Olvasgatom itten a Colombát és annyira nem is rossz. Tiszta vadregény,
meg poén az egész. Mármint remélem, hogy ezt a kedves Prosper Mérimée
(micsoda név, főleg a Prosper) se gondolta komolyan. Minden esetre
teljesen üdítő Korzikáról olvasni, legalább ott nyár van. Mármint az én
agyamban szerintem már egy ideje nyár van, ma pl. teljesen benéztem az
évszakot és naívan gondoltam, hogy akkor én ma Evel elbattyogot majd a
Holló utcába és beülök a Szóda Udvarba. Kérem szépen az múlt nyár volt,
most nyáron nem is ott volt a Szóda Udvar…
Egyik nap Evel azon a nyáron felkerekedtünk és kikötöttünk az akkoriban
még a Kazinczy utca másik felén lévő Szimpla Kerben, ami délután 2kor
pangott az ürességtől. Leültünk a fa árnyékába és remekül
elbeszélgettünk. Nyarat akarok. Nem is annyira az időjárás miatt
(persze az is), hanem inkább a szabadság miatt, amit nyújt. Nyáron, ha
úgy gondolom, fogom magamat és hajnal 1kor elindulok, bele a városi
életbe. Na jó, ezt konkrétan tegnap este tettem meg utoljára…Nem
tudom akkor elmagyarázni, hogy mi az, amitől extrán felszabadultan
érzem magamat nyáron, de valamitől akkor még jobban bennem van ez a
“enyém a világ” hangulat. Utazni kéne most nyáron is. Csak kivel…ez
nagyon esetleges.

Órák óta Colombát kéne olvasnom, ehelyett Evel kommunikálok nagyon aktívan és egyre zökkenőmentesebben.
Arra eszméltem rá (újabb spanyolviasz, de ez van), hogy egy csomó
dolgot egyszerüen semmi értelme megbeszélni, mert többnyire
szröszállhasogatásként hat. Az ember egy csomó poént lelő és
agyonbeszél, minek következtében már be se következnek azok a
szituációk, mert egyszerüen elunja őket az ember… Hát nem tudom, ez
mennyire volt érthető, minden esetre megpróbálok kicsit hétközanpiabban
viselkedni, nem fogok félpercenként hosszas és komoly elemzésekbe
bocsátkozni feleslegesen.

Most beszéltem boszival, aki teljesen meg van hibbanva, ami egy leírhatatlan élmény volt.
Egyébként meg Colombát kéne olvasnom keddre, semmi kedvem hozzá, de nincs túl sok alternatívám…
Szürke ez a nap és furcsa érzelmi hatások érnek, vhogy mindenki olyan furcsa, vagy lehet, hogy én nem vagyok a szokásos…

Asszem magamba akarok most egy kicsit nézni.
Leültem egy picit, hogy írjak pár sort. Szokás szerint egy rohadt szó
nem volt a helyén, de a gondolataim ilyenkor egy picit rendeződnek.
Mindig is a spontaneitás volt a mottóm, de rá kell jönnöm, hogy a
butaságot és a spontánt kevés dolog választja el egymástól. Változni
tudni kell. Lehet, hogy ez a Miszter Iksz sztori tett be ennyire,
minden esetre most érzek egy plussz fájdalmat magaban, amit nem
szoktam, helyesebben, amit már nagyon rég nem éreztem. Szívem szerint
leülnék Miszter Iksszel beszélgetni, de ezt nekem kell elöbb magamban
lerendezni. Hogy visszatérjek elöző gondolatomhoz, nos, a spontaneitás
rabja lettem, vagy nem is tudom. Annyira belejöttem abba, hogy mindig a
szívemre hallgassak, hogy lassan nem hallgattok semmire, elöbb lépek
bármit is, mintsem, hogy akármi is átmenjen az agyamon. Ami azért
lássuk be, már sehogy sem kúl. Inkább baromság. Megint kezd kicsúszni
alólam a talaj, ideje lenne rájönnöm, hogy nem lehet ennyire elszálni,
mert nem csak a környezetemnek, de maganak is ártok. Úgy érzem, már
megint nem figyeltem eléggé.
Emellett a spontaneitás valahogy rögzült. Nem tudom, hogyan
megmagyarázni, de ez is valahogy egy szereppé vált, egy skatulya, ahova
szívesen bepakoltam magamat, egy őrült lány, aki mindenkinek feldúlja
az életét, hát miért is ne, játszuk el. Csak pont a lényeg tünt el szem
elől.
Gyerekek,….fogalmam sincs, h mit akarhattam mondani, ugyanis közöltem
sms formában Miszter Iksszel, h szeretnék vele találkozni, erre
kiderült, hogy kb 10 méterre van tőlem, szóval lementem és levágtam
neki egy rémesen ködös mea culpa szpícset és megpróbáltam tisztázni a
szituációt. Talán sikerült lenullázni ezt a hetet és most akkor jöhet,
aminek jönnie kell. Asszem jót tett nekem ez a pofon, mint az összes
elöző pofon, amit kaptam valaha. Csak elöször kicsit fáj…A helyzet
most már messze nem olyan kilátástalan, mint félnappal ezelött. Ámen.
Csak anyukám néz hülyének, hogy mit rohangálok hajnali 1kor el itthonról…

Tessék kérem szépen, napló egy kicsit máskép, mert most ilyenenm van:

Orditva tört rám a magány. Illetve nem is, nem tört rám és
biztos, hogy nem ordított, hisz akkor talán menekülhettem volna. Nem, nem szolt
egy szót se, egyszer csak ott volt, ott ahol máskor az életem szokott lenni,
most csak egy tátongó űr volt, a legundoritóbb társam, kit valaha ismertem.

Egy rossz fröccs egy füstös pincében, egy átlagos szombat délután,
talán egy kicsit hidegebb, vay talán egy kicsit melegebb. Annyi dolog lehetett
volna ez a délután, de nem lett semmi, hisz egyedül voltam, hiába a társaság.

Vágyok ölelő karokra, melyek csak engem szeretnek. Csak
igent kéne mondanom, tudom, megkapnám, akár a csillagokat is az égről. De mégis,
mégse, nem tudom, nem, ez nem az igazi.

Itt állok 20 évesen, hirtelen kiégve és lefagyva, kimerevített
gúnykép. Csak azt tudom, hogy ez így nem jó, de érzem, annyi már nincs bennem,
hogy tudjam, hogyan tovább, merre és miért. A középszerűség felső határa,
lehangoló felismerés, hogy nézhetem végig szétfolyt életemet, tudván, ennél többnek
kéne lennie, de semmi több. Mózesként állok, földbe gyökeredzve, túl gőgösen
ahhoz, hogy mástól elfogadjam a megoldást, túl lendületesen ahhoz, hogy
hagyjam, hogy letiporjanak.

Egy rossz fröccs lelkiböfögései, ennyi marad holnapra ebből
az érzésből is, egy kis gyomorrontás, egy kis didergés, hideg van és fázom,
egyedül a magánnyal, akit nem szeretek, kit meg nem ölelhetek.

Na, elvileg most már lassan minden kezd úgy kinézni, ahogy én azt
szeretném…Persze még csiszolgathatnék egy s mást…Tessék csak
nyugodtan anyázni 🙂

Na, főztem egy kávét 🙂
Tegnap hajnalig ugyanis Stradhot olvasgattam (most a Kártyás biztos
örül, hogy megérte nekem kölcsön adni a könyvet). Még életemben nem
olvastam fantasyt, Angela Carter volt az első, aki bevezette a
köztudatomba a vámpírokat írott formában (azért hülye még nem vagyok,
tudok én olyanokról, hogy Lestat meg hasonlók, de olvasni effektíve még
egyet se olvastam, jól van na, megesik). Minden esetre tetszik. Továbbá
az is nagyon szimpatikus, hogy tisztára, mint a régi szép időkben,
viharos gyorsasággal tudok haladni a könyvvel. Mert kérem szépen én
anno, vmikor tizenkevés éves koromban irdatlan gyorsan olvastam.
Tudjátok, én voltam az a lány az osztályban, aki nem kellett senkinek,
mert nem érdekelt a divat, abszolút fogalmam se volt, hogy van egy
testem és bár annyira már akkor se voltam naív és szűzies, nem tudtam
magamat sehogy se eladni az ellenkező nemnek, valószinűleg azért, mert
nem is akartam. Inkább csak olvastam, mint állat. Elöszőr csak az
Agatha Christieket dolgoztam fel, Miss Marple-t nem szerettem, Poirot
annál inkább. Igaz, Agatha Christie korszakomban korom még csak egy
számjegyű volt… Tizen kevés évesen minden szart összeolvastam, ami
kéznél volt, hála egy hibbant barátnőmnek, akivel afféle versenyként
fogtuk ezt föl. Volt, hogy heti 3 könyvet is elolvastunk. Próbálok
visszagondolni, hogy miket olvashattunk akkor, bevalom, fogalmam sincs.
Azt tudom, hogy  egy időben minden Holokauszt tematikájú könyvet
elolvastam, amit találtam, de csak reménykedni merek, hogy ennél
vidítobbat is olvastam…Baudelaire…Hm, nos, akkor tizenkevés évesen
asszem nem olvastam életvidám dolgokat… Tizenkevés koromból
alapvetöen kevés dologra emlékszek. Azt tudom, hogy a Gólyakalifát és
az Aransárkányt is akkoriban olvastam… Na de mindegy.
Hibbant barátnőm azóta Párizsban, amikor tudok, elzarándokolok hozzá,
rendre jól össze is veszünk, de attól még imádjuk egymást. Ő olvasott
tovább, én valahogy teljesen felhagytam az egésszel, inkább kitanultam
a computerek világát (nem nagyon, mint ahogy az a hülye ismétlödő képen
is látszik…), meg masszív grafománná váltam és valahogy “sosincs
időm” olvasni. De azért még él a tudatomban, hogy én milyen voltam és
mélységesen frusztrál, amikor minden akaratom ellenére se tudok haladni
egy könyvvel, olyan gyorsan mint régen. Ilyenkor butának érzem magamat.
Aztán lassan kezdek rájönni, hogy talán egy Ulysses olvasása kicsit
több energiát igényel 🙂 Minden esetre én legalább bölcsésznek mentem,
ahol ha nem csinálok semmit, akkor is többet olvasok, mint bárki.
Hibbant barátnőm meg elment jogot hallgatni…

Na, máris jobb hangulatban ébredtem. Nem tudom ugyan, hogy miért, de
asszem tovaszállt az a rémes életundor, ami rajtam volt tegnap. Jobb
is, marha fárasztó ilyen fosnak lenni és nem tudni, hogy mit kezdjek
magammal, hogy jobb legyen…

Na jó gyerekek, ez az ETR egy vicc. Megpróbálom elmagyarázni, hogy külsősök is értsék.

Nálunk ugye most vezetik be az ETRt, ergo egy rakás adatunk nincs még
benne és alapvetöen semmi haszna nincs, mert ugyan úgy fel kell vennem
az órákat fizikai erőszak árán, csak plusszba, még én magam be is
adminisztrálhatom az egészet az ETRbe.
Ezt próbáltam most elkövetni. Belépek, konstatálom, hogy szakpáromat
szépen szétszedte a rendszer négy különböző komponensre, sebaj, belépek
az angolhoz, pötyögöm be a kódokat, egyszer csak kinyögi, hogy nem
vehetek fel valamit, mert nincs meg az előfeltétele. Hm, hm, a franc
essen beléd drága ETR, valóban nincs meg az a hülye előfeltétel, de
volt már ilyenre példa, akkor se tünt fel a TOnak, kinek ártottam én
ezzel…Na mindegy, valami majd csak lesz, nézzük a franciás
tantárgyakat. Pötyögöm, pötyögöm, már vagy ötöt felvettem, amikor
látom, hogy nem látok semmit, ugyanis egyiket se hajlandó felvenni,
mert nincs meg az FRN-1999 kódú tanegységem. Rákeresek, mi a túró is a
1999, hát nem az alapvizsga, amit imádott szakunkon első év végén le
kell tenni? És amit le is tettem, különben már nehezen lennék a francia
szakon. De ezt a drága ETR nem tudhatja, hisz akkor ő még nem ismert
engem, én csak most születtem, néhány hónapja… Feletébb vicces lesz
ez így, gondolom magamban, hisz semmit se tudok felvenni, max a
szakszemináriumokat, de azokból is csak egyet hagy, mert felülírják
egymást. Aztán egyszer csak megvilágosodtam, hogy van itten egy
“Általános” funkció, ami alatt az összes tantárgyamat felvehettem
közismereti tárgy gyanánt. Probléma megoldó készségem megint nőtt, hála
egyetemi képzésemnek. De azért lássuk be, ez azért így mégsem állapot…

Hát nehezen boldogulok, az szent…
Minden esetre legalább kimozdultam, a Kártyással sétáltunk egy sort,
intrikák és zsúfolt kocsmák közepette. Nem jutottunk sokra, de legalább
kimozdultam és legalább megnyugtattak, hogy nem én vagyok a hülye.
Miszter Iksznek össze kell magát szednie, ezzel én nem tudok mit tenni.
Kicsit jobb lett a kedvem és könyvet is kaptam, szerintem most azt
fogom olvasni, ‘I, Stradh” a címe, ha valaki tudja, miről van szó,
szóljon. Életem első fantasyjét fogom magamhoz venni 🙂
Asszem elhagytam az egyik gyűrűmet, szerencsére a legkevesbé értékeset
(mármint érzelmileg), de azért mégis egy kicsit frusztráló.
Nem egészen értem miért botlok folyton komplex érzelmi szituációkba,
többnyire olyanokba, melyekre semmilyen megoldás sem létezik és a
köznyelv patt helyzetként emlegeti őket…
De legalább már nincs rajtam az a rémes nyomott hangulat, amiben egész
nap voltam…Hiába, ha kell, erőszakkal, de ki kell mozdulni, az segít.
Mikre jók a barátok…