jelentem, hong kongban kb 30 fok van és ezer százalékos pára, a levegőben
sült tészta illat terjeng, a buszon pedig van wifi. még el kell jutnunk
mainland chinába, ez további pár órát vesz igénybe, már kicsit unjuk.

na, életemben elöször járok a liszt ferenc reptéren, az új terminált is
megcsodáltam, egész szimpatikus, tágas, modern, sok a konnektor és kényelmes
az ücsörgő. az árult szuvenírek vállalhatóak, sok a magyar bor, de van
szatmári szilvalekvár és mézeskalács is. a tisza cipő és a gundel bónusz
pont, ráadásul a gundel szendvicsei és könnyedebb ennivalói a legolcsóbbak a
gyorséttermek után.
a hangulatról a szokásos bömbölő gyerekek gondoskodnak, de a bejáratnál két
nyugdíjas holland házaspár a gurulós börödjükön ülve versenyeztek, ettől jó
kedvem lett meg attól is, hogy végre sikerült pittyegés nélkül átmenni a
securityn és rekord idő alatt kitéptem a laptopomat a táskámból.
next stop amszterdam, ahol a Kártyás már vár. legutoljára 15 éve utaztunk
együtt, izgi lesz.

na jó, azt hiszem, készen állok.

összeírtam, amit holnap reggel be kell csomagolni, a legtöbb dolgot kikészítettem az asztalra.

vettem miniatűr kézkrémet, cerbona szeletet, új fogkefét, eldobható borotvát, pocket coffee-t, új akkut a laptopba, két lenvászon halásznadrágot.

kaptam izgalmas és vastag könyvet, törülköző helyett bevált babalepedőt, hosszú határidős munkát, biztosítást, sajtpénzt (újra amszterdam felől támadok) és rengeteg lelkesítő baráti és családi szót.

ettem anyukám sült húsát, sztrapacskát, babfőzeléket, fasírtot, pármai sonkát, tejfölös sajtos tésztát, sacher tortát. ittam viceházmestert kedvenc kocsmáimban, és persze rengeteg kávét.

azt hiszem, ennél jobban nem lehet felkészülni egy hónap kínára.

…aztán ígérem, témát vágok, de Vaszilisza kommentje teljesen jogos.

miközben a facebookon különböző vicceskedő csoportok Tarlós átnevezését követelik, meg óriási pacmant alkotnak, az hány embernek tűnt fel, hogy megváltoztatják a választójogot, hogy befagyasztják a tanárok fizetését 2015-ig, hogy iskolákat zárnak be, hogy leállítják a négyes metró építését?

vagy tulajdonképpen mindegy is, mert ha fel is tűnt volna bárkinek, mit csináltak volna? a magánnyugdíj-pénztáron kellőképpen felhúzta magát mindenki, mégsem volt egy értelmes tüntetés vagy akármilyen megmozdulás sem. (és elhiszem, hogy van, aki nem engedheti meg magának, hogy állást foglaljon, de az, aki vidáman like-olgat minden pszeudo-politikai lószart a facebookon bizonyára nem ebbe a kategóriába esik).

én elmentem a legtöbb tüntetésre, minden alkalommal azt vártam, hogy majd talán történik is valami azon túl, hogy mindenki elmondja, mennyire nem jó, ami most van. de csak álltunk ott, különösebben fel se hergeltek minket, különösebben nem mondtak semmi használhatót, megállapítottuk, hogy nem vagyunk (teljesen) egyedül a gondolatainkkal, aztán haza mentünk békével és pont.

és az egésznek csak az lett a vége, hogy tiszteletbeli francia létemre a tüntetés intézményében is csalódott vagyok és végtelenül irritálnak a fanatikus liberálisok, akik nem látják a fától az erdőt és nyamvadt piknikeket szerveznek, meg kibaszott fákat ültetnek a köztársaság téren, miközben az országot meg szépen csendben csődbe viszi a narancs forradalom.

én már tényleg annyiszor megfogadtam, hogy leszokom az újságolvasásról, de persze old habits die hard.

azért a ma reggeli index címlap felért egy fél liter kávéval. azt már kezdem megszokni, hogy budapest tereit random jelleggel átnevezik mindenféle valós vagy vélt okok és sérelmek miatt, hát istenem, úgy se fogja senki széll kálmánnak hívni a moszkvát, max hegyi – final stop – barbara. az már egy másik kérdés, hogy az összes busz-villamos-metró menetrendet írhatják át, cserélhetik le a táblákat, nyomtathatják újra a térképeket, ami biztos nagyon költséghatékony.

például ugyanolyan költséghatékony, mint kipostázni nekünk fejenként az alkotmányt, amit gondolom nem újrapapírra nyomnak és nem a képviselők személyesen fogják elhozni az én kis postaládámig önszorgalomból.

de sebaj, majd a hajléktalanok fizetnek, amiért hajléktalanok, és abból dől majd a zsé.

amire jelzem szükség is lesz, mert ha csak minden második táppénz csalót és költségvetési bűnözőt (mi a faszom ez az elnevezés már egyáltalán?) börtönbe csukunk, akkor hirtelenjében egész sok embert kell majd eltartani, akik vígan ülnek majd a dutyiban, míg az adófizetők adnak nekik ételt-italt, fűtött szállást.

a struccpolitika országában élünk. lerohadt, elavult tereinket felújítás helyett nevezzük át, utcára került embereknek ne társadalmi hálót nyújtsunk, hanem kérjünk tőlük pénzt, ha meg nem tudnak fizetni, dutyiba velük, ahogy az ügyeskedő közemberrel, aki nem hivatásszerűen csal adót károsítja a költségvetést, mert a határ nem egy millió forint, vagy annál több, hanem húsz nyamvadt rongy. nem, ezeknek az embereknek sem továbbképzés, új munkalehetőség, hitel mentőcsomag, szociális szállás vagy segély kell, hanem dutyi. ahogy a munkaadókat sem kell arra sarkallani, hogy vegyenek fel új embereket legális, bejelentett munkára, az utca emberét meg végképp nem kell biztatni, ha esetleg vállalkozni akarna. menjenek inkább ők is a dutyiba, holnap reggel majd megálmodja az egyik képviselő, hogy miért is, délutánra már meg is szavazzák.

miért nem építünk inkább egy szép nagy falat az ország köré?

nem tudom már, ki érdeklődött ez iránt, de jelentem, most már kompatibilis a bejegyzésszerkesztő a firefox 4-el, szóval lehet használni!

az ilyen közösségi izéket pontosan az olyan embereknek találták ki, mint én, de azért kicsit meglepett, hogy a “people you might know” alatt (vagyis, hogy kivel van a legtöbb közös ismerősöm) angelina jolie valamelyik gyereke, több európai főnemes család leszármazottja, valamint a Baasz párt és a Hesbollah olyan elhivatott hívei jöttek fel, hogy szerintem amint rákattintanék a nevükre, becsöngetne az FBI, hogy ezt mégis, hogy gondolom.

és még 30 éves se vagyok.

tegnap majdnem éjfélig ücsörögtem szüleim kanapéján, miközben Hubbie dolgozott. amikor végre rászántam magam, hogy hazamenjek, valamiért semmi kedvem nem volt hazasétálni, ezért a kemény egy kilométeres távra kölcsön kértem apám biciklijét.

a metál piros női puch clubmant még én vettem neki két évvel ezelőtt, azóta apám hétvégenként azzal hasít a duna parti bicikliutakon.

egy versenybicikliről kicsit nehéz átülni egy libaterelőre, például alig bírtam felvinni az udvar négy lépcsőfokán a legalább 16 kilós dögöt. egy kicsit totojáztam, hogy ez most akkor kontrás, vagy nem, majd a dinamót is bekapcsoltam, ha már lúd, legyen kövér, adjuk meg a módját.

olyan nem is tudom, amélie-s volt ez a pillanat. az újlipótváros teljesen kihalt volt, sehol egy autó vagy egy ember, csak az éjjel-nappali előtt ácsorgott két tanácstalan punk egy kiskutyával, én meg nyöszörögve, vánszorogva elsuhantam mellettük legalább 8 km/órával. meleg volt, a dunáról fújt a szél, mint mindig. a radnóti miklós utca közepén mentem, a dinamó pedig duruzsolt, pontosabban dorombon játszott, ez még sose tűnt fel eddig, pedig nekem is volt dinamós biciklim még régen. ha kicsit gyorsabban tekertem, divatos elektrócsárdást játszott nekem a bicikli, ha lassabban, inkább sebestyén márta jelent meg előttem.

percek alatt hazaértem, de azok a percek valahogy olyan tökéletesek voltak.

nem is tudom, hol kezdjem.

tegnap este óta azon gondolkodom, hogy pontosan mit is emeljek ki az elmúlt egy hétből, a jót, vagy a rosszat. nem tudok dönteni, megkapjátok mind a kettőt.

egyrészt szar kedvem van. másfél hónapja próbálok szembe nézni a ténnyel, hogy az arab országokon végigsöprő káosz elérte azt az országot is, amit, talán abszurd módon, én szülőföldemnek hívok. az első pár napban még inkább nevettem kínomban, hogy micsoda pech, hogy pont most, amikor megbeszéltük Hubbie-val, hogy októberben megyünk, megmutatom végre neki, hogy hol van az én világom közepe, akkor jellemző módon kitör valami nemzetközi balhé, csak hogy jó legyen nekünk. ahogy kitört 2006-ban is, meg még nem tudom mikor, amikor legutoljára menni akartam. még viccelődtem is, hogy talán én hozom a balsorsot az országra, elég arra gondolnom, hogy oda megyek, azonnal önpusztító pályára lép minden.

de hát viccelődik a halál, hajnalba nyúlóan olvastam a híreket különböző hírportálokon, videókat néztem, görcsösen kapcsolgattam a CNN-t és igyekeztem nem nagyon sajnálni magamat. nyugtattam magamat, hogy majd elmúlik, mindjárt vissza tér minden a helyére, de persze a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódott, mert mi mást csinálna.

szóval ez például megadja az alaphangulatot.

ennél kicsit vidámabb, mert legalább érzelmi szálakat nem pedzegett a barom poffi és az én barom fejem, hogy elvállaltam ezt a klasszikus fuck up melót. a helyzet mára oda fajult, hogy a délutáni napfényben egyszer csak rádöbbentem, hogy hoppá, én arra mondtam igent, hogy ketten nyomjuk az ipart, én csak besegítek, amikor kell, de nem is tudom, talán túl hosszan pislogtam az elmúlt napokban és nahát, mik vannak, egyedül maradtam az összes munkával és a meglehetősen ellenséges koordinátorral (aki nem érti, hogy miért nem vállaltam el ugyanezt a melót januárban fele ennyi pénzért) és ha akarnám se tudnám elvállalni a melót full time, mert egész májusban Kínában leszek (na igen, még ez is).

klasszikus magyar megoldások csokra, ami ott folyik egyébként, ahhoz képest, hogy az EU elnökség szövegeinek a fordításairól van szó, egy hét alatt regényt tudnék írni arról, hogy pontosan mi miért szar, pedig azért nem vagyok egy Klaudi Kinga, de van négy év fordítói tapasztalatom és szoktam külföldre dolgozni (és valójában ez a lényeg). szóval én már tisztán tudom, hogy lehetne ezt másképp is, úgy, hogy se a lektor, se a fordító ne kapjon sírógörcsöt naponta háromszor és ne gyomorgörccsel csapkodja a földhöz a telefont, amikor meglátja a benti számot a kijelzőn.

ha esetleg valaki a lelkiterroról ír valamilyen tudományos értekezést, szívesen nyilatkozom neki, mert azért döbbenetes, hogy egy hét alatt eljutottam a lelkes munkaerőből a haját tépve, sikítozva menekülő őrült nőig. pedig kívételesen nem is abba kötnek bele, ami a legjobban fájni tud, nem fikázzák a munkámat, nem fikáznak ők valójában semmit, csak idegesen telefonálgatnak, meg cöccögnek a telefonba, meg nem válaszolnak a kérdéseimre.

szóval ez ad egy enyhe idegbeteg hangulatot a napjaimnak.

és ha ez mind nem lenne elég, akkor hazajöttek a barátaim. ez így önmagában kifejezetten pozitívan hangzik, és valóban, egy hét alatt például már ötödszörre fekszem le hajnali 5 után, mert addig duhajkodtunk és vihogtunk és táncoltunk és ittunk és szerettük egymást. de a nagy vidámkodás mögött mindenki napról napra nyúzottabb, egyre korábban ásítozik, egyre rosszabbul esik a pia és egyre kevésbé megy a gombnyomásra meg lelkizés, de mégis nyomjuk estéről estére, mert csak négy napunk van, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyünk beszélgetős hangulatunkban vagy ne legyen kedvünk táncolni.

nekünk az év 10 hónapjában van egy saját kis életünk, mindenkinek a saját kis országában. megvan a rutin, az izgalom, a szomorúság, a fáradtság, a boldogság. a rutinunkban valóban szerepel az is, hogy időről időre váltunk pár sort egymással, vagy beszélünk egy órát sykpe-on. ha összedől a világ, megszűnik az egyetemünk, kirug a pasink vagy éppenséggel férjhez megyünk, azonnal felhívjuk a másikat. de a maradék két hónapban, ami 3-4 napos szegmensekre van felkockázva kiesünk a saját életünkből, fennmaradunk sokáig, nem vállalunk munkát, nem számoljuk, hogy mennyi pénzt eszünk és iszunk el, nem fontos, ha nem tartjuk az edzéstervet és az se baj, ha kívételesen a konyhában gyújtunk rá.

persze, kell ez az energiatöltet és kell ez az érzelmi bomba, de nem feledteti velem, hogy ez nem sokkal több, mint egy jó minőségű színjáték, ez nem az életem, nem érdemes elhinni, hogy mindig lehetne így. de sajnos mindig elhiszem egy kicsit, hogy az idő talán most megáll, talán valaki hazaköltözik végre. és vicces módon költöznek is haza szép számban, pontosan olyan tempóban, ahogy mások költöznek ki. az már végképp nem segít a helyzeten, hogy ilyenkor rendre kiakadok magamon, hogy én, pont én, mi a faszért szopom mindig be ezt a kamu valóságot, amikor másról se szólt az életem, mint arról, hogy valami mindig hiányzik, hogy az életem apró részei két kontinensen hevernek egy maroknyi országban szétszórva és sose leszek képes összeszedni őket. a fenének szorult belém ennyi lélek.

és bevallom, ez a három így együtt már kicsit sok volt nekem, amikor bőgve jöttem haza hajnali 5-kor az egyébként pompás hangulatú estémből.

az utóbbi napokban több rendbeli munkaügyi krízis ütött be, mert amikor épp kezdtem belerázódni az OFFI-ba, a kontaktom kijelentette, hogy ő lehet, hogy inkább kiszállna ebből az egészből, és mi lenne, ha én vinném az egészet egyedül. ez persze csak azért vicces, mert én azért kerültem a képbe, mert ő nem bírta egyedül, szóval mitől lennék én, a két másik munkahelyemmel munkaadómmal jobb helyzetben? kis tanakodás után behoztuk E-t a képbe, hogy majd akkor ő beugrik, amikor kell.

ezen a ponton természetesen bejelentkezett Kína, hogy akkor most azonnal igényt tartana rám, például április 18-ától. erre én kisebb agyrobbanást kaptam, majd összeszedtem magam, és Húsvétra hivatkozva egy későbbi időpontot kértem (a történet szempontjából lényegtelen, hogy valójában nem a húsvéti sonka olyan fontos nekem, hanem bátyám, muchacha és Pablo, akik mind akkor látogatnak haza).

az időpont azóta is nyitott, mint ahogy az ott tartózkodásom hossza is, hallottam már a két héttől az egy hónapon át mindent, kíváncsi vagyok, mikorra derül ki akármi is.

szóval a múlt heti pangás után a klasszikus derült égből konyhaszekrény effektus ért utól, de hát mit csodálkozunk ezen.