ma egy olyan esküvőre megyek, amire e-mailben kaptam a meghívót egy hónappal ezelőtt, a polgári szertartáson nem lesz gyűrű, a vőlegény pedig strandpapucsban szándékozok esküdni. a lagzi a saját kertjükben lesz, kaját-piát mi vigyünk, ha ott akarunk aludni, sátrat, polifoamot is, zene majd cd-ről megy, eső esetén nem tudjuk, mi történik, és a meghívóban belírták (bár mint kiderült, csak véletlenül), hogy hozzunk pénzt.

én megértem, hogy mindenkinek más az elképzelése az esküvő fogalmáról és az is tiszta sor, hogy nem mindenkit vett fel a pénz, de mégis, életemben nem láttam még ilyen lélektelen eseményt.

reméljük élőben jobb lesz (vagy ha nem, akkor legalább rövid).

nekem a ma reggeli viharról ez jutott eszembe:

június elején eladtuk a saját lakásunkat. előtte hónapokon keresztül heti rendszerességgel jöttek emberek megnézni. volt, aki a kapuból telefonált, hogy ő akkor most jön, és pont nem érdekelte, hogy te esetleg kisgatyában a három napi koszos edények felett görnyedsz. profi lettem a viharos sebességgel rendrakásban. néha teljesen fölöslegesen, mert volt, aki leegyeztette a szombat délután 3 órát (ami egyáltalán nem vágja félbe a nem létező hétvégédet), vagy éppenséggel a vasárnap reggel 10-et (még jobb), majd elfelejtett szólni, hogy ő nem jön, a telefont meg föl se vette többé.

aztán eladtuk a lakást, akkor azt hittem, békénk lesz, de nem, mert akkor a vevő rokonai jelentkeztek be hozzánk, hogy épp erre jártak, akkor ők most megnéznék a lakást (amiben mellesleg még lakunk, halló!). úgy, hogy nem is ők fognak ott lakni, csak a józsi vett egy új lakást, micsoda buli, nézzük má meg.

most átköltöztünk Hubbie régi legénylakásába, amit mit ad Isten, szintén árultak. mivel jó áron volt jó helyen, kb. naponta jöttek megnézni, szintén kisgatyában, nyári kánikulában gubbasztottam a határidőim felett. annyi különbséggel, hogy nem tudtam viharos sebességgel rendetrakni, mert nem volt hova pakolni, igaz, cuccunk is kevesebb volt. de rendben, ezek az érdeklődök legalább akkor jöttek, amikor mondták, nem mondták le, nem az utcáról akartak beesni most azonnal (az ingatlanirodák előnye).

múlt héten ezt a lakást is megvették, ma írják alá a szerződést, de most a vevő kitalálta, hogy meg akarja mutatni a szüleinek. ezt persze aznap kell bejelentenie, mert mondjuk nekem nincs életem (kisgatyám, hatáirdőm, stb). amikor illedelmesen közöltük, hogy jöjjön egy másik nap, beszart, hogy valami baj történt a lakással és biztos rejtegetünk valamit (igen, tulajdonképpen illegális kuplerájt üzemeltetek a 35 négyzetméteres szoba konyhában, ezt eddig nem említettem?). szóval most jönnek, az adásvételi szerződés után, hogy megnyugodjanak.

mert ennek így annyira sok értelme van.

olyan jó lenne végre nem egy átjáróházban lakni.

álmomban Elvist fotóztam Lindoszban (az azt hiszem Rodoszon van, nem jártam még ott soha), egy tengerparti kávézóból néztük a vihart, ő dohányzott, én pedig kattintgattam egy digitális géppel. nagyon kedves volt és élvezte, hogy egyből vissza lehet nézni a képeket. az álom fekete-fehér volt, Elvis pedig még fiatal, Hubbie egyik barátjára emlékeztetett, érdekesmód ismert volt, de mégis hagyták békén, talán azért, mert egy görög faluban ültünk, a sarokból pedig Audrey Hepburn kacsintott ránk, de nem akarta, hogy elrontsuk az idillt, ezért nem mentünk oda hozzá.

ja és az álom fekete-fehér volt, de én színesben fényképeztem.

erre varrjatok gombot (ráadásul a Zorbát se láttam már évek óta…)

rendben, ne dohányozzunk az aluljárókban, elvégre zárt tér, nehezen szellőzik, zavarjuk vele a többieket, értem én.

de akkor csókolom, ne szarjunk oda az aluljáróba, ne stricheljünk az aluljáróban és ne is fetrengjünk szarosan-hugyosan kartonlapokon a rohadt aluljáróban, mert ezzel is zavarjuk a többieket.

csak ahhoz nem lenne elég pár nyamvadt csikktartót felszerelni…

szerintem minden szabadúszó fordító alapból sorozatfüggő (és enyhén alkoholista), de azért az mégis csak milyen már, hogy most azért fizetnek, hogy sorozatokat nézzek (meg biggyesszek rájuk feliratot).

ajánljatok nekem légyszi pihentető, izgalmas kalandkönyvet, jó vastagot, ami be tud szippantani és ki tud kapcsolni. ha mondjuk most nem ismerném a harry pottereket, akkor leülnék elolvasni őket.

kicsit komplikált eset vagyok, mert könnyen elvesztem az érdeklődésemet, ha a sztori kiszámítható, ha a fordítás idegesítően szar, vagy ha az író hülyének néz engem, olvasót.

lehet angolul, lehet magyarul, lehet krimi, lehet fantasy, lehet gyerekkönyv, csöpöghet a vér is, csak tényleg legyen jó.

ezer hála.

tegnap kimentünk az asztalossal rákosfalvára, hogy kiválasszuk az anyagokat. a “konyhastúdió” (valójában egy lapszabászat) már előre rosszat sejtetett, tele volt ódivatú cuccokkal, amivel nekem semmi bajom, ha valaki kazettás tölgy ajtókat szeretne a konyhájába, lelke rá, de mi előre hangsúlyoztuk, hogy modernebb felfogásúak vagyunk. 5 darab magasfényű árnyalat volt, ebből két borzadály szín, fekete, fehér és szürke. végül az antracit szürkét lőttük be, innen indult a pultválasztási, élzárókeresgélési mizériánk.

to make a long story short, minden ötletünkre vagy hülyén néztek ránk, vagy közölték, hogy ezt ugyan meg lehet csinálni, de inkább ne, mert ez nekik túl sok munka. amikor már azon veszekedtünk, hogy miért nem jó nekem a gyári lekerekített profilú munkapult, miért akarok én szögletesebb profilt, de sebaj, megoldják, mert majd fordítva rakják be a munkapultot és a falnál lesz a gyári profil, hogy azt ne kelljen nekik külön levágni (mert túl sok munka), egyszer csak elegünk lett az egészből.

hab a tortán volt, hogy a faszi, aki azt ígérte, hogy ő 20%-kal olcsóbb az ikeánál vakargatta a fejét az anyagok láttán, hogy így bizony újra kell számolnia, mert jó drága cuccokat választottunk. amikor kértük, hogy adjon részletes árajánlatot, bejelentette, hogy olyat nem ad, mert az neki túl sok munka elkészíteni.

rákosborzasztóról meglehetősen sokáig jön haza a busz, így volt időnk megbeszélni Hubbie-val, hogy az általunk kiválasztott magasfényű szürke cucc éppenséggel az IKEÁban is kapható, jelentősen olcsóbban.

szóval kisebb idegösszeomlások után hajnal 3-ra lett egy konyhatervünk, amihez most már ragaszkodni fogunk, punktum.

ezek után talán nem meglepő, hogy rohadt konyhaelemekkel sikerült álmodnom.

kellemes meglepetés volt az asztalos mutyi megoldásai után a kivitelezőnk profizmusa, aki mellesleg megajándékozott minket két vadonat új redőnnyel, amiért rendes megrendelők vagyunk, akik nem akartak alkudni az elején és időben fizetnek. ja és öntetett nekünk mindenhova új kilincset (kontra másik kivitelező, aki javasolta, hogy a bauhaus kilincsek helyett vegyünk a praktikerbe óccsó alumínium kilincset, mert hiába akarunk mi pont ugyanilyet, olyat biztosan nem lehet csináltatni sehol).

legyenmárvége.

egészen sokáig gondolkodtam, hogy vajon mit érhetnek az alatt, hogy “nyugati hős”. aztán rájöttem, hogy a western szó nem fordítandó.

meglehetősen utálom, amikor a hétvégén derül ki, hogy a pénteken elküldött és hétfőre leadandó anyaggal valami szuper technikai malőr van, amit sehogy se tudok áthidalni. már harmadszor történik ilyen, a két korábbi esetnél mindig ők kértek elnézést, de még mindig nem tudom elhinni, hogy arrafelé tényleg ez a rutin, szóval most egy kicsit rettegek, hogy mikor hívnak fel amerikából, hogy basszam meg, hogy nem tudom megoldani, vagy hogy miért csak most szólok, vagy tudom is én. (a magyar munkaadók általában így reagáltak a technikai malőrökre, ezért egy idő után már nem is szóltam, de azt hiszem, ez nem volt egy szerencsés hozzáállás).