múlt évben még nem voltam a japán (vagy bármilyen) tájak különösebb rajongója, de most, hogy japán és a zenkertjei megtérítettek, adta magát, hogy megnézzük az egyik legfontosabb látványosságot, a fujit. ehhez a legegyszerűbb módszer egy egésznapos buszos út befoglalása, így mi is így tettünk.
a szervezésről leginkább csak azt tudom mondani, hogy hihetetlen hatékony és kedves volt, az elején például kaptunk magunkra ragasztandó matricát, amihez kedvesen szóltak, hogy ne a bőrdzsekimre ragasszam, mert árt a bőrnek. az üzemi étkeztetés úgy volt megoldva, hogy induláskor megmondtuk, hogy sima, vagy vegetáriánus ebédet kérünk-e, azt ők leegyeztették az étteremmel, és mire odértünk, fel voltak tálalva az ételek (egy japán ebéd több apró fogásból áll, a legtöbbjük szobahőmérsékletű, csak a leves meleg, ezért csak azt hozták érkezésünk után), így másodpercek alatt megtaláltuk az asztalunkat. minden stációnál kis táblácskára felírták, hogy hányra kell visszaérnünk, illetve, hogy mi a busz rendszáma. mivel Japánban nagyon kevés a kuka (a fizetős szemétszállítás ennek az oka, gondolom így próbálják megakadályozni, hogy belefulladjanak a saját szemetükbe) a buszon volt két szemeteszacskó nekünk fenntartva (természetesen szelektíven kell gyűjteni a szemetet).
bár általában nem kedvelem az idegenvezetős utakat, azt kell, hogy mondjam, ez a mostani japán nő kifejezetten emelt az útunk színvonalán. egyrészt be nem állt a szája (amiért rendszeres időközönként bocsánatot kért, és elmagyarázta, hogy eredetileg Oszakából származik, és az ottaniakról közismert, hogy szeretnek sokat beszélni), másrészt rendkívül szórakoztató információkat osztott meg velünk a japán társadalomról. kedvenc információm az volt, hogy Japánban nem csak esküvőkor, de temetéskor is illik pénzt adni erre tervezett borítékban. míg azonban az esküvőkre vadonat új, ropogós bankókat szabad csak adni, a temetésre óriási illetlenség új pénzt ajándékozni, mert az olyan, mintha alig vártuk volna, hogy meghaljon az illető, ezért előfordul, hogy alkalomnak megfelelően a japánok épp pénzt vasalnak, vagy gyűrögetnek.
a Fuji maga egyébként valóban egy rendkívül esztétikus hegy, amit a japánok egyébként leginkább szinte tökéletes szimmetriája miatt szeretnek (a japánok szépérzéke lenyűgözően fejlett, számomra csak a skandinávok tudják még megteremteni ezeket a tökéletesen kiegyensúlyozott, békés és otthonos tereket, de a két kultúra természetesen eléggé különbözik egymástól).
utunk első fázisa kevéssé volt izgalmas, mivel felmentünk a Fujira magára, ahonnan értelemszerűen a hegy ugye nem igazán látszik, cserébe az ember fotózhat végtelen tájakat, amikbe sajnos lebetonozott parkolók és hordányi kínai turisták lógnak be. de a nap szikrázóan sütött, a hangulat jó volt, szóval nem estünk kétségbe, hanem mentünk tovább ebédelni. számomra elég szórakoztató, hogy az előre befizetett “menzakoszt” egyébként tonhal sashimiből állt, ami mindenhol máshol méregdrága mulatság lett volna.
ezt követően megérkeztünk Hakonéba, ami egy tómenti üdülőfalu. abszolút szanatórium hangulata volt az egésznek, mint megtudtuk, a város a fürdőiért népszerű, következő utamon biztosan egy ilyenben is eltöltök majd pár napot. a tó látványa már önmagában lenyűgöző volt, de itt hajóra szálltunk, hogy elmenjünk egy libegőhöz, ami egy igazi brutalista építményhez szállított minket, ahonnan gyalog könnyen elértük a hegy tetejét, ahonnan egyik oldalt a Csendes-Óceánt, másik oldalt pedig a Fujit láthattuk, a kettő között pedig a tó terült el.
ezen a ponton már szabályosan ujjongtam, a kilátással egyszerűen nem lehetett betelni, a tájból áradó kellemes nyugalmat még a semmiből hirtelen megjelenő magyar turistacsoport sem tudta tartósan megzavarni.
utunk ezzel véget is ért, már csak a forgalmi dugóval kellett megküzdenünk, ami leginkább neminek jelentett komoly kihívás, mivel önfeledten elfogyasztott egy egész üveg zöldteát buszraszállás előtt.
azt hiszem, egyszerűbb, ha képeket mutatok.
Ahogy esik, úgy puffan 