meg is négyszerezhetem. lesz konyhám és ideális esetben elég helyem egy tornagyakorlat végigcsinálásához, vezethetek háztartást és urambocsá még talán vendégeket is fogadhatok.

a többit majd meglátjuk, némi kétely akad (szinte kizárólag anyagi jellegű), de idővel majd minden megoldódik, a lényeg, hogy jegy már van.

mindig is tudtam, hogy sajátos kapcsolatot ápolok a lakásokkal és egyéb épületekkel (talán valaki emlékszik még a Couchette fedőnevű projektemre…), szoktam lakásokkal álmodni, hírdetésekre révülni, magazinokban bámészkodni, alaprajzok fölött hümmögni, a világ minden pontján épületek előtt mélázni, lépcsőházakba illegálba beszökni, apró részleteken ujjongani, ajtókat, kilincseket stikában vendégségben fotózni.

de azt azért tényleg nem hittem volna, hogy a bőrgyógyászati magánrendelés közepén egy spalettából és egy boltíves mennyezetű konyhából döbbenek majd rá hirtelen, hogy de hisz én Independent Woman régi albérletében járok, ahol legutoljára 2012-ben Zokni nevű macskája kedvesen beleharapott a lábamba.

mindezt egy lézerkés alatt fekve.