megfogadtam, nem fogok hülye diszidensként kamu amerikás magyar akcentussal beszélni, mindent összehasonlítgatni, agyatlanul fikázni, sóhajtozni, bezzegezni.

elmentem a piacra és őszinte örömmel hallgattam a kofák és az alkoholista törzsközönség kedélyes beszélgetését lángosozás közben, kifejezetten büszke voltam arra a kedves je ne sais quoi-ra, ami arra késztetí a kabinost, hogy kávét főzzön az egyszeri úszónak a hajósban, ha már a kinti büfé zárva van, aranyom (édeske, completa mehet bele?), üdvözöltem zseniális humorézékünket, amikor a kétfarkú kutya offenzívát indított a plakátok ellen, legyintettem, amikor a vám 22 dollárnyi sarcot hajtott be az 56 dollárt érő csomagomra (amerikából se rendelek többet).

persze ez mind tudatos erőfeszítés volt, minden napra kerestem valami pozitívat és vidámat, miközben gőzerőkkel zártam ki a sajtóorganumokat nagy részét, fél szemmel olvastam a facebook hírfolyamomat, szokásommal ellentétben nem kértem meg apukámat, magyarázza el nekem, mi is pontosan a quaestor botrány lényege, politikában jártas barátaimat igyekeztem inkább utazásaim történeteivel szórakoztatni. amikor a több rétegnyi szűrőmön átütött, hogy háromdiplomás, több nyelvet beszélő barátaim mennyit keresnek, amikor megláttam, hogy nekem egy munkáért mennyit ajánlanak (és közben figyelmeztetnek, hogy előre szólnak, lassan fognak fizetni), amikor azt hallgattam, hogy a szakmában kinek mennyivel tartoznak hónapok óta, igyekeztem azt mondogatni, hogy budapest egy oly csodás város, annyi minden van itt, amire büszkék lehetünk, és gyorsan el is mentem az egyik remek vendéglátóegységünkbe, ahol nem panaszkodtam, ha nem volt szénsav a fröccsben, ha négy pultos túl elfoglalt volt a magánéletének kitárgyalásával, hogy engem kiszolgáljon, vagy ha a leves után fél órát kellett várni a főételre.

egy csomó mindent nem csináltam, amit egyébként általában szoktam (mert úgy gondolom, alapvetően jogom van hozzá), saját magam light változataként mászkáltam, rajtam ne múljon, nem kell nekem annyit tájékozódnom, nem kell folyton olyan rohadt igényesnek lenni, azt is túlélem, ha nem milliomosként élek, meg hát végülis lehetek én sokkal megértőbb is, mibe fáj az nekem. tettem mindezt azért, mert egyébként tényleg mély meggyőződésem, hogy budapest egy csodálatos hely, ahol nagyon jó élni és szerencsésnek kéne éreznünk magunkat, hogy egy ilyen remek városban tölthetjük napjainkat. egy kis erőfeszítést időnként mi is tehetünk.

de az az igazság, hogy ebben az egy hónapban leginkább rohadtul elfáradtam, ami gondolom megmagyarázza, hogy miért kaptam kishiján agyvérzést a legújabb terven, hogy falat húzzunk a szerb határra, kicsiny, barátságos, nyitott országunk köré.

(és a legszörnyebb az egészben, hogy ilyenkor én érzem magam rosszul, amiért elégedettlenkedek, mert úgy érzem, bizonyára erőlködhetnék jobban is, biztos van egy még lightosabb változatom, biztosan az én elvárásaim elcseszettek, biztosan hobbim a hőbörgés)

ma megint veszett utazásszervezésbe és álmodozásba kezdtem, majd értesültök mindenről időben, ami már most biztos (azon kívül, hgy szeptember-május HK), hogy Godly Womannel újra bevesszük Burmát, ezúttal hosszabb időre, komótosabban és például nem felejtem el megnézni a yangoni gyarmati épületeket. és utána nem megyünk megvakulni Vietnámba.

azért egy egész hónapot kibírtam a seggemen, ez óriási teljesítmény, azt hiszem.

ma felvettem egy rövidnadrágot, amiről meg is állapítottam, hogy mintha nem lett volna rajtam az elmúlt időkben. a zsebében Mr. Ying névjegye fogadott fél kiló tengerparti homok társaságában. az első gondolatom az volt, hogy “mosógépbe vele!” a második viszont valami giccses elérzékenyülés volt, amiben legszívesebben magamhoz öleltem volna a ruhadarabot, miközben elrévülök a halszagú, hatnégyzetméteres, összkomfortos szobám irányába.

na így lesz az ember őrült macskás nő egy millió, felbecsülhetetlen értékű nippel a polcjain.

tegnap a pszichológusom (akit egyébként imádok) összetett identitásom elemézése közepette azt találta mondani, hogy “mert ugye magyaroszág nem olyan multikulti, mint te, ezt most ugye kiváltképp jól látjuk a bevándorlókkal”, majd összenéztünk együtt érzően, ő sóhajtott egyet, szerepéből hirtelen kiesve még hozzátette, hogy “rémes ez az egész” (és itt nem a lelkem bugyrairól volt szó), majd folytattuk az ülést.

kösz Orbán, hogy a heti egy óra vákumcsomagolt friss hegyi levegőbe is belefingtál.

az egész úgy kezdődött, hogy valami obskurus okból kifolyólag véletlenül koffeinmentes kávét vettem itthonra a hétvégén. ennek ellenére ma reggel úgy gondoltam, hogy ellenérzés ide, ellenérzés oda, legalább egyszer kipróbálom ezt a csodát, hátha nem olyan rossz.

miután lefőztem egy vödör kávét, ezzel a vödörrel megindultam a konyha mellett található dolgozószoba felé, amikor számomra rejtélyes okokból kifolyólag lefelejtem az ajtófélfát és mivel félkézzel a kávét és az értékes bögrét védtem, a másik, kalimpáló kezemmel levertem egy üveg vázát, ami persze szilánkokra tört.

a csörömpölésre persze megjelent a macska, így miközben továbbra is a vödörnyi kávéval egyensúlyoztam, igyekeztem elmagyarázni a macskának, hogy maradjon, ahol van, ne mászkáljon mezítelen tappanccsal üvegszilánkok között és főleg ne pofozgassa őket vidáman, mert az üvegszilánk nem játék. Manci valószínűleg felnőhetett távollétemben, mert egy kötéltáncost megszégyenítő könnyedséggel átsétált az aknamezőn és biztonságos távolságban leheveredett, hogy végignézze, ahogyan egyik kezemben kávéval próbálok kievickélni a szilánkok közül, mert jó szokásom szerint persze mezítláb voltam. (a másik kezemmel hangosan káromkodtam).

mondanom se kell, egy láthatatlan szilánkba persze jól beleléptem, amire csak akkor döbbentem rá, amikor felfigyeltem a padlón húzott vércsíkra, illetve a gyanús, szúró fájdalomra a sarkamban.

azt hiszem, holnap veszek rendes kávét.

bónusz poén: jó anyám reakciója, amikor elmeséltem neki az egészet: “de hisz pont ezért vettem neked gumivázát!”

a macskat erkezesem utan 3 nappal, rettenet natha kozepette csempesztuk vissza jo apammal Becsbol ahol a Tetovalt Lany vigyazott ra ropke 10 honapig. Manci az utat bekesen turte, a lakasba erkezve 3 oraig zavarodottan a legtavolabbi zugban ucsorgott, majd hajnali 4kor bizonyara kis villanykorte jelenhetett meg a feje folott, mert veszett sipolasra riadtam (ez a macska nem tud nyavogni). elveimmel ellentetben (es mert a jetlagtol es a nathatol nem voltam teljesen onmagam) kirontottam megnezni, hogy mi folyik a nappaliban, mire egy dorombolo plussmacska vart.

masnap, mikozben en magamat feletebb sajnalva az agyban fetrengtem, Manci demonstralta legtornasz kepessegeit, illetve kotelssegtudoan leult az osszes kedvenc helyere es eloadta az osszes trukkjet a csapbol ivastol kezdve a korlaton rohangalason at a szekreny tetejen sziesztazasig.

szoval az elet ujra kerek macskastul (aki tegnap addig dongette a furdo ajtajat, mig vegul beengedtem, mindezt csak azert, hogy megprobalja kihalaszni a labujjamat a furdovizbol, amibe biztos, ami biztos, jol beleivott elotte).

es lassuk be, stiluserzeke is van a dognek, ahogyan azt a kep is mutatja (a festmeny vagy 20 eve megvan).

“menjunk” mondom a szakado eso lattan.

“ez nem HK, itt az eso hideg. vedd fel a salad, hivok egy taxit es hazaviszlek.”

avagy mire jok az osregi jo baratok, akiknek elhiszem, hogy nem tudom mar felmerni a pesti tavaszt.

egy hét helyenként idegesítő önsajnálatba hajló és legundorítóbb kamasz éveimet idéző letargia (meg némi nátha) után tegnap este elbattyogtam K-hoz némi joviális vodkázásra a Mester utcába, ami annyira kellemesen sikerült, hogy amikor hajnali n5-kor vége lett a bulinak, nekem nem volt kedvem taxit hívni, vagy négyeshatoson hánykolódni, ezért inkább úgy döntöttem, hogy behódolok egyik kevenc hobbimnak, és hazasétálok.

némi orientációs gondjaim azért akadtak és meglepő módon nem a vodka miatt, hanem mert hirtelen nem bírtam előrántani az agyamból budapest kognitív térképét, de ezen egy hete most először nem estem kétségbe, hanem elindultam a ferenc körút felé, ahol rávigyorogtam a Lottó-házra, megcsodáltam a számomra új papírrepülő szobrot, illetve az annál is szórakoztatóbb tiltótáblát. innen eredetileg a Kálvinra tartottam, de menet közben elszippantódtam a régi lakásom érintésével a Nagycsarnokhoz, hogy lássam a kedvenc hidamat, majd itt hellóturiszt üzemmódban végigmásztam a Duna mentén egészen a Roosevelt-térig (vagy hogy hívják manapság), ahol 2-es villamosra pattantam. a tök kihalt utcákon egy-két részeg ember fájdalmas agóniájának, a közvilágítás lekapcsolásának, valamint egy csapat dohányzó drag queenek voltam a szemtanúja, én zenét hallgattam, ők elvoltak a saját világukban, nekem pedig lassan eszembe jutott a fél életem, például a nap, amikor akkora köd volt, hogy az Erzsébet-hídnál leszálltam a villamosról, hogy fordításelmélet óra helyett inkább ködös látképeket fotózzak, vagy éppenséggel az az éjszaka, amikor valaki tudott egy jó bulit, de nem tudta pontosan, ki a házigazda és hol van, aztán végül valahogy egy 200 négyzetméteres rakparti lakásban találtuk magunkat, ahol az előszobában volt egy telefonfülke, abban pedig egy titkos átjáró a WC felé.

merengéseim háttereként Budapest szép volt, mint mindig és ahogy a Dunát néztem, újból rádöbbentem, mennyire nem tudok betelni ezzel a várossal és kissé kopottas bájával, mennyire meghatároz engem, olyannira, hogy ismerkedéskor szinte családtagként mutatom be, részletbemenően igyekszem leírni pont az ilyen hajnalokat és ragaszkodom hozzá, hogy szeretteimet pontosan abba a kapualjba, arra az utcasarokra állítsam, ahonnan én egyszer észrevettem egy apró részletet.

és ezzel valójában vissza is találtam az itteni életembe, végre.

hát enyhén szólva nem túl dicsőséges ez a hazajövés, eddig háromszor vesztem el, bambán néztem az éjszakai buszon, mert mint kiderült, útvonalat váltott egy ideje, percekig nem jutnak eszembe dolgok és most ráadásul meg is fáztam.

az univerzum azt akarja, hogy egy pizzával az ágyban fetrengjek.

 – ez az ejszakai busz mindig erre szokott jarni?

– hat vagy mar fel eve biztosan.
(tenyleg azt se tudom, hol vagyok basszus)