dühroham

nem azzal van első sorban baj, hogy elromlott a hűtőm és leszakadt a fűszertartópolc (bár a francnak se hiányzik egy új hűtő vásárlása), hanem hogy ennek kapcsán kénytelen vagyok felídézni mindent, amit érzek a lakásom iránt: elsősorban azt, hogy alapvetően imádom, de azt is, hogy igényeimnek, étvitelemnek egyszerűen nem megfelelő, mert egy 30 éves szingli csajnak, aki az év felét a világ másik felén tölti, semmi szüksége egy 80 négyzetméteres öröklakásra (ami azonban remek adottságokkal rendelkezik egy csodás környéken, így hülyeség lenne megválni tőle, főleg mivel évek óta a lelkemet beleteszem és afféle önkifejezési eszköznek használom). és ilyenkor futólag kénytelen vagyok megemlékezni arról is, hogy pár éve egyáltalán nem az volt a terv, hogy 30 évesen szingli leszek, és bár eszem ágában sincs visszasírni házas éveimet, a fasznak se hiányoznak ezek a vidám emlékeztetők, hogy eredetileg nem ezen az úton indultam el, amikor ez a lakás belépett az életembe. és arra sincs szükségem, hogy újra és újra átéljem, hogy arról az útról eredetileg nem én tértem le, mégha három évvel később tisztán látom is, mennyit köszönhetek ennek a pályaváltásnak.

és tudom, hogy az életben semmi sincs ingyen és nem úszhatok meg fél év felhőtlen világlátás némi reality check nélkül, de bevallom, reméltem, hogy ezzel még ráérek május közepéig, amikor hivatalosan visszaköltözök pestre.

mindekozben

azert is vagyok ennyire tunve, mert szombaton hazajottem Pestre anyukam szulinapjara meglepetes vendegkent es ennek az elokeszuleteit ertheto okokbol nem blogolhattam ki.

az ut ugyan szopas volt (4 ora turbulencia az 5,5 oras szegmensen), de meglepoen gyorsan tultettem magam.

Pesten lenni nagyon fura, de nem rossz elmeny, sot, bizonyos epizodok hatarozott euforiavak toltenek el, masok persze mar nem annyira vidamak, nemelyik meg egeszen meglep. 

az egyertelmu csaladi dolgokon kivul hatarozottan jo volt becsoszogni a Torzshelyre, jo volt veletlenul belefutni ismerosokbe az utcan, bemenni a vegtelen szocreal kedvenc cukraszdaba es kikerni egy talca kavefankot. persze, hogy jo volt elso este muchachaval belefejeteni magunkat az ejszakaba es jo volt egy teaval fel orat nezegetni a konyvespolcomat es ujra egy szobaban aludni a biciklimmel.

kevesbe szorakoztato, hogy sokkal szembetunobb az emberekre jellemzo nyomottsag, lehangoloak a kihalt utcak es az, hogy erzesre sokkal sotetebb van mindenhol. bar errol senki se tehet, de elegge kikeszit az idojaras is. egyaltalan nem dob fel, hogy most mar kenytelen vagyok szembenezni az emigraltak hianyaval is (ezt szeptemberben meg valahogy el birtam mismasolni).

es vegul teljesen fura, hogy nem tudom, mi hol van a varosban, melyik busz mit potol, melyik bolt mikor van nyitva. erdekes erzes tanacstalanul allni az oktogon kozepen, mert a faradtsagtol es a ki tudja mitol nem birom hirtelen felidezni, hogy merre is kellene mennem.

a baratokkal talalkozni is neha szurrealis, oszinten meglepett a lelkesedes, amivel ram vetette magat mindenki, amint beleptem az orszagba, fene se hitte volna, hogy ekkora sikerem lesz.

szoval ezek a kezdeti elmenyek, 15-ig bizonyara arnyalodik meg a kep

un certain je ne sais quoi

amikor Ausztraliaban voltam, olyan lelkesen aradoztam a helyrol baratoknak, hogy tobbuk felvetette miert nem koltozok oda, ha mar ugyis a kontinens tura az uj hobbim.

akkor es most is azt feleltem, hogy nekem nem az idegen helyre valo koltozes a maniam (miert is lenne az, rengeteg maceraval es erzelmi viszonttagsaggal jaro mulatsag), hanem HK.

Ausztralia barmennyire is hiperkellemes, nem mas, mint egy alapvetoen jol mukodo nyugati tarsadalom. igen, van gyonyoru tengerpart es kellemes idojaras, de nem nyujt lenyegeben semmi olyat, amit Pesten nem tudnek eloteremteni kis erofeszitessel.

HKban azonban a mai napig megvan az a valami (lasd cim), amitol ujra es ujra oriasi vigyor ul ki az arcomra, amikor itt szall le velem a repulo. valami teljesen egyedi, amit nem probalok megmagyarazni, mert egy szoval ugysem lehet osszefoglalni. 

ma peldaul kedvenc negyedemben boklaszva egy nejlonzacsko boltot talaltam. semmi mast nem arult, csak kulonbozo mintaju nejlonzacskokat. kicsit arrebb van egy varrogepszerelo muhely, ami nem nagyobb egy ruhasszekrenynel. az egyik lepcso alatt esernyojavitast vallalnak. de ezek csak apro darabkak egy nagy kepben.

ezert megeri nelkulozni a csaladot, a baratokat, (a macskat!), lemondani a nyugati kenyelemrol es enyhe jetlagben szenvedni az ev tobb heteben.

rendhagyo modon most HKrol kaptok kepeket.

   

     

kenyszer piheno

HK-ban tavolletemben szinte nyar lett, visszatert a dobbenetes para es a nap is eleg sokat sut, igy persze meg idegesitobb, hogy a november ota huzodo labfajasomat most probalom kikuralni intenziv pihenessel, magyarul ulok a szobamban es sorozatokat nezek.

es meg munka sincs.

(de csak tegnap meg ma ertem ra ilyen uri mulatsagokra, szoval azert kibirom, a labam pedig javul).

the long way home

nem nyeltek el óriás repülő meduzák, amióta visszaértem Sydney-be, csak egy enyhe nátha, meg némi társadalmi élet gátolt meg a blogírásban. mindenesetre ma elindulok haza HK-ba, hogy onnan kicsit később elinduljak haza Pestre,  hosszú lesz az út és már erőm sincs kiakadni rajta, mert minek, mégsem mehetek gyalog. a Sydney-HK távon legalább nem kell átszállni, Pestre meg a kedvenc Qatar járatommal megyek, ezúttal remélhetőleg tájfun se lesz, az átszállásnál meg élvezkedhetek majd a VIP lounge-ban.

kiszámoltam, mire hazaérek hó végére Pestre, 59 000 km útnál fogok tartani 2014 szeptember óta, a nagy része repülőzés, de van benne pár ezer vonat és némi burmai buszozás is. szóval az apátiám és az enyhe kimerültségem (a kvázi használhatatlan jobb lábamról nem is beszélve) talán érthető. ezzel együtt természetesen se nem panaszkodom, se nem dicsekszem, Vietnámot leszámítva bármelyik mozzanatot megismételném bármikor és valójában enyhe pánik leng körbe a pesti látogatással kapcsolatosan (mert “mi lesz, ha unalmas lesz ott az életem?”, “mi lesz, ha nincs is ott már életem?”, “mi lesz, ha nem ismerek már ott senkit?” ami persze mind badarság, főleg, ha azt vesszük, hogy szeptemberben átköltöztem a világ túloldalára, hogy ott éljek, ahol nem ismerek senkit, illetve, hogy röpke két tucat képeslapot fogok szétszórni barátaim körében valamikor a közeljövőben…).

most pakolgatok és dolgozgatok (mi mást) még egy sort, majd unalmas reptéri várótermekből jelentkezem.

hol is vagyok?

ezzel a rengeteg ex angol gyarmattal csak az a baj, hogy lassan egyaltalan nem tudok mar tajekozodni, mert mindenhol van egy Queen’s road, egy Victoria Harbour es egy Stanley street.

(a kinai diaszporanak hala a Tin Hau templom se egy igazan jo tampont).

irok mindezt a Hyde parkban, Sydneyben.

elfaradtam

tudom, hogy ez egy elso vilag probelma es nem panaszkodom igazabol, csak tenymegallapitok, hogy tegnap, ahogyan a Brisbane-tol 100 kilometerre levo Gold Coaston fetrengtem es megallapitottam, hogy ez tenyleg tiszta Hawaii (marmint szo szerint emlekeztetett a Waikiki beachre, ahol anno a Kartyassal neztuk a csajokat), majd belefeledkeztem a konyvembe, ami tortenetesen Burmaban jatszodik (Amitav Ghosh: The Glass Palace, nagyon ajanlom) es ebbol francia szorfosok poenjai rangatott ki, akkor oszinte percekig fogalmam se volt, hol vagyok.

azt hiszem, ideje egy kicsit most ulnom a seggemen (erre majd aprilis 15-e utan van kilatas, amikor visszateleportalok egy honapra HKba csendes pihenore).

egyebkent a dezorientaltsagon nem segitett, hogy este talalkoztam egy volt francia iskolatarsammal pestrol, akivel eleg gyorsan azon kaptuk magunkat, hogy a moszkva teri Ketlyuku 2001-es arszabasarol nosztalgiazunk.

(felreertes ne essek, az eletem legalabb felet hasonlo dezorientaltsagban eltem le, szoval kulonosebben nem panikolok).

es hogy vegkepp eszetekbe se jusson sajnalni:



immigration museum – Melbourne

a melbourne-i bevandorlasi muzeum nagyon talaloan a regi vamhaz epuleteben talalhato.

tobb szempontbol is erdekesnek es dicseretes kezdemenyezesnek talaltam ezt a muzeumot. 

egyreszt erdekesen es erthetoen mutatja be a masodik vilaghaboru elotti bevandorlast. megtekinthetunk egy korabeli hajokabint, megnezhetjuk, hogyan utaztak a legszegenyebbek es a leggazdagabbak. korabeli naplokat, leveleket olvashatunk el. bemutatjak a korabeli kezdemenyezeseket, amikkel a bevandorlokat segitettek (ilyen peldaul a szervezodes, ami az egyedulallo noket tamogatta, akikra nagy szukseg volt a gyarmaton, de gyakran “elkalodtak” erkezesuk utan). a bevandorlas masodik hullamjat (a masodik vilaghaborutol napjainkig) is felvazoljak, az azonban mar sokkal kevesbe latvanyos, ezert kulonbozo esettanulmanyok bemutatasaval dobjak fel a dolgot. nagy kedvencem volt a libanoni taxisofor es a nemet cukraszmester.

ami azonban ennel is erdekesebb volt szamomra (es oszinten szolva nagyon meglepo), az a bevandorlast szabalyozo politika fejlodese. igy kiderult, hogy egeszen 1970-ig a vezerelve a “White Australia”, vagyis a Feher Ausztralia volt. ez nem csak azt jelentette, hogy leginkabb az angolokat es az ireket vartak tart karokkal Ausztraliaba (sokszor ingyen foldet biztositva nekik), a tobbi nemzetet pedig erosen buntettek (a kinaiakat tobbszor teljesen kitiltottak), de az oslakosok sorsat is eldontotte. sokkolo adat volt szamomra, hogy mindossze 1967-ben lettek az oslakosok teljes erteku allampolgarok (vagyis onnantol kezdve vehettek maguknak hazat, nyithattak bankszamlat, stb.) es csak 1980-ban kert a kormany bocsanatot a “Stolen Generation-ert”, vagyis azert a tobb tiz ezer aboriginal gyerekert, akit 1900 es 1970 kozott elvettek a szuleiktol es intezetbe raktak, hogy kulturajukbol kiszakadva nojjenek fel (tobbnyire foldmuvesnek es cseledlanynak tanitottak itt oket). a politikavaltast egyebkent az is mutatja jelkepesen, hogy 2000-ben az ausztral kormany elismerte, hogy az elso telepesek erkezesekor Ausztralia mar lakott terulet volt, megdontve ezzel a korabbi “lakatlan sziget elfoglalasa” elmeletet, amivel a feher ember hatalmat magyaraztak.

sokkal rovidebb, de szinten eleg beteg mozzanat volt, amikor a masodik vilaghaboru kitorese utan a nemet, olasz es japan szarmazasu, ausztral allampolgarokat taborokba zartak Ausztraliaban, illetve korlatoztak a mozgasukat, puszta paranoiabol. ezen csak azert nem lepodtem meg annyira, mert a pearl harbouri muzeumban mar kellokeppen lesokkolodtam azon, hogy az amerikaiak 120,000 japan szarmazasu amerikait internaltak Pearl Harbour utan.

osszessegeben kifejezetten hasznosnak es erdekesnek tartom ezt a muzeumot es extran ertekeltem a mellek kiallitasokat, ahol egyertelmuen pedagogiai cellal hivjak fel a figyelmet a hetkoznapi rasszizmusra interaktiv videoval es szerepjatekkal, illetve az identitas sokfelesegere es a kulonbozo osszetevoire (megemlitve itt nem csak a kulturalis, de vallasi es szexualis kulonbsegeket).