na kérem szépen. most akkor leírhatnám marha részletesen, hogy mi mindent történt velem tegnap, mert végülis történt egy s más, de inkább maradjunka címszavaknál. visszaállt a világbéke, bár az oda vezető út nem volt annyira kellemes, de lénye a végeredmény. sikerült rájönnöm, hogy Miss Marple (akit egyébként sokáig nem szerettem) elmélete, hogy úgy old meg dolgokat, hogy az emebrek közti hasonlóságból indul ki, annyira nem is egy rossz taktika, nekem is sikerült rájönnöm, hogy az egyik pesti kapcsoaltom kisértetiesen hasonlít egy külföldire. legyen ennyi elég is.

egyéb izgalmas történésként említhető a felfedezés, hogy Panzer tud zongorázni, méghozzá nem is rosszul. majd ha tudom, kifejtem, hogy miért volt ez rám akkora hatással.

Ardintól kaptam sznapomra egy marha jó plüss bárányt, akit bazi méretű labai miatt sikerült Bigfoot Bertának elnevezni. lassan le fogok ülni és összeszámolom az összes formájú és méretű bárányomat.

ettem továbbá lángost, ami lehet banális, de nekem kvázi érzelmi viszonyom van a lángossal, mert amikor hosszú éveken keresztül külhonban dekkoltam, akkor kb ez volt az egyetlen egy dolog, amit hiányoltam az életemből. szóval sajtos tejfölős lángos rulz.

voltam továbbá szintfelmérődni spanyolból, ami nagyon kellemes élmény volt, mert ugyan azt a szintet hozták ki, amit én tippeltem magamnak. Cs totál el volt ájulva, hogy 4 év kihagyás után még mindig tudok produkálni egy B2-öt. ez ilyen hülye szakmai ártalom, hogy nekünk ezek mondanak bármit is, lényeg, hogy Atól Cig halad a skála és minden betűn belül 1 től 3ig megy az ember, magyarul az A1 a totális alap, a C3 meg a max. most gondolkodóba estem, hogy lehet, hogy 4 fokozat van minden betűn belül, de ez végülis annyira mindegy, a B2öt így már be tudja a szakavatatlan olvasó is tájolni.

történelmi pillanatban volt részem tegnap, önszántamból ittam sört és pálinkát együtt, amikor én tényleg azt hittem, hogy erre nem fogok vetemedni, mert a világ legundorítóbb dolga. majd ha unicumot és sört iszom együtt, akkor fogok teljesen kiábrándulni magamból.

na.

ezek történtek velem. ja meg persze ültünk buborékkal padon, ami rég volt ilyen kellemes hely. és megint David Bowie slágereket hallgatok (szigorúan 70es évek), jó érzés, hogy végre lekattanhatok a Placebo új albumáról (ú hangulat, új zene).

de ez csak a kötelező rizsa volt, hogy egyrészt éns e veszítsem el a fonalat az életemmel kapcsolatosan, másrészt, hogy ha valaki tényleg ebből informálódik, akkor tudja, mi a harci helyzet. bár most épp nem vagyok senkivel se összeveszve, mindenki megkereshet, akit érdekel valami (hú, hát ilyen is rég volt az életemben).

amiről én itt tulajdonképpen áradozni akartam, az a tegnapi irodalmi felfedezéseim az Órákban, hoy mekkora zseniális fogalmazások vannak már itten. migrénre hajlamos emberként eléggé értékeltem ezt a részt:

"Belé költöznek, inkább laknak benne, mintsem kínoznák, ahogyan a vírus lakozik a hordozójában. Fájdalomkötegek csapnak le rá, fényszilánkokat szrónak a szemébe oly makacsul, hogy Virginia ali hiszi, hogy mások nem látják őket. A fájdalom leiázza, azt, ami addi Virginia volt, kitölti, egyre nagyobb és nagyobb lesz, és  olyan erőteljesen tör előre, egyenetlen körvonalai olyan jól meghatározhatók, hogy Virginia nem tudja másként elképzelni, mint önálló életet élő entitásnak. Bármikor képes megpillantani, akkor is, amikor Leonarddal sétál a téren: sziporkázó, ezüstfehér tömegként lebeg a macskakövek fölött, helyenként tüskés, folyékony, mégis egységes egész, akár egy medúza. – Mi ez?- kérdezhetné Leonard. -Ez? A fejfájásom. Kérlek, ügyet se vess rá – válaszolhatná."

természetesen Virginia Woolfról van szó, aki szerencsétlen enyhe mentális bajokkal küzdött, amit valószínűleg mostanra teljesen jól meg lehtne gyóyítani. valamiért vonz engem az őrület és annak minden megnyílvánulása. most elkezdhetnék filózofálni azon, hogy minden író őrült-e, sőt, hogy minden valamire érdemes művész az-e, ami végülis egybevágna teóriámmal, miszerint az őrület alapvetően szabadság, művészetet márpediglen csak szabadon lehet csinálni. ugyan akkor lehet, hogy csak én választom ki ritka jó érzékkel az őrült írókat. erre asszem nincs válasz. az én teóriámat meg már hallotáttok sokszor.

még egy idézet őrületről:

"Az ablaka alatt előtt rajcsúrozó verébraj a múltkoriban egyértelműen görögül beszélt."

Erről eszmbe jutott Para-Kovács függő ónja, amelyik hárfázul és románul énekel két beLSDzet kőműves szemében.

Hosszúra sikerül ma az agymenésem, scrollolhatok lefele, hehehe. de legalább tagolom magamat.

A szabadságról az jutott eszmbe, hogy voltam tegnap személyiség fejlesztésen, amin arról volt szó, hogy az ember hogyan tud elengedni dolgokat. Kicsit el voltam épp akkor aktuálisan veszve a lelki káoszaim örvényében, de aztán másfél óra alatt sikerült megvilágosodnom, hogy ez a nőci magyarázhat nekem amit akar, én ezzel már mind tisztában vagyok, hisze egyszer már eljutottam arra a szintre, hogy teljesen stabilan tudtam minden helyzetben állni, midenre volt a megfelelő válaszom. a nő azt magyarázta, hogy ezek úgy működnek, mint a villanykapcsoló, egyszer csak puff, vannak. nekem pont az óra alatt sikreült bekapcsolnom a villanyt és egyszer csak visszajött az össze túlélő ösztönöm. kellemes érzés volt.

egyébként voltak előjelei. vasárnap éjszaka olyan szinten kitört belőlem egy rakat indulat, hogy csak néztem, hogy miket beszélek itt össze-vissza. útólag belegondolva egész értelmesnek tűnik, hogy a kossuth tér közepén üvöltözöm hajnali 2kor, hogy az életet nem diplomákban mérik, hanem abban, hogy mennyit szerettél és mennyit szerettek, hogy kitől kérnél bocsánatot és hogy hol halnál meg és kivel, ha 1 óra múlva itt lenne a világvége. nehogy már hagyjuk, hogy a hülye globalizált világ agymosson minket. hozzátenném, minnél több emberrel találkozom és minnél jojbban haladok előre az éeltemben, úgy veszem észre, hogy az én nézeteim messze nem általánosak. vagy éppenséggel könnyen követhetőek. de legalábbv annak.

na jó. PONT. 

kicsit furcsa állapotban ülök itt, ami sokban összefügg azzal a ténnyel, hogy kb 3 órát aludtam és lassan tendálok egyetem felé, mert az nekem jó.

elkezdtem nagyon hosszadalmasan leírni, hogy mi is volt velem tegnap éjszaka, de rájöttem, hogy nehezen tudom megfogalmazni az egészet, másrészt meg azt hiszem, hogy ezt mégse tudom/akarom ide kirakni. lényeg, hogy kivételesen not my mind playing tricks on me, hanem i am playing tricks on my mind. és nagyon nagyon érdekes, bár nem kötelezően egyszerű vagy kellemes. de megint rengeteg energiám van tőle, pont úgy, mint múltkor. muszáj beszélnem ma élőben buborékkal.

jaj istenem, én ezt nem értem. egyik percben fetrengek az ágyban és nem megyek sehova, utána meg rám tör, hogy ez mégsem élet és úristen, vegyük már kézbe a dolgokat, mert ez így nem állapot. szóval berohantam az ELTÉre, ahol rekord idő alatt felidegesítettem magamat, hadd ne részletezzem, hogy miért. innen sikítozva átrohantam a FLorián térre órát tartani, aminek a 45 . percénél erősen kezdtem elálmosodni. ezzel együtt hősiesen kitartottam 2 óra hosszat, idpközben persze vihar lett, szóval rám zúdult egy nagy adag viz, miközben próbáltam megközelíteni az Ajtósit, hogy időben oda érjek a műfordító estre, amin maga Göncz Árpád, Nádasdy Ádám, meg Géher István vannak, magyarul egy rakat félisten mond nekem okosakat a dráma fordításról és a fordító drámájáról. hála törzsvendégi protekciómnak, sikerült egy kvt is szereznem, különben valószínűleg holtan esem össze az intellektuális orgazmus helyett. így viszont sikerült ezútóbbit produkálnom. ezen felelkesedve összetoboroztam boszit, akivel végül a szimplában kötöttem ki. na itt már simán hazamentem volna, de végül mégis inkább a morisson’sban kötöttem ki Evel és egy közös volt osztálytásunkkal, mert nagy LFB találkozó volt kilátásban. gondoltam ott lesz a sok szokásos unalmas arc, fél óra pofavizít után le lehet lépni. ehhez képest 3 generációnyi francia sulis volt felsorakoztatva, amitől mindenki kölcsönösen sokkot kapott. meg röhögőgörcsöt. Evel azzal szórakoztattuk magunkat, amikor épp nem az akciós söröket ittuk (150 forint egy korsó dreher), hogy próbáltunk visszaemlékezni, hogy az asztalnál jelenlévők pontosan milyen arányban kavartak egymással. sikerült ráeszmélnünk, hogy van egy pasi, aki miatt konkrétan 4en ülnek a helyszínen. konstatáltuk, hogy az idő ugyan elmúlt felettünk és vicces mód esküdt ellenségek kedélyesen beszélgetnek egymással (ebbe a kategóriába én is bele estem, amikor az Exszel marha jól eldiskuráltam), de minden hiába, örökre beleragadtunk az LFB nevű nagy nagy szektába. még mindig ugyan azt a lányt ölelgeti mindenki, még mindig ugyan azt a két embert kell az asztal alól kirángatni, miután összehányták az egész placcot. annyiban viszont jó volt, hogy azért látszódott, hogy benőtt a fejünk lágya, mert míg régebben azok voltak a menők, akik a buli nagyobbik részét a budiban töltötték, mostanra már mindenki egyöntetűen elitélte az egészet és ugyan mindenki nagyon segítőkész volt, mindenki azért jól elmesélte a másiknak, hogy ez mekkora hülyeség 20 évesen. minden esetre nagyon tanulságos este volt, mert tény és való, hoyg rég táncoltam ennyit és ilyen felszabadultan, hisz a körülöttem állókat mind ismerem 6 éve és annyi közös titkunk van, hogy már effektíve nincs titkunk egymás elött, de valahol kicsit szomorú is volt a dolog, mert nem szabadul az ember az LFB pecsétjétől. de annyit rinyáltam itt az évek folyamán, hogy nem tartozom sehova, hát most rá kellett jönnöm, hogy ez egy közös identitás, ez valami, ahova lehet tartozni, az egy más kérdés, hogy az ember akar-e. így jobban belegondolva egyébként ekkora dimenziójú buli a hős korban nem volt, akkoriban túl sok volt a széthúzó szarkeverés. oda jött hozzám az egyik srác, hogy jaj de jó, olyan rég buliztunk együtt, mire kénytelen voltam megjegyezni, hogy “ember, mi _sose_ buliztunk együtt”. de tény, hogy rég volt ekkora közösségi és hovátartozási fílingem és ez már pont rám is fért. amióta elkezdtem mindenféle alibikkel mindenféle iskolákba árni, egyfolytában nosztalgiám van, hogy de jó ezeknek a diákoknak, van egy közösségük és nem kellett azon szenvedniük, hogy összekovácsoljanak valamit és életben is tartják. az egyetemen annyira könnyű elveszíteni valakit szem elől, egy iskola alapvetően azért az ember segge alá tolja az alkalmakat. csak asszem ezt akkor még az ember nem fogja fel, mert (bennem minden esetre) szabadság vágy fűti, meg hasonlók.

most meg a nagy elemélkedés után talán le is kéne feküdni, bár fordított bioritmusnak hála egyáltalán nem vagyok fáradt, de holnap reggel nekem személyiséget kell fejltesztenem, meg még rengeteg dolog, amibe többnyire bele fogok gebedni, de elhatároztam, hogy hétvégén elvonóra megyek, korán lefekszem és nem rohangálok bele az éjszakába. remélem sikerül megvalósítanom a tervet…

vhogy sose akkor ébredek fel, amikor kéne. de mindegy, most viszont rohanok el itthonról.

tegnap este láttam a V mint Vendetta c. filmet, ami végülis tök kellemes, kis látványos mese izé-bizé, kellőképpen sok pátosszal meg akcióval, szóval miért is ne. utána meg ücsörögtünk a jászai parkban és söröztünk. asszem tavasz van. jó volt, hogy nem akartuk megváltani a világot, nem mentünk bele semmi messzemenő teoriákba, csak úgy el voltunk és ez így pont elég is volt.

kicsit viharos érzelmi idők jártak felém mostanság, végletekből végletekbe rohangáltam, de asszem lassan kezdem kiheverni az egészet és egészen nyugodt vagyok. bár tény, hogy az elmúlt 3 napban mindig ugyan azzal a kellemetlen érzéssel ébredtem. talán ezért is aludtam vissza, hogy elmúlon. ennek örömére rengeteg marhaságot összeálmodtam. ma pl a tengerparton voltam és napozni akartam és mellesleg majdnem belefulladtam a 3 centis vizbe.

most viszont rohanok, indexet felvenni, sapnyol órákra beíraktozni és tanítani. utána műfordító est meg még isten tudja mi minden, személy szerint ki tudnék egyezni egy korai lefekvéssel egyszer már végre. de asszem ez eddig is csak rajtam múlt (sajnos).

ying és yang. valami megint van az életemben, valami meg megint nincs. szerencsére, ami van több energiát ad, mint amennyit ami nincs elvesz.

lefekszem, talán nem ártana. bár még olvasni akarok. ( az órákat)

így útólag belegondolva, nagyon nagyon gyorsan elmúlt ez az 3 hét. minden nap történt valami, fogalmam sincs most már, hogy mi és milyen sorrendben, de egyszer csak megint itt ülök és megint minden a régi. ami meg nem, az majd helyre jön. ha meg nem jön, akkor nem is kell helyre jönnie. ámen.

ez az este nagyon furcsa. olyan emberekkel beszélgetek, akikkel nem szoktam, olyanokkal nem tudok beszélni, akikkel szoktam. kicsit érthetetlen. de határozottan ismerős, szóval nem esek kétségbe. persze nem a gép előtt kéne ülni, de most újabb beszélgető partnerem akadt a chaten, ez már egyből azt kérdezte, hogy van-e kamerám. kiváncsi vok mennyi idő után vágja rám a netet.

hehe. midnenféele magán okokból kifolyólag éppen privát beszélgetést folytattam egy ismeretebb chat honlapon, amikor rám köszönt valami emberke. egész jót röhögtem, legutoljára kb 8 éve chateltem, irc-n. vmi illés volt dunaújvárosból. mondta küldjek képet, mondtam nem küldök. erre kilépett. lehet, hogy szociológiai felméréseimet kiterjesztem erre a területre is, rég volt hozzá szerencsém, egészen el is felejtettem.

ma a moszkva téri metró hosszadalmas mozgólépcsőjén egy kb 3 éves kislány rám mutatott, közölte velem, hogy “baba” és elkezdett röhögni.

ezek után a Színésznővel elfogyasztottunk egy nagy adag sört meg egy közepes méretű vegyes lepényt, ezen jól elcsámcsogtunk, az aktuális pletykákkal egyetemben, majd úgy döntöttünk, becserkésszük Gül Baba türbéjét. ennek örömére megállapítottuk, hogy mi most tulajdonképpen Istanbulban vagyunk és ez miylen jó. továbbá most már nem csak pelenka sisterzek vagyunk, de gül baba fanatikusok is.

amikor hazaértem, akkor vmi furcsa transzba estem, félálom, alfa és társai, minden esetre valami marha izgalmas ember jelent meg előttem és erre persze jól felriadtam.

egyébként kicsit se vagyok zizi, most derült ki, hoyg elfelejtettem felvenni az indexemet, illetve ma lazán rossz irányba szálltam fel a metrón, mert kicsit belemerengtem a tegnap estémbe.

kezd teljesen szétszabdalt lenni a bioritmusom. sikerült nagy nehezn kiesni a nem-eszem-nem-iszom-sokat-kávézom állapotoból, mert tényleg alszom és tényleg eszem, kv fogyasztásom meg egészen meglepően alacsony lett. ugyan akkor persze még nem stimmelnek annyira a dolgok, mert aludni többnyire 3 és reggel 11 között szoktam, mert egyetemre mostanság valahogy nem sikerül járnom, franc se tudja miért. szóval azt hiszem most ilyen átmeneti félmegoldásban vagyok, minek következményében egyrészt lefogytam (minden valószínűség szerint azért, mert elkezdtem enni), másrészt meg idióta időpontokban tör rám erős álmosság. mint pl. most is, pedig nem is olyan rég keltem. na mindegy, nem mintha rohannék bárhova is, majd a Színésznőt kell összeszednem a moszkván f4kor, vele is jó rég nem találkoztam.

apropó moszkva. vicces, hogy megbolydult az kognitív térképem a rohadt villamos potló buszokkal, amiknek rossz tulajdonságuk, hogy nem ott állnak meg, ahol az ember azt várná. így pénteken pl sikerült kikötnöm a szimpla előtt a kazinczy utca helyett, khm (minden út rómába vezet). egyébként amióta valamelyik nap sikerült 50 kerek percig jönni hazafele a szimplából (ami legrosszabb esetben is 20 perc gyalog), kerülöm a villamospotlót, amennyire csak lehet. szóval kreativításomat van hol kamatoztatnom, már elég sok felé tudok alternatív útvonalakat. illetve mivel az idő szép és konkrétan időm is mint atom, sokat sétálok, minek köszönhetően vádlim kicsit kezd megizmosodni.

más. napok óta az új placebot hallgatom (meds). amikor megszereztem valamikor januárban, akkor annyi erőm volt, hogy nyugtáztam, hogy zseniális, de úgy éreztem, hogy ha ezt kell hallgatnom huzamosabb ideig, akkor neme egyszerűséggel dunának megyek. aztán az ominozús dunán sok viz lefolyt és most teljesen nyugodtan tudom hallgatni oda vissza a dolgot. kifejezetten jó hangulata volt a “in the cold light of the morning” c. számnak tegnap hajnalban. vannak ilyen pillanatok, amikor egy szám jobban megérinti az embert. tegnap a palcebon kivül még az enjoy the silence-el is így jártam, befeküdtem ugyanis az ágyba és nyitott szemmel bámultam a plafont, miközben folyt bennem dave gahan hangja és mondanivalója. és az egész olyan nagyon találó volt. nagyon rég hallgattam zenét úgy önmagában, nem aláfestő vagy terápiás célzattal.

aztakurva. mikre nem jó, ha az ember belemerül vmibe, végig hallgat olyan számokat, amit mindig át szokott pörgetni. most pl sikerült rájönnöm, hogy a Here I Am c. Uriah Heep ópusz voltaképpen csak 3 percig nyamvadt izébizé, a további 4 percben jön az extatikus dzsámbori (amitől én majd leestem a székről mert a rohadt Mme de Renal életébe zombultam teljesen bele).

tudom, mindenki imádja, ha fenn vagyok sokáig és azzal próbálok menekülni az egyetemi tennivalóim elől, hogy rengeteg blogot írok. én is imádom 🙂

melelsleg rá kellet eszmélnem, hogy szégyen szemre ez a rohadt angol nyelvű szakdolgozatírás annyira rám sütötte bélyegét, hogy kifejezetten nehezemre esik franciául rendesen fogalmazni, keresem a szavakat és hasonló tragédiák. hát hurrá.