döbbenet, amit ma munkavégzés címszó alatt (nem) csináltam.

pedig a hét közepén annyira megfogadtam, hogy kurvára soha többet nem éjszakázom. na majd csak figyeljetek, szinte érzem, amint hajnali 4kor euforikus bejegyzésekkel bombázom a világhálót.

nem tesz nekem jót ez az újratél.

az elmúlt egy órában kétségbeesetten próbáltam ébren maradni és dolgozni, de persze csak az ébrenmaradásig jutottam (cserébe viszont találtam magamnak új firefox témát, mert igazán nincs jobb dolgom).

most, hogy látom, hogy az ég fekete, a hó esik, a nap meg süt, kicsit jobban értem ezt a hirtelen bambaságot…

ma egész nap dolgozni fogok, bejegyzés helyett kaptok inkább képet, én csináltam kb 1 hónapja.

ha ráklikkelsz, nagyobb lesz!

update: valamiért itt elég nyomi minőségben jelenik meg, javasolnám inkább ezt a linket

amikor ma délután kettőkor a röpke másfél órásra tervezett kávézásom röpke három órás sörözéssé alakult, sejtettem, hogy ebből éjszakázás lesz.

amikor az előbb haza estem a könnyed esti csevejnek indult “8 hónapja nem találkoztunk” találkámból, már éreztem, hogy ebből hajnali lefekvés lett.

de amikor az imént kedvenc varsói barátném rám köszönt messengeren, hogy szakításban van a pasijával, tudtam, hogy ez az éjszaka tényleg nagyon hosszú lesz.

még jó, hogy előrelátóan megittam fél liter kólát.

az egyik állandó stúdióm értekezletre hív engem és a többi dramaturgot, hogy a rendezők segítségével kialakítsanak egy állandó stábot és megbeszéljük az ehhez szükséges részleteket.

micsoda kellemes meglepetés.

egészen izgatott lettem, kár, hogy még van vagy 3 hét…

úgy veszem észre, ma lassú az internet napot tarthatok.

ami tiszta szerencse, mert egyben dolgozok, mint az állat napot is tartok, annak ellenére, hogy két találkozóm is van.

jelentem, szentendrére végül Hubbie-val kiegészülve kiértem egy darabban, bár a biciklim egy idő után gyanúsan kattogott, jelzem én is kattognék, ha ilyen utakon kéne hajtanom versenybicikli létemre. azt egyébként még el tudnám fogadni, hogy nincs bicikliút, de az, hogy a bicikliútnak csúfolt valami az ártérben halad és valójában egy erdei ösvényről van szó, amiben a talajvíz ilyenkor élvezettel felüti a fejét, elég idegesítő. mint szentedrére érve megtudtam, minden valószínűség szerint ez volt az “ideiglenes” bicikliút. ezek szerint pár milliárdot még el lehet majd ezért is sikkasztani, én meg addig is járjak traktorral.

itt most mellékesen megosztanám a vasárnapról áthúzódó kiborulásomat is, mert témába vág. szóval vasárnap este elmentem kedvenc tanítványom ex pasijához, aki mellékesen Hubbie legjobb barátja, hogy részt vegyek egy könnyed disznótoroson. (szórakoztató részlet, hogy Hubbie olimpiai elfoglaltságoknak tett eleget, ezért kedvenc tanítványommal érkeztem, de hát voltam már ennél furcsább és pikánsabb helyzetben is már életemben). miután jól belaktunk a hurkából (amiből vallási okokból nem volt véres, csak májas), könnyed beszélgetésbe kezdtünk és hamarosan ott tartott mindenki, hogy azonnal emigráljunk mind, mert ez az ország így szar, úgy szar, fiatalként nincs itt jövő, karrier, a fizetésünk 50%-át befizetjük az államnak, de azt is minek, bla bla bla, azt hiszem mindenki el tudja képzelni.

biztos részben azért van, mert én ténylegesen éltem külföldön és nem csak erasmusszal voltam kint berlinben fél évet, de ez az emigrálás kérdés nálam mindig kiveri a biztosítékot, mert én ugyan még nem voltam abban a korban, hogy munkát vagy önálló megélhetést próbáljak magamnak teremteni, de végig néztem bátyámat, akinek ugyan sikerült végül letelepednie, de hány év alatt és milyen áron. olyan szép és jó, hogy mindenki kirobban az egyetemről és katalógusból nézi ki, hogy inkább manhattan vagy london, esetleg berlin, mert az olyan trendi. arra persze nem gondol, hogy a rózsadombi értelmiségi hátterét elfelejtheti egy életre és mehet a gettóba lakni és dolgozhat tízszer annyit, hogy onnan pár tíz év alatt kitörjön (persze ezt egy jó házassággal felgyorsíthatja). de tény, hogy legalább magyarországot nem kell többet szidnia, elmehet a nyugati fizetésével az összes nyári fesztiválra és nem kell számolnia, hány fényt iszik meg, mert ha akarja, a fényes bódét is megveheti.

szóval alapvetően fenntartásokkal kezelem az ilyen nagy dumákat, mert naivitásnak tartom azt feltételezni, hogy máshol csak jobb lehet. ott is vannak problémák, csak éppenséggel másmilyenek.

azt már jobban megértem, ha valaki szakmailag megy el külföldre, mert amihez ő ért, az itt nincs, vagy máshol magasabb szinten van, megbecsülik, stb.

így például engem is roppantmód idegesít, hogy kis hazánkban nincs kultúrája a szabadúszó munkának, adó szempontjából állandóan baszkurálják az EVÁ-t, vagy csak egy kicsit megváltoztatják, hogy nehogy jó legyen nekem, kulturálisan meg ha azt mondom, hogy szabadúszó vagyok, akkor többnyire valami lumpen alaknak néznek, aki nem bír beilleszkedni a társadalmi keretekbe és ezt próbálja valamilyen divatos jelzővel illetni, hogy elfogadhatóvá tegye. ha esetleg nyavalyogni merek sanyarú sorsomról, leginkább azt javasolják, hogy menjek el rendes állásba és akkor jön hó végén a fizu, nem kell gondolkodni (na igen, ez a baj). a fordításról már beszélni sem akarok, mindenesetre szórakoztató, amikor külföldi (és magyar) ismerőseim a külföldi árakból kiindulva azt hiszik, hogy engem hej de nagyon felvet a pénz, amikor  az én önbecsülésem meg sehogy se bír felépülni, mert úgy kell könyörögnöm egy kis munkáért, hogy a hó végén befizessem a járulékaimat, és mellesleg tényleg szarért, húgyért dolgozom, pedig nem tegnap kezdtem, vannak jó referenciáim és mellékesen jó vagyok ebben.

de rendben, ilyen az ország, elfogadom, bár ahogy szentendre felé tekertem, bevallom, nem voltam igazán vidám. de elfogadom, egy 20 éves demokráciában még lehetnek nehézségek, de akkor cserébe könyörgöm, legalább legyen valami jó. vezessék be a sziesztát, legyen tengerpart, vagy olcsóbb a strandjegy, esetleg egy normális út, amin végig bírok menni a biciklimmel, anélkül, hogy az szétesne, mert valami fasz, aki bizonyára terepjáróval jár a sarki boltba is, úgy gondolta, hogy a biciklik alapvetően szeretik, ha egy fakitermellésen keresztül vezet az út a folyótól fél méterre, ami pont arról ismert, hogy sosem szokott megduzzadni.

aztán ettem egy lángost és ettől megnyugodtam, hisz hol ennék én manhattanben lángost?

kitaláltam ebben a jó időben, hogy kimegyek szentendrére biciklivel, erre már attól elfáradtam, hogy felpumpáltam a kerekeimet… jól fogok szórakozni, érzem.

csütörtök délben hazajött muchacha egy villámlátogatásra, ennek örömére pénteken a szimplakertben kötöttünk ki és vadul ittuk a nagyfröccsöket, hogy az majd milyen jó lesz nekünk, de különösebben nem tudatmódosultunk, pedig igazán mindent megtettünk. (valójában mindketten gigászi méretű vacsoráról érkeztünk a kocsmába, szóval ez lehet, hogy közrejátszott)

címszavakban:

megmentettük a kanapénk másik felén ülő szerb fiút, egy szemlátomást nagyon részeg magyar leánytól, aki a “you dance!”, “you come!” parancsokat váltogatta, miközben a srác karját rángatta. a fiú egyszer csak megölelt és közölte a csajjal, hogy én vagyok a barátnője, menjen innen. én is próbáltam rávenni a csajt magyarul, hogy ugyan már, ismerkedjen máshol, ennek nagyon megörült “de jó, hogy tudsz magyarul, majd tudsz fordítani nekem”. szerencsére egész gyorsan eltűnt, szerintem mondjuk egyszerűen csak elment pisilni, aztán nem talált vissza többet az asztalunkhoz. a legszebb az egészben, hogy a szimplakertben nem is szólt zene és táncparkett sincs.

ezek után a szódában kötöttünk ki, ahol bedobtuk magunkat a táncparkettre és végig táncoltuk a 90-es évek fontosabb zenei mérföldköveit (lásd: Ace of Base) és megállapítottuk, hogy ezen a helyen egyrészt mindig akad ismerős (legutóbb a Nő egyik huga, most egy volt csoporttársam, aki a kutyája képét mutogatta nekünk a telefonján hajnali 5-kor), másrészt mindig vannak haskipolóban vonagló nagyon duci lányok és kockás ingben bénán és zavartan ácsorgó srácok.

hajnali 4 körül egy kisebb félreértés hatására ittunk egy pálinkát, muchacha a hangzavarban véleményem szerint azt mondta, hogy “igyunk egy kis vizet”, amire lelkesen bólogattam, majd a pultnál derült ki, hogy valójában “igyünk valami jó erőset” volt az eredeti mondat.

hajnali 5kor sikítozva otthagytuk toni braxtont és az összetört szívét és kiszenvedtük magunkat a szélviharba.

muchacha taxival távozott, nekem maradt a küzdelem az elemekkel, bevallom, ahogy némiképp illumináltan bandukoltam a dunával párhuzamos utcában, időnként az az érzésem támadt, hogy most tulajdonképpen nem is pesten vagyok, hanem egy kis tengerparti halászfaluban, ahol épp vihar van. másnap reggel pedig holtan találják majd a kocsmárosnét.

aztán elzötykölődött mellettem egy 2-es villamos és ettől némiképp szertefoszlott a kép.

címszavakban.

na, de jó, nem kell mégsem “megoldani valahogy” a dolgot, szereznek nekem egy másik kópiát, amin rajta van nemzetközi hang is, hátha oda keveredett a narrátor. addig meg üljek és várjak.

a veszprémből feljövő leány is előkerült, kedvesen egy későbbi busszal jön, hogy megbírjam nézni a lakást. persze ma richtig nem süt a nap, így a fényviszonyokat a hajamra kenhetem, de mivel az utca másik felében laktam másfél évig egy pontosan ilyen tájolású lakásban, relatíve oda tudom majd képzelni.