mivel tegnap verőfényes napsütésre ébredtünk, azon nyomban rohantam mosni és olyannyira hatékony voltam, hogy már délelőtt fél 10-kor a tetőn álltam egy rahedli alsóneművel és csipesszel. itt szembetalálkoztam egy szomszédasszonnyal, aki pontosan ugyanígy kistafírozva állt ott. kicsit szöszöltünk a szárítókötéllel, amikor egyszerre tudatosult bennünk, hogy egyébként szélvihar van és talán nem a világ legjobb ötlete csipkebugyogókkal beteríteni a teljes térséget. itt valahogy megtört közöttünk a jég, ő elkezdett hozzám vihorászva kantoniul beszélni, én vihorászva bólogattam, közben össze-vissza járkáltunk a tetőn és próbáltunk egy szélvédett zugott találni. gondolom viccesen nézhettünk ki felülről, mert egyszer csak az utca túloldalán lévő felállványzott házról leszólt az egyik szaki, mire a szomszédasszony még hangosabban kacarászott én pedig jobb híján továbbra is bólogattam.

a teljes neorealista olasz film hatás érdekében kicsit később két rend ágyneművel is felvonultam a tetőre, és ugyan nem fekete kombinéban álltam ott és marcelloval sem üvöltöztem, elég festői látványt nyújthattam, ahogy a szélviharban próbáltam egyengetni húsz négyzetméternyi textilt.

a lenti kaput sose zárják be, de ha nagy ritkán igen, akkor az egyébként is nehezen nyitható ajtóval garantáltan intoxikáltan, vagy otherwise debilitated állapotban kell megküzdeni, ezt legutóbb három korsó sör után tapasztaltam meg, hónom alatt életmentő mekis zacskóval, még röhögtem is a szerencsétlenkedésemen, röpke negyedóra után csak bejutottam.

tegnap este én azonban a józanság mintapéldája voltam, ami valószínűleg megmagyarázza, hogy miért bírtam megmenteni a szembeszomszédot, aki teljes kétségbeesés közepette szerencsétlenkedett az ajtó előtt, majd kb felsikított örömébe, amikor meglátott, és kezembe nyomva a kulcscsomóját gyermeki hangon közölte, hogy  az ajtó nem nyílik, kész, punktum, nix ajtó. csak akkor esett le, hogy talán nem épp teljesen józan, amikor a sikeres ajtónyitás után még ott maradt 10 percig nyitogatni a zárat és jól szemügyre venni a zárat, mintha most látna életében először ilyen ördögi szerkezetet.

azt hiszem, eletemben nem rohantam vegig ilyen gyorsan egy IKEA-n, es bar egy gyengebb pillanatomban felkaptam egy teflon serpenyot (a mienk bazi nehez es kisse kopottas) mondvan, hu de olcso! vasmarokba szoritott akaraterovel visszatettem, mondvan minek stafirozzak ki egy haztartast, amit fel even belul garantaltan elhagyok. ugyanigy agynemu valasztasnal az elore megszabott limiten belul valasztottam magamnak valami olyat, ami relative tetszik, mert mifaszt kezdek en majd hazakoltozeskor egy mereteiben nem megfelelo agynemuvel, ami raadasul meg nehez is es ertekes terfogatot foglal a borondomben. 

kulonosebben nem szeretek egyebkent igy vasarolni, hogy holnap ugyis osszedol a vilag,  ezert elegge megviselt, hogy a shophoz erve meg kellett allapitanom, hogy errefele nuku lazacos szendvics, helyette ehetnek csirkeszarnyat, de miert akarnek en olyat, de ekkor karacsonyi csoda gyanant elem tarult a fel aron kinalt 300 grammos kemenysajt es leirhatatlan boldogsag tort ram.

ideje a tettek mezejere lepnem, elmegyek hat az IKEA-ba es bar eredetileg agynemut terveztzem venni, a kavefozo jobb befektetesnek tunik.

ma több nap morcos, borús, szeles, nyálkás undormány idő után hirtelen verőfényes napsütésre ébredtünk, így első gondolatom a mosás volt, mivel most tudok teregetni a tetőn és nem kell holmi lépcsősfurdolós meg zuhanyfüggöny-tartórúd sufnitunning megoldásokat választanom (a 80-90%os pára miatt itt csak huzatban száradnak meg a ruhák, különben egyszerűen megposhadnak). szóval sikerült is beraknom egy mosást és néhány órával később (a mosógép elég gyors, csak én voltam ma lassú) felcsoszogtam a vizes rongyaimmal a tetőre, ahol vagy 50 folyóméter ruhaszárító kötél és számos csipesz várja az ember teregetnivágyó lányát.

a következő látvány fogadott:

  igen, úgy látszik, leleményességem egyezik a ránézésre minimum 10 fős kínai családéval, csak a helyiek nem lomha nyugati népek, mint én, és bizonyára már hajnalban kimostak hat rend ruhát, hogy a nap első sugarai már elkezdje szárítani őket. egyébként különösebben nem zavart volna ez a gerilla akció, ha nem használják el az összes csipeszt a folyamatban (nem tudom, látszik-e a képen, de azzal vannak rögzítve a vállfák, hogy kellő távolságot tartsanak egymástól és gyorsabban száradjanak, errefelé a teregetés afféle művészet, csodálatos dolgokra képesek ebben a témában).

innentől a történetem nem annyira izgalmas, mert jobb híján elcsoszogtam a szemközti Two Dollar Shopba és egy rahedli színes csipesszel, illetve felakasztható csipeszelő bugyiszárító aparátummal tértem vissza. menet közben azonban teljesen mesebeli látványként terült elém a környék, minden ablakból száradó ruhák lógtak, néhol a klasszikus vállfás megoldással, néhol Európában is ismert csipeszelős módszerrel és egyes helyeken még old school módra bambusz rúdakra felhúzva. mindezt a tizenkilencedik emeleten, a légkondid mellett. a látvány egyrészt nagyon vicces volt, másrészt örömmel töltött el, mert ez volt az első dolog, amit valaha láttam HK-ból, amint kinéztem egy taxi ablakán, légkondik és embertelen magasságban száradó gatyák. akkor mondtam azt, hogy nekem ez kell. és tényleg.

31 evesen megvettem eletem elso esernyojet.
(es egybol el is allt az eso)