ma delelott talaltam a retikulomben egy fel uveg rosét. ez eleg sok mindent megmagyaraz.

18:30 utcafront, egy pár ül egy várakozó kocsiban 

srác: meddig várjunk még?

csaj: nem tudom, nem azt mondta, hogy mindjárt jön? csörögjél rá!

srác: nem csörgök, várok még egy kicsit.

csaj: de hívd már fel, geci fáradt vagyok ettől a sok ücsörgéstől.

19:00 spar, kassza

középkorú kasszásnő fel-alá mászkál, kosarakat rendszerez, közben magában dünnyög: ezek a mocskos cigányok ide jönnek baszd meg, aztán csak azt a szar turó rudit zabálják. ki se fizetik, csak zabálják a rudit. mocskos tolvajbanda.

sorban álló fiatal cigány nő a 8 évs forma, aranyos kislányának: milyen csúnyán beszélnek itt a kasszás nénik, ne is hallgass rá, kislányom. gyere, megmutatom, hogy kell felpakolni a kasszához, hogy könnyebb legyen a néninek leolvasni az árakat, jó?

kasszásznő folytatja, látszólag nem vette észre a sorban álló nőt: sok rohadt cigány, semmire kellő, igyenélő bagázs. aztán meg úgy beszél velem, mintha a kutyája lennék.

sorban álló nő: kislányom, jegyezd meg, hogy nem szabad egybemosni az embereket, még akkor sem, ha ezt sokan előszeretettel teszik. de Isten majd szétválogatja őket, ne félj.

19:20 utcafront, kocsiban ülő pár

srác: de hát miben segítettem volna? a főzésben? kurvára nem tudok főzni, most mit csináljak, álljak ott és nézzem, hogy mit művelsz?

csaj: bevásárolni azért elmehetnél.

srác: de nincs időm, nem érted, most is itt kell ülnöm és várom ezt a faszt. hidd el, ennek semmi értelme.

csaj: persze, kifogást találni, azt aztán tudsz.

19:45 gang

óriási böfögés

női hang: normális vagy? mit böfögsz ekkorákat?

újabb, még ijesztőbb böfögés

női hang: nehogy ide hányjál nekem baszd meg, Józsi, az anyád úristenit!

egyértelmű hányáshang

női hang: megöllek Józsi baszd meg, most mostam fel! már megint piázni voltál! az anyád úristenit, Józsi, megöllek!

kis szünet

női hang: na, azért jól vagy, Józsi?

Józsi, elhaló hangon: ne haragujál már, keresztbe állt a pálinka.

20:20 utcafront, az autós pár azóta kiszállt és a járda közepén veszekednek

srác: ezért mondom neked, hogy a legegyszerűbb, ha nekünk itt most annyi.

csaj: persze, mindig csak azt nézed, hogy mi a legegyszerűbb.

srác: hidd el, jobb lesz mindkettőnknek.

csaj: az agyamra mész már komolyan! én meg itt vártam veled két órát, aztán erre vége? hát jól van, akkor vége baszd meg! (elviharzik)

este megyek cefrézni mondja az enyhén alkoholszagú atlétás bácsi mellettem az italkimérés pultját támasztva délelőtt 11-kor.

elkísértem E-t játékboltba ajándékot venni a 4 éves unokahugának. ő végül nem vett semmit, én egy 110 forintos buborékfujóval távoztam vigyorogva “ezzel jól lehet hülyíteni a macskát” felkiálltással.

(a macska az erkélyen döglik és nem is tudja, hogy épp buborékokkal fújóm tele a lakást épp, de sebaj)

amióta hazajöttem, egyértelműen ez volt a leggyakoribb kérdés, ami elhangzott, amire mindenki megrökönyödésére mindig azt a választ adtam, hogy “kifejezetten jó”. illetve néha azt, hogy “meglepően jó”. és bár HK az első két hétben minden nap megjelent álmomban, és most is bármikor becsukom a szemem, Sham Shui Po utcáin sétálok, egyszer sem ködösödött el a tekintettem a nosztalgiától és nem voltam olyan lelkibeteg, mint a múltkori hazajövéskor egy éve, amikor két hétig az ágyból se voltam hajlandó kikelni a depressziótól. ennek azt hiszem, több oka is van.

egyrészt ne feledjük, hogy a Season One végén hazautazásom előtt másfél hónappal variáltam meg a terveimet és határoztam el, hogy nem hagyhatom még ott HK-t, ezért némiképp felkészületlenül, ösztönből és indulatból cselekedve írtam át a menetrendet. ezt megfejeltem némi érzelmi kalanddal három héttel hazaérkezés előtt, ami, mint ismeretes, annyira nem végződött ugyan jól, de míg tartott, óriási hőfokon lángolt. egy szó, mint száz, múlt nyáron én rohadtul nem akartam Pesten lenni, minden porcikám tiltakozott a hely ellen és utáltam mindent.

most ehhez képest felkészülten, tervezetten jöttem haza, nem volt semmilyen váratlan kanyar a célegyenesben, nem gondoltam meg magam a vége előtt fél órával és nem álltam neki jegyeket módosítgatni össze-vissza. egy korszak lezárásaként tekintettem a hazajövésre, mert a kinti időm lejárt, amit ki akartam, ki tudtam hozni HK-ból, azt úgy érzem, megtettem. így bár ez a búcsúzás sem volt egyszerű, sőt, helyenként nagyon is szomorú, még kint végigcsináltam a saját kis gyászomat és Pestre már enélkül érkeztem.

ami szintén segít, hogy nem először, de nem is másodszor csinálok ilyet és talán mert egész fiatalon tanultam ezt a képességet, meglepően hatékonyan tudok aktívból passzívvá nyilvánítani helyeket a fejemben. így bármennyire is meghatározó volt HK az életemben, nem fut aktívan a hétköznapjaimban, csak távolról, a tudatalattimból bukkan fel álmaimban, ahogyan Damaszkusz, Kaíró és Varsó is afféle “mesebeli” helyek, amik az agyam egy kis szegletében léteznek, ahova visszavonulhatok, ha szükségét érzem, de egyébként ők onnan csak a legritkább esetben törnek rám a budapesti hétköznapjaimban. ez egy jól bevált módszer, mert egyszerre több helyen létezni nem lehet.

ami pedig Pestet illeti, tudom jól, hogy a címben szereplő kérdésre sokan azt várják, hogy panaszáradatba kezdjek és habzó szájjal szidjam a rendszert, orbánt, a többi magyart, a szomszédot, a bkv-t, demszkyt, tarlóst, a cigányokat, a nácikat, a liberálisokat, a melegeket, a zsidókat, az alsó szomszédot. valószínűleg elvárják tőlem, hogy dühtől ragyogó szemekkel magyarázzam, hogy mennyivel civilizáltabb a tömegközlekedés HK-ban, Szöulban, vagy Tokióban, hogy mennyivel emberibb és kedvesebb Ázsia nagy része, hogy milyen az, amikor becsületesek az emberek és amikor a reptéri váróterem mennyezetét porszívózzák takarítás gyanánt. és valóban, talán fel kéne szisszennem, amikor begördül elém egy régi szovjet szerelvény, amit még bizonyára Lenin maga indított útjára és azóta jobb esetben talán felsöpörtek párszor a belsejében. igen, meglepődtem, amikor 8 hónap után először utcán tántorgó részeget láttam délután négykor és sokkolt, hogy az emberek milyen igénytelenül néznek ki és mennyire el vannak hízva. picit elgondolkodtam, hogy miért kell a metrón minden embernek három helyet elfoglalnia a széles terpeszével, cekkerével, szúrós tekintetével, és amikor a mellettem ülő a csöpögő gyroszát ette a zötykölődő kocsiban, hirtelen megértettem, miért tilos enni a korábban említett nagyvárosok tömegközlekedésén.

persze, látom, nagyon is tisztán látom, hogy mi az, ami Pesten nincs és ami máshol van. és nem is olyan régen engem is elkeserített, hogy Pest miért nem más, míg végül rá nem jöttem, hogy talán inkább nekem kéne egy kicsit máshová mennem.

utazásaim során elfogyasztottam pár utitársat, akik közül páran néha azt kérdezték: miért? és bár ez egy helytálló kérdés, amikor az ember a helyi szokásokat próbálja megfejteni (például a kérdésre, hogy miért van Szöulban minden sarkon zokniáruház az a válasz, hogy azért, mert bárhova belép az ember, leveszi a cipőjét, ezért rengeteget van nyilvánosság előtt is zokniban, ami így komoly divatkiegészítővé alakult), a legtöbb, kissé pánikba esett utazóban ez leginkább akkor fogalmazódik meg, amikor valami olyat tapasztal, ami merőben más, mint amit ő megszokott. miért énekel mindenki fennhangon Burmában? miért mosolyognak rád mindenhol és bólogatnak bőszen, ha egyébként fingjuk sincs, hogy miről beszélsz? mért hordanak a férfiak szoknyát? miért nem veszik le a mobiljuk pittyegő hangját és játszanak a metrón a füledtől fél centire Candy Crusht? miért hordanak üveg nélküli szemüvegkeretet? miért hordanak a lányok olyan cipőket, amiben nem tudnak járni? miért beszélnek olyan hangosan? hogy bírnak 30 kilós csajok öt fogásos vacsorákat végigenni? miért szeretnek annyira vásárolni?

ezekre a kérdésekre nincs válasz, de rendkívül veszélyesek, mert gyakran minden áron választ akarnak rá találni, akár buta/abszurd/náci elméletek gyártása árán is (imádott exptjaim ebben igazán profik). ilyenkor elő lehet rántani egy bezzeg! típusú mondatot és bőszen hasonlítgatni kultúrákat, népeket, nyelveket, országokat. megsúgom, ezekből a beszélgetésekből valahogy sose az jön ki, hogy ahol épp vagyunk képviselne bármilyen értéket, ne adj Isten, elsajátíthatnánk valamit a helyiektől. hálás vagyok szüleimnek, akik elfogadónak, nyitottnak és sok szempontból pragmatikusnak neveltek, így a Tyúkszarfalvai kiképzést követően mostanra végképp teljesen kihalt belőlem ez az összehasonlítgatási kényszer, beszámolóimban is igyekszem tényszerűen leírni azt, amit én látok adott országból, de sose gondolom, hogy adott hely jó, vagy rossz, pusztán azt tudom kifejteni, hogy én jól érzem-e magam benne, vagy nem, és miért.

ezért ha már ezt a képességet ilyen szépen bírtam alkalmazni az elmúlt két évben válogatott országokban válogatott partnerekkel, akkor miért is ne bírnám most Budapesten alkalmazni, elvégre ez is csak egy város, amiben épp élek és amiben most történetesen jól érzem magam.

szóval igen, jó most itthon, mert Budapest most megint otthon.

mint ismeretes, beneveztem a Wizzair félmaratonra, amin magam is meglepődtem egy kicsit akkor, de ettől függetlenül elkezdtem lelkiismeretesen készülni is rá. ez egyébként szintén egy meglepő fordulat, mert miután uszkve 29 éven keresztül leginkább semmilyen, illetve negatív viszonyban voltam a sportolással, azt hiszem, ideje megszoknom végre, hogy az elmúlt 3 évben ez lassan ugyan, de végleg megváltozott.

szóval szereztem egy edzéstervet, méghozzá egy olyat, ami 14 hetes, az elején heti 4, majd heti 5 futást ír elő és úgy kezdődik, hogy “végy egy 5 kilométeres futókört és fuss végig rajta”. mivel nekem a 14 hétnél több állt rendelkezésemre, ellenben az egész áprilist válogatott nyavalyák leküzdésével töltöttem, úgy döntöttem, hogy akkor talán felkészülnék arra, hogy lefussak 5km-ert, illetve hogy ilyen gyakran menjek el futni egy héten.

így jött ki az, hogy az elmúlt 5 hétben heti négyszer elmentem futni (oké, egyszer csaltam, mert most vasárnap egész nap enyhén másnaposan az ágyban fetrengtem, Trónok Harcát néztem és sushit zabáltam, de ezzel csak a legutolsó edzést lógtam el). ha belevesszük, hogy közben ugye hazaköltöztem HK-ból és utána két hétig közepes jetlag ködben lebegtem (illetve mindenféle érzelmi állapotokat éltem át, de erről majd később), de ettől függetlenül elvonszolódtam futni, akkor azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az elhatározásom momentán erősebb mint valaha.

és bár ezt akkor még nem tudtam, amikor beneveztem a versenyre, ez az kemény edzésterv jelenleg a legjobb barátom abban, hogy a korábban említett bennem véghez ment változásokat valóban be is tudjam vezetni a budapesti hétköznapjaimba (aka az Igazi Életembe) és ne csússzak véletlenül vissza a régi, nem kivánatos szokásaimba, úgyis mint túlzott alkoholizálás, random zabálás és össze-vissza alvás, amitől nem csak fáradt és nyűgös voltam, de még ráadásul minden olyan céltalannak és kilátástalannak is tűnt. mert hogy úgy tűnik, eljutottam odáig, hogy ha választanom kell egy kellemes hangulatú edzés és még egy óra fröccsözgetés között, akkor a futást választom. kivéve persze, ha vis major van és ágyban fekve sushit kell zabálni egész nap, mert hát ugye néha olyan is kell.

hétfő délelötti pangás, a távolban egy néni egyszer csak elvágódik és döbbenten fekszik a földön. a szomszédos pékségből idősebb, nagydarab pék ugrik elő, szinte felkapja a földről, nem is felsegíteni.

“tessék leülni!” üvölti hangosan, artikuláltan a zavartan pislogó néni arcától fél centire.

odalép egy másik néni, divatos virágos otthonkában, nem rég még fodrásznál lehetett, haja nagymamásan bongyori. felvesz egy szemüveget a földről és belenyomja a még mindig kábán nézelődő néni kezébe.

“hát mellé ült!” magyarázza az áldozat feje fölött egy harmadik néninek, aki pánikhangulatban követi az események kibontakozását. “láttam ám! hát mellé ült a padnak!”

“te jó Isten!” kiállt fel a pánikhangulatú, jó húsban lévő néni, egyik kezében műanyag, fonott cekkerrel. “biztos, hogy nem kellene mentőt hívnunk?” jajveszékeli, a tömegben partnert keresve az aggodalmára.

de a pék már visszatért a pult mögé és roggyant krémessel kínál egy másnapos bölcsészt, az előbb még földön fekvő néni illedelmesen betartja az utasításokat és fegyelmezetten ül a padon, a tömeg pedig kezdi érdeklődését veszíteni, hisz még csak vér sem folyt, az eszméletét se veszítette el senki.

“cukor” zárja le az incidenst az egyik sarokban ácsorgó buggyos szoknyás cigányasszony fejcsóválva.

beszelgetesek, amikrol rajottem, hogy jogomban all nem meghallgatni oket:

mert akkor erted, ezek majd harom ev mulva kivalnak az EU-bol es mehetek mosogatni Berlinbe! persze most mehetnek oda kutatni a Humboldtra, de nem tudom, most Parizsban vagyok, de Parizs szar. erted? geciszar! Berlin annyival jobb, meg hat erted, Magyarorszag egy buzolgo pocegodor…

(a tobbit nem hallottam, mert addigra sikerult fel kilo pogacsaval felfegyverkezve elhagynom a helyszint).

mert erted, akkor jon a Fidesz zombi, aki egyik kezevel magat veri kalapaccsal, a masikkal meg keresi a ragtapaszt.

pizzafutárral

– Erzsébet-utalvánnyal lehet fizetni?

– dehogy lehet!

– nem baj, van akkor egy tizezresem.

– de én abból nem tudok visszaadni. máskor majd szólsz előre, ha tizezressel fizetsz.

– és akkor a pizzámmal most mi lesz?

– honnan tudjam, én nem tudok visszaadni, akkor így most ennek nincs ára.

– …

– na jól van, akkor add azt az Erzsébet-utalványt, most az egyszer jó lesz.

– most akkor mégis jó?

– szerencséd, hogy a másik munkahelyemen be bírom váltani.

***

trendy baristával

– izé, bocsánat, nem akarok hisztizni, de ez a kávé ecetszagú.

– hogy lenne ecetszagú, itt jött ki az orrom előtt ebből a gépből. mi újhullámos kávézó vagyunk, itt nem a megszokott ízeket kell várni, ez egy etióp keverék, gyümölcsös felütéssel…

– tényleg nem akarok itt erősködni, de tényleg ecetszagú.

– nem, ez ilyen. itt jött ki a gépből, a szemem láttára.

másik, kedvesebb barista megszagolja legalább a kávét, majd bocsánatkérően mosolyog, majd utánam szól: esetleg tudunk adni egy kis tejet.