40perce keresem a fülhhalgatómat, ami itt lóg a szék karfáján… hm.

más poénos sztori, hogy ma pont akkor ment tönkre a fekete szemceruzám, amikor épp a fél szemet már kihúztam. mindezt a liszt ferenc tér közepén. kicsit viccesen néztem ki, de aztán szerencsére egész gyorsan vakartam le magamról a festéket.

a és eltünt az egyik gyürűm. ebből kifolyólag ma panzer pont akkor hívott fel, amikor épp könyékig kotorásztam a kukámban, hogy hátha véletlenül kidobtam. erről kedves varsói barátném jutott eszmbe, akinek az anyja összekeverte a úszó holmiját a szemetessel és kidobta a kukában, aztán ott álltak benne ketten térdig és kotorásztak, mindezt versó legelitebb környékén.

más. nem akartam az elöző, kiemelt fontoságú bejegyzést megmérgezni egy sokkal prózaibbal: éljen sokáig örök barátságunk Cs.-vel, imádott kommuna társammal, de menjen a bús fenébe Stendhal a vörös és feketéjével egyemteben, amiért itt kell nekem most ücsörögnöm és rögtönöznöm egy pofás elmezést egy jelenetből, amit én tulajdonképpen életemben sose olvastam( most, hogy így belegondoltam) csak annyira lelkesen állítottam, hogy über kompetens vagyok a témából, hogy már magam is elhittem. maradjon meg ez a tévhitem jó sokáig. és szerencséje Cs.-nek, hogy a cucc franciául van és alapvetően be vagyok lőve. most majdnem mondtam, h eufórikus vagyok, de ez nem igaz. mert csak simán nyugodt vagyok. lassan szívódik fel benne a mai nap. meg még egyéb rengeteg dolog (többek között egy kis alkohol)

elmondhatom sok szóban, de nem fogom: nincs több kérdésem és nem várok több választ, ennél jobbat azt hiszem nem is remélhettem volna  mai találkozómtól. Phage-dzsel találkoztam 8 hónap óta először és egy fél óra alatt minden a helyén volt. benne  is, bennem is és bennünk is. ennyi. ennél többet nem vártam, mert nem lehet.

amikor azért könyörögtem, hogy álljon vissza az egy évvel ezelőtti állapotom, akkor azért azt nem reméltem, hogy hasonló kaliberű idióta érzelmi zagyvaságokba is fogok keveredni. de úgy látszik, a történelem ismétli magát. talán szeretnék üvöltözni valakivel, talán szívesen felpofoznám, hogy vegye magát észre. de ugyan akkor már csak nem is fáj, mert átlátom és majd elmúlik. hagyni kell néha, hogy az emberek elsodródjanak a francba, van, aki visszajön, aki meg nem, azért alapvetően mindegy. az egész zagyva sztoriból (amit persze leírhatnék ide elegánsan és hosszadalmasan, de nem fogom, mert nem tartozik rátok), szóval ebből az egész kulimászból viszont sikerült ráeszmélnem, hogy valóban magamhoz tértem, mert egy ilyen sztori engem anno valószínűleg földhöz vágott volna nem tudom mennyire időre, most meg kb röhögök az egészen. persze kicsit idegesített, de most, hogy átlátok dolgokat, most már inkább csak ülök kedélyesen. és ma van egy találkozom, ami a kifejezetten fontos kategóriába sorolható. végre valami, aminek súlyja is van.

tegnap hajnalban értem haza önhibámon kivül, de azért leültem megírni mára az összes cuccot, amit kell. és meg is írtam. és ezek után nem mentem be. ha én normális vagyok… de most elmegyek úszni, mert ilyenenm van. remélem nem zárják be az uszodát az orrom elött. ja és fogytam 2 kilót. ami megmagyaraázza, hogy miért éreztem magamat rohadt vékonynak az elmúlt időkben 🙂 na megyek, mert utána még vár rám egy kis baráti alapú vörös és fekete, meg utána találka Cs-vel.

na, közkívánatra kicsit megvariáltam a betűk színét, remélem így már mindenki kiválóan lát engem. erről megint bözsi jut eszembe, akinek egyszer nem adtak pódiumot az enszbe és nem látsdott, csak a kalaptolla, miközben beszélt, mire másnap, amikor már volt pódium, megjegyzte, hogy “I am glad you can all see me now.”

kicsit szélsőséges két napon vagyok túl. pénteken voltam údonsült tanítványomat okítani, ami elég vicces volt és főleg elég agyleszívó, ami egyébként határozottan jól esett. utána buborékkal a bemben hülyére röhögtük magunkat. ezek után beestem a café vianba és a szó leszorosabb értelmében a nyakába borultam volt angoltanáromnak. aztán ott ragadtam iszogatni, majd végül az Újságíró vitt haza a szimplából hajnali 2kor, hálám jeléül reggel 5ig boldogítottam életem történetével és alapvető világnézetemmel. ennek kapcsán sikerült ráeszmélnem, hogy igenis elhívatott tanár vagyok, bármennyire is hittem eddig azt, hogy hiányzik belőlem az elhívatottság, mint olyan.

a mai nap fájdalmas volt elég sok helyen, nem tudtam kialudni magamat és egy nyított sebként reagáltam a külvilág összes megnyílvánulására. ez persze nem gátolt meg abban, hogy találkozzak Cs-vel, ami nagyon kellemesre sikeredett, bár véleményem szerint már megint túl sokat beszéltem, de ő inzisztált, hogy meséljem, mi van velem. ezek után még bejártam a fél világot is, azaz konkrétan a critical masson fordultam meg Evel, ahol sokat sétáltunk tüző napon és ó kis embertanulmányokat gyártottunk, bár addigra már erősen hulla voltam. estére ez az állapot csak fokozodott, ráadásul életemben elöszőr ittam unicumot, ami után leginkább csak artikulátlanul üvöltözni tudtam, hogy hogy lehet ilyen szörnyűséget kitalálni, meg inni, meg úristen, ki az az állat, aki ezt hobbiból issza. további másfél órán keresztül az volt az érzésem, hogy egy kankalin mező van a gyomromban, ami annyira nem volt egy kellemes dolog.

most meg itt ülök és már rég le kellett volna feküdnöm, csak vártam, hogy lejöjjön egy final fantasy filmecske, azaz egy egész éjszakás movie, szerencsére nem a folytatása a múltkori gyengére sikeredett izének, hanem rendese anime sztálj, nyomatják a ff7 sztoriját, kifejezetten érdekel. bele is nézek…

na szóval ücsörgök itten hajnali f4kor a gép elött, mert persze miér tis ne. kicsit furcsa hangulatba keveredtem valahogy éjfél és f2 között. elkezdtem visszaolvasni a saját blogomat, egy évvel ezelőttről. talán nem kellett volna, vagy tudom is én, minden esetre még teljesen jól tudtam, hogy mikor mi van a sorok között. már már majdnem önsajnálkozásba törtem volna ki, amikor inkább generáltam egy új külsőt a blogomnak.

mint látható, egyre egyszerűbb dolgokra törekszem, semmi firlefranc, semmi izélés. eredetileg vmi kis merengős darkos valamit akartam, fekete-vörös és fehér színekben, nos hát ez nem egészen jött össze, cserébe megkaptátok szerény személyemet totálus merengés közepette, enyhe pszichedelikus beütésekkel. azt hiszem ez a kép most elég jól jellemzi az állapotomat. emelett meg egy általam kedvenc kép, mert netten emlékszem a keletkezésére is, most novemberben párizsban és arra azt hiszem semmilyen mélydepresszós állapotomban nem fogok tudni kellemetlenül visszaemlékezni (vagy hogy mondják ezt).

egyébként furcsa, hogy mennyit változott ez a blog. ami alapvetően tök lényegtelen, mert bármennyire is addiktja vagyok a  műfajnak, nem tartom túl sokra  a dolgot. ennél sokkal érdekesebb az, hogy az én közlésmódom változott meg. eszméletlen mód leszűkült és mondhatni beszűkült.  anyukám mondta pár napja, hogy beszűkült az érdeklődési köröm, mire felháborodtam, de most, hogy így mondja, éppenséggel lehetséges. csak nem kötelezően a klasszikus értelemben, mert többet ovlasok, többet járok moziba és tájékozotabb vagyok politikailag, mint tulajdonképpen bármikor. de tény, hogy valahogy kicsit árnyéka lettem magamnak. mintha kevésbé válalnám fel magamat. pedig a blogomon én mindig minden hülyeséget kommentáltam, ha más nem, kódszavakban, de feljegyeztem, hogy később tudjam. nem nagyon érdekelt, hogy az olvasónak miből mi jön le és miből mit ért. kedélyes leszaromsággal és naívitással kezeltem mindent és tényleg úgy viselkedtem, mintha ez az egészet csak magamnak írnám. mára meg mintha csak akörül forogna az egész, hogy érthető és comme il faut legyek, szalonképes és egyébként is. és az a baj, hogy most kell rájönnöm, hogy mostanság az életem is ekörül forog.

szóval szeretnék szakítani ezzel a rossz hagyománnyal, ezért is az új külső, ami kicsit mást sugároz. nekem minden esetre biztosan. de persze ez csak a blog. az életemet nem tudom azzal megváltoztatni, hogy teszem azt befestem a hajamat lilára (bár tény, hogy van pszichológiai mellékhatása az extrém frizurának, azt tanúsítom). ezt talán másképp kéne csinálni. nem egészen tudom, hogyan, de azért vannak tippeim. elvégre voltam már hasonló helyzetben egész sokszor. mert miért is ne kövessük el ugyan azokat a hibákat a végtelenségig.

kezdetnek kicsit izolálnom kéne magamat. ezt most nem kötelezően fizikai értelemben értem, bár persze úgy is, de inkább arról lenne szó, hogy megint elkezdjek az agyamban élni és nem voltaképpen a testemen kivül. kifejezetten szeretném, ha kivülről nem lenne semmi értelmem, lényeg, hogy belül legyen egy egységes világ, amim szokott lenni. a többi majd kiderül később.

ja és fizikailag is helyreránthatnám magamat végre, mert szép és jó, hogy meghetetem, hogy fenn vagyok hajnalig és lefekszem reggel, felkelek délután, hisz náyron is ezt csináltam, de lehet, hogy ki kéne próbálni legalább egy hétig, hogy mi van, másképp. és mos tpár napig nem fogok írni, mármint irodalmi jellegű izéket. inkább gyűjtök magamba egy rakat dolgot. feldolgozok, meg hagyom, hogy kiforrjanak a gondolatok.

a fenti képért egyébként köszönet buboréknak, meg egy csomó egyéb dologért is, amik tudat fölött és alatt nagyban motiválták ezt a bejegyzést.

egyébként meg el kéne menni. messzire. egyedül.

enyhén szólva kezdenek elcsúszni a napaim. mostanábban egyre többször fogadom meg, hogy hazaérek korán és itthon dekkolok, ehhez képest rendszeresen éjfél után/körül érek haza enyhén ittas állapotban. oké, hogy ilyen is kell néha, de meddig? mert anyagilag kezd rámenni a bugyim.

viszont érzelmileg kezdenek bennem felengedni mindenféle lefagyasztott dolgok. minek következményében enyhe szelid fixáció tört rám, amivel azt hiszem be kéne zárkoznom a lakásba egyedül 24 órára. ilyen szembenézünk a démonjainkkal akció.

meg talán leszakadni egy kicsit a külvilágról. saját szemünkben élni, meg hasonlók.

de sebaj, nem papolni kell.

spontán jelleggel ma kocsmáztam egy sort boszival és a barátjával és feletébb kellemes volt. erre se volt még példa, hogy mi hárman tartósan egy helyen vagyunk, ráadásul ilyen kellemes környezetben.

a tegnapi nap, szó se róla, elég mozgalmas volt. miután sikerült valamikor 6 körül lefeküdnöm, reggel 10kor felriadtam, nem egészen frissen. délután 3kor még mindig erősen kovályogtam, amikor beállított hozzám buborék egy rakat kölnivel, amivel kedélyesen meglocsoltam engem is meg bátyámat is. kissé büdösen mentem Panzerral kvzni, de onnan elég gyorsan el kellett szakadnom, mert egy fogadást elveszítettem, szóval kénytelen voltam délután f5kor bele állni a blaha szökőkútjába, egy gumikacsával felfegyverkezve, törülközővel a fejemen. majd felrakok képet is. ezek után a szimplakertben ücsörögtünk, ahol egy újabb adag kölnit sikerülkt beszerezni. ez már elég volt ahhoz, hogy hazarontsak egy gyors zuhanyért, de onnan persze indultam vissza a vittulába, ahol bátyámmal és buborékkal egy feletébb kedélyeset anekdotáztunk. a találkozó kicsit természetellenesen ért véget, mert bátyám ma hajnalban ment vissza külhonba, ezért relatíve korán lelépett. éjfél tájt maximálisan fáradtan estem haza, de hirtelen rabul ejtett a kazu c. idióta játék, persze csak azután, hogy kommunikáltunk egy nagyon abszurdat buborékkal msn-en, úgy, hogy neki beszart a monitora, de ettől függetlenül kommunikált velem lelkesen, mire én meg szakadtam a röhögéstől és időnként megerősítő hangjelzéseket adtam neki, hogy még itt vagyok. ilyenkor ön rá az ember, hogy milyen praktikusak az idióta hangeffektek az msn plusban 🙂

ma leteszteltem az új forgalmi helyzetet pesten, mivel kiszenvedtem magamat máriaremetére egy rohadt angolóráért. villamos persze nuku, marad a potló busz, ami lassan megy, nem ott áll meg, ahol az ember várná és tele van egy rakat életunt emberrel. mondjuk engem ez se zavart, mert én minden vagyok, csak nem életunt. máriaremetén elég főlényesen gyalogoltam be a fr suliba, közöltem 3 diákkal, hogy én már nem dolgozok itt, amikor oda rohantak hozzám, hogy adjak nekik kulcsot, bizonyítványt, illetve fénymásoljak le 100 oldalt. muhaha. ex főnököm érdeklődve nézte, hogy mit keresek itt, aztán felhomályosítottam, hogy azért még heti egy órát tartok itt, mire kissé megdöbbent, de aztán rájött, hogy ezt tudta. nem nagyon tudott hirtelen érdekelni ez se, határozottan jó érzés, hogy semmi közöm már ehhez az egészhez.

most megyek, Panzer szerzett nekem valami új tanítványt, kiváncsi vagyok, szerintem most csak megbeszélem vele a helyzetet, utána meg leadok egy 18-századi színdarab kritikát egy kocsmába, majd szerintem kivételesen tespedek itthon a vészhelyzet elött és nem csinálok az ég adta világon semmit.

el akartam kezdeni olvasni a mrs. dallowayt, de persze indulás elött fél perccel nem találtam meg, szóval inkább a sons and lovers kezdtem el d.h. lawrence-től, ami nem tudom mennyire volt jó ötlet eredetiben 8 as betűméretben (pinguin kiadás rulz), laza 430 oldal, ír bányásmunkások kommunikálnak benne vadul részegen, igazán lightos olvasmány.

jézus ereje. persze ma reggel 5 óra alvás után, amikor épp mogorván egy adag szenyest válogattam szét a szobám közepén és tanakodtam, hogy vajh tényleg voltam-e olyan hülye, hogy kidobjam az egyik kedvenc gyürűmet a kukába, megfogadtam, hogy most aztán korán lefekszem, mert embertelenül nézek ki és egyébként is, bármennyire is élvezetes éjszakai bagolynak lenni, talán egy kis érdemleges alvás nem ártana.

aztán persze most itt ülök, mert miért is ne. mert találkoztam a Korcsolyázóval, akit nem láttam 4 éve és egyébként alattam járt a fr suliba és nagyon szeretem. szóval volt egy óránk, hogy üsszegezzük életünket. undorító egy állapot, mégis sok szempontból nagyon praktikus, mert az ember kénytelen marha kompaktan elmondani, h mi is a lényege az életének momentán.

aztán ültem egy órát a szimplában és az Újságíróval közös íróprdzsektónkre gyártottam pszinapszist meg világosodotam meg, hogy húúú, de zseniális dolgokat lehetne csinálni együtt irodalmilag. meg olvastam szerelmem nyarát és rohadtul élveztem, hogy egyedül vagyok és békében és iszom a kvt és dohányzom és nem szól rám senki, sőt, rám se hederít a világ.

buborék épp egy szoft(?) pornó jelent közepén érkezett meg, mire kicsit összezavarodtam. másfél óra kötetlen csevej után hazajöttem és bevetettem magamat az ágyba könyvestül. sikerült 10 i g kiolvasnom  a dolgot. az utolsó 20 oldal annyira felfokozott idegileg, hogy komoly fizikai tüneteit mutattam a már már szexuális izgalomnak. aztán utolért a katarzis, amit nem is tudom mikor éreztem utoljára ekkora erővel. becsuktam a szememet, kiesett a kezemből a könyv, bátyám a háttérben szelíden hódította a világot, én meg éreztem, hogy a világ bennem van és megint, igen, újra itt az a pillanat, amikor nem ismerek lehetetlent, amikor nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok és ki nem és nem bizonytalanodok el és oda baszok a világnak, ha kell, de ugyan akkor olyan érzelmi skálát tudok végig zongorázni, amit kevesen.

ettől az érzéstől megrészegülve csatlakoztam Ehez, akivel utolértük buborékot és barátnéját az ellátóban. mire észbe kaptam már félig részeg voltam és begyalogolt a festőnő, kinek látványa puszta esztétikai élmény, mellesleg hozzátartozik az én városképemhez és már rég láttam, már egészen kezdtem aggódni, hogy hova tünt. de most megnyugodtam, nagyon sok szempontból

ezek után levezetőnek jött egy laza pad buborékkal, ahol sokat beszéltem, de ez kivételesen nem zavart. aztán lezagyváltam magamat a rózsadomb lejtőjén, útba ejtve az össze létező pocsolyát, amibe kis gondolkodás után erősen mosolyogva páros lábbal ugrottam bele. a hatosÉt várva kiöntöttem egy adag vizet a cipőmből és hátra dőltem a padon és bámultam a plafont, azaz a csillagokat.

most meg itt ülök és régi szép idők katarktikus eufóriája van rajtam, mint két éve nyáron, amikor felfedeztem az Uriah Heep-et és Lady in Black-et hallgattam naphosszat és zokogtam a gyönyörűséget. igen, mint egy kibaszott belőtt hippi, de leszarom, most is Patti Smith üvölti a fülembe, hogy Because the night belongs to lovers és nem érdekel, hogy nincs még nyár, nekem ez most jjr.

természetesen nem hiszem, hogy a könyv egy magában idézte elő bennem ezt az állapotot, különben xanax helyett ezt szedné a nép, hogy viduljon, esetleg kevérné száraz fehér borral, minden esetre arról tudnánk, ha lenne valami pozitív mellékhatása. valószínűbb, hogy jókor olvastam a jó könyvet. hisz ez a könyv nekem sokat jelent, kapcsolódik hozzá az egész múlt nyaram és nem véletlen, hogy a csonka holdon felolvasott irományom (az életem egyik legszebben megszerkesztett valamije) is ezt a címet viseli. de ugyan akkor ez egy pontot rakott egy hosszú, kacskaringós út felé, ahol időnként betespedtem kedélyesen és azt hittem, hogy nekem  itt már jó, pedig nem. hisz emlékezhettem volna, hogy volt egy ilyen állapot már egy éve ezelőtt életemben, amikor tudtam, nem ismerek lehetetlent, semmi se állít meg, enyém a világ. aztán ez eltünt. de muhaha, nem örökre.

aki meg hülyének néz, azt kérem alásan kifejezetten sajnálom, hogy nem tud ilyeneket megérteni. mellesleg nem is kell, mert rám tartozik. csak ez egy blog. ahol leírom azt, ami rám tartozik, hogy elolvassa mindenki.

azt hiszem, hogy húsvéti ünnep címszó alatt enyhe idegbaj söpör végig a családomon, nem egészen értem, hogy miért. az igazán kritikus állapot tegnap volt, akkor el is menekültem itthonról. sikerült megnézni a tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz c. filmet, ami kifejezetten zseniális, mindenkinek ajánlom, határozottan nyugatató hatással van az emberre. aztán buborékkal és E-vel dekkoltunk az Ellátóban, ahol egy nagy adag sztrapacskát zabáltam be, minek köszönhetően hajnali 5kor még vígan olvastam a szerelmem nyarát, ami egy kétség kivül nagyon durva könyv, ahhoz képest a film egy lightos valami.

egyébként csak azért idegesít, hogy a családom pattog itt össze-vissza, hogy ide menjünk, oda menjünk, mert most éppenséggel egészen jól érzem, hogy miket kéne csinálnom önmegvalósítás fronton, csak egyszerűen elterelnek a témától… és az egy dolog, hogy hajnal 5ig fenn vagyok és akkor többnyire békében lehetek, de azért mégis, nem túl életképes ez a helyzet. szeretném, ha kicsit békén hagynának.

most meg lassan el kell indulnom, találkozni valakivel, akit nem láttam ezer éve (konkrétan 4 éve). zanzásíthatom össze az életemet megint… jaaaj, elkésem, postolok most, pááá