es akkor a gangon, ahova kimentunk dohanyozni a hazibulibol megjelenik egy faszi, akirol kiderul, hogy kanadai es egyebkent korcsolya es jeghoki edzo. mert hogy egyebkent 7 jegpalya van hongkongban es van profi jeghoki csapatuk.

kifejezetten felemelo erzes, hogy sikerult teljesitenem a kituzott celt es tenyleg elmentem uszni haromszor ezen a heten. kicsit tartottam ettol a szombati uszastol, mert feltem, hogy sokan lesznek, de valojaban csak az oltozoben volt erezheto a kulonbseg, a gyorsuszasra kijelolt savban ugyanannyian voltunk, max annyiban volt kellemetlen, hogy amikor a szomszed savban kisiskolasok a labtempot gyakoroltak, akkor olyan volt, mint masodfoku viharjelzesben probalnek uszni, de sebaj, legalabb valtozatos korulmenyek kozott edzek.
  

es ha azt hinnetek, vicceltem a tengeralattjaroval, illusztralnam. a kep elkeszitesehez bealltam a budiba (egyben zuhanyzo is, egyebkent relative tagas). a bejarati ajto kozvetlenul a polcos ize mellett nyilik balra. az agy a feher lepcso tetejen szinten balra talalhato galerian van. es mint lathato, tele van a foberlo cuccaival. (es obviously nem ingyen lakom itt).
  

az egész úgy kezdődött, hogy augusztus vége felé egyszer csak szétestem. miközben két hét volt hátra a HK indulásig, én szépen lassan, de teljesen hatékonyan tök használhatatlanná váltam. ijesztő egyébként, hogy az emberben elég sokáig nem tudatosul, hogy valójában nincs magánál, csak egyre erősebben érzi, hogy valami köd lepi el az agyát, ami végül teljesen megbénítja, és csak áll, mint őzike a reflektorfényben a 4 sávos autópálya közepén.

egyszer csak azon kaptam magam, hogy az életkedvem és erőm teljes mértékben elhagyott, zombiként kóválygok budapest utcáin és őszintén szólva hirtelen semmit se tudok, többek között például azt se, hogy két héttel később egy hongkongi járatra akarok-e felülni, vagy inkább pesten kellene maradnom és majd meglátjuk. valahol a tudatom mélyén még sikítoztam egy kicsit azon, hogy hogyan tudom megkérdőjelezni HK-t, amiért annyit küzdöttem és ami olyan sokat jelent, félholt agysejtekkel nyugtáztam, hogy igenis jó ötlet volt küldeni magamnak májusban egy képeslapot HK-ból, amire felírtam, hogy don’t forget to come back mert lám, jól ismerem magam, igaz, ekkora tanácstalanságra nem számítottam, de hát arra az érzelmi cunamira se számítottam, ami megelőzte az őzike üzemmódot.

szóval utolsó józan eszemmel átraktam a jegyemet két héttel későbbre és vártam, hogy felszívódjon a köd és megjelenjen végre valami irány előttem. ez elég gyorsan be is következett és egyértelművé vált, hogy the only way is up és egyértelműen HK a cél, mi más is lehetne, az érzelmi cunamit magunk mögött kell hagynunk, nem újra belefulladni, és egy fél bolygónyi távolság egészen ideálisnak tűnik erre.

igen ám, de ezzel a két hetes intermezzóval lekéstem a korábban kiagyalt mesteri tervet a lakótárssal, a közös lakással, az airbnb-vel, a mifenével. sebaj, mivel az egyik magyar csaj épp két hónapot utazgat, gyorsan felvettem vele a kapcsolatot és 10 perc alatt ledíleltük, hogy relatíve baráti áron kiveszem a lakását. mindenki jól jár, az oszladozó ködben megkönnyebbültem, hogy van hova menni, neki nem áll üresen a lakása és az egész csak november 2-ig szól, addig van időm kiagyalni, mit akarok. a lakásról annyit tudtam, hogy nagyon kicsi és a szigeten van, vagyis nem azon az oldalon, ahol lakni szoktam, de sebaj, gondoltam, legalább megismerem azt is.

valójában már akkor sejtettem, hogy nem ez volt életem döntése, amikor érkezésem után leültem, körbenéztem a “lakásban”, amit tengeralattjárókból ismert légiesség és világosság jellemez, és hirtelen átfutott az agyamon, hogy nahát, micsoda fura döntés itt lakni, én tuti sose laknék itt. nem is tudatosult bennem, hogy valójában mit is mondtam, egészen két nappal ezelőttig, amikor a zsúfolt polcra megpróbáltam felrakni egy poharat, de ezzel levertem egy tálkát, ami kamikaze üzemmódban rám zuhant, majd hősiesen megölte saját magát és a lenyomós kávéfőzőt a pulton. hogy stílusos legyek, mondhatni, ezen a ponton betelt a pohár és elkezdtem lakást keresni.

ezzel egyidejűleg rádöbbentem, hogy bár örülök, hogy felfedezhetem ezt az oldalt, ez a konkrét kerülete semmenyire se hoz lázba, ahogyan a bulinegyed vonzáskörében sem laknék, mert én nem a fehéremberekre kalibrált, dúsgazdag hongkongba szerettem bele anno, hanem a zsúfolt utcákba, ahol polipot árulnak nyárson, bizonyos sarkokon támad a stinky tofu jellegzetes bűze és az ember sose tudhatja, hogy most tényleg masszázsszalonba megy-e, vagy bordélyházba. nekem nem organikus salátabár kell, hanem nejlonzacskó szakbolt és pufajkás töpörödött nénik, piros hokedlis utcai étkezdék és önjelölt karaoke hősök az utca közepén.

szóval felvettem a kapcsolatot Mr. Yinggel, aki tárt karokkal vár meglehetősen jutányos áron, szóval most az a terv, hogy ha addig nem jön szembe valami kihagyhatatlan lehetőség, akkor november közepétől megyek oda vissza, úgyis olyan jól mulattam (kivéve, amikor misztikus körülmények között egy egész rakomány turórudi tűnt el a hűtőből).

ez a lakásmizéria egyébkétn rányomta a bélyegét az elmúlt pár napra hangulatfronton, míg rá nem ébredtem, hogy azért jöttem el otthonról, hogy a komfortzónámon kívül mozogjak, így igazán semmi kivetnivaló nincs abban, hogy nem nyúltam bele egyből a tutiba, az a lényeg, hogy találtam megoldást a helyzetre.

mivel most jart le az egy hetes turelmi idoszak, amit adtam magamnak erkezes utan (es amit tobbnyire egyenlo mertekben alkoholizalassal, alvassal es feliratozassal toltottem, nemi villamnathaval megtoldva), tegnap este nagyszabasu terveket szottem, es csodak csodaja ezt ma meg is valositottam, ugyanis elmentem vegre uszni.

HK-nak nagyon jol fejlett uszodarendszere van, ezert minden negyednek van egy (vagy tobb) sajat uszodaja (az enyem konkretan 5 perc setara van a lakastol es a bejaratnal elhelyezett tabla alapjan 1976-ban adta at valamelyik kormanyzo), ahol potom 17 dollarert (600ft) uszhat az ember lanya. az oltozo es minden mas termeszetesen teljesen kulturalt (meglepodtem volna, ha nem az, de ki tudja), a vizet oxigennel fertotlenitik, igy nem szarad le az ember bore, es mint minden hongkongi allami gondozasban levo vizfeluletnel, itt is piros polos vizimentok ulnek magaslesen (meg napernyojuk is van, ami egy fedett uszodabab kicsit hulyen nez ki). a relativ tomeg ellenere egesz jol birtam haladni (leszamitva a villamnathabol hatramaradt tudoveszt, ami idonkent ram tort), a szokasos idom alatt usztam le a szokasos tavot (50 perc alatt masfel kilometer, egyszer talan sikerul vegre 5 perccel gyorsabbnak lenni).

az uszoda egyebkent reggel 6:30tol este 10-ig van nyitva, de ketszer egy orara bezar napkozben, akkor takaritanak. kis tacepao hirdeti, hogy vizcsere minden heten kedden delelott van.

jellemzo erre a varosra, hogy az oltozo 5 dollaros ermevel mukodik (amit az ember a vegen visszakap), ami nem tul gyakori, de sebaj, a bejaratnal ezert van egy penzvalto automata.

kedvenc feature-om a medence elott levo “water curtain”, vagyis vizfuggony. ez valojaban egy, a folyosot teljes szelssegeben elfoglalo 3 meter hosszu, folyamatosan mukodo zuhanyrendszer, ami az ember kenytelen atmenni, igy garantalva hogy mindenki tenyleg elozuhanyozik (ujabb kedves tacepao informal, hogy amennyiben te csak gyermekedet uszoorara kisero szulo vagy utcai ruhaban, igenyelj esernyot a gondnoksagtol).

a pozitiv elmenyre valo tekintettel (es mert jelenlegi celom mar megint az ertelmes eletritmus es jo fizikai allapot visszaszerzese) megcelzok egy heti haromszori latogatast es mondjuk heti 5 km-ert, remelhetoleg nem szol kozbe mar megint az elet.

kesed le majdnem a kompot, mert epp egy csorda vad vizibivaly jon szembe a strandon.

mit csinal az ember lanya, ha a papucsa miatt nem engedik be a fancy bulihelyre? felveszi Cz 43-as oxford cipojet, jo erosen belekarol egy segitokesz spanyolba, mosolyogva bemegy, majd a teraszrol noiesen ledobja a cipot jogos tulajdonosanak.

vigyazat, feldisznot tartalmaz!

1 – a piac

2 – a feldiszno

3 – varangyok

4 – eltuzelenso mekis menu

5 – a kifozdek

6 – a reggeli maga

ma reggel értelmezhetetlen okokból kifolyólag kidobott az ágy reggel 7-kor, így mint említettem, elindultam a strandra. viszont mivel az ajtón kilépve rádöbbentem, hogy az ég világon semmi dolgom és éppenséggel annyira nem sietek a strandra, elkezdtem városnéző üzemmódban bámészkodni.

elég gyorsan egy piachoz érkeztem, ahol széles vigyorral elkezdtem nézelődni, többek között egy nyerstésztabolt kötött le hosszú percekre, ahol semmi mást nem árultak, csak több tucatféle házikészítésű tésztát. épp keltem volna át az utcán, hogy megpróbáljam beazonosítani a sok zöldség közül a misztikus water spinachet, amit Dai Pai Dong Woman emlegetett a minap, amikor kis híján elgázolt egy taligányi féldisznó (HK-ban alapvető közlekedési túlélési tanács, hogy a vonat taliga nem vár, az elől minden körülmény között el kell ugrani, különben viccen kívül elgázolják az embert, én naív kezdő koromban egész csúnya zúzódást szereztem a sípcsontomon, amikor teljes erőből nekem jött egy ilyen vas, művirágokkal megpakolva), ami azért egy pöttyet meglepett, pedig 8 éves koromban az aleppói bazárban egy nyúzott birkafejjel találtam magam szemben, azóta relatíve jól viselem a random kibelezett/megnyúzott/feldarabolt állatokat.

az élménytől kissé izgalmas állapotban becsoszogtam a piac fedett részére (hívhatnám csarnoknak, de nem teljesen az, mert több emelete van és mozgólépcső visz fel benne), ahol megcsodáltam az erre szakosodott standnál a halottaknak elégetendő különböző papírajándékokat (volt ott minden, ruha, cipő, nyugati cigaretta, macdonald’sos menü, tálca sushi, mind papírból hajtogatva).

a hentespultnál némi nosztalgiával fotóztam a ketrecben ücsörgő varangyokat, múlt év ilyenkor féldisznó helyett azon lepődtem meg nagyon, amikor egy néni kért egy kiló varangyot, amit kiszedtek neki egy nejlonzacskóba, de persze az egyik kiugrott, az eladó meg nevetve fogta el és rakta vissza, fura volt, hogy milyen óvatosan fogja meg, mintha nem arra menne ki az egész, hogy a varangy hamarosan meghaljon.

egyszer csak a sokat sejtető “cooked food center” feliratra lettem figyelmes, amit követve az emeleten kötöttem ki, ahol rengeteg hokedli, asztal és öreg néni fogadott, akik az újságott lapozgatva reggeliztek kisebb csoportokban. körbe jártam az összes falatozót, jellemzően csak az indiai kifőzdénél volt bármi is kiírva angolul, ott készségesen elém is rohantak, hogy reggelizzek náluk, de nem volt kedvem egy tök üres kifőzdéből nézni, amint a helyiek szemlátomást remek dolgokat esznek, ezért miután beazonosítottam, hogy hol árulnak rizstrutyit congee-t, hogy oda véletlenül se menjek, oda mentem a legszimpatikusabbnak tűnő pincérnénihez, széles mosollyal rámutattam a pultra épp frissen kikerült ételre, hogy kérek egy olyat, meg egy ice lemon tea-t, megvártam, míg a szakácsnéni és a pincérnéni megfejtik, hogy mit akarhatok, mosolyogtam, bólogattam, majd vidáman leültem és imádkoztam, hogy ne legyen pacal az ártatlan rice roll-nak álcázott cuccban, amire böktem (nem volt, mezei marha volt benne). a kaja nem volt észveszelytően finom (rossz se volt, de ettem már finomabbat ebben a műfajban), de az élmény teljesen felbecsülhetetlen volt, a pincérnéni kétszer is megveregette a hátamat, távozásomkor a konyhásnénivel ketten hangosan búcsúztak és integettek, mint valami hosszú útra induló rokonnak.

na, most már emlékszem, miért is jöttem vissza.

mint mar korabban emlitettem, shek o az egyik szivem csucske itt HK-ban.

szoval mi sem termeszetesebb, hogy miutan ma reggel 7kor kidobott az agy es ugy iteltem a kilatassal nem rendelkezo ablakomon kinezve, hogy valoszinuleg jo ido van, felkerekedtem, hogy eloadjam a szokasos koreografiamat.

felultem az emeletes busz felso szintjere, meg akkor is, ha a szerpentin felenel ettol menetrendszeruen zoldulni kezdek, de rosszul sose leszek, es igy pont a csodas modernista felirat magassagaban erkezem meg a busz vegallomasra (mely hk ket bauhaus epuletenek egyike). 

itt zenet hallgatva elhessegetem a szalmakalapos, nap ellen allig beoltozott noket, akik olcso napernyot es nyugagyat kinalnak (a zenetol nem hallom, mint mondanak, de tudom, mirol van szo). 

elhaladok a gyakran itt parkolo mobile library, vagyis mobil konyvtar mellett, ami olyasmi busz, mint mifelenk a mobil veradoallomas, csak itt kulturalodni lehet belole, nem megvalni a hemoglobintol.

a szamos strandkelleket arulo bolt kozul kivalasztom a legutolsot, ahol mindig pofatlanul draga a gyekeny, de a folyamatosan vigyorgo no olyan eloszeretettel mesel kozben mindig a ket (eleg csunya, de szeretheto) macskajarol, mikozben hajtogatja nekem a gyekenyt minden iranyba, meltatva a minoseget, mintha minimum egy selyem perzsa szonyeget vennek epp, hogy ugy erzem, a felhajtas igazan megeri azt a par dollar extrat.

nincs mas hatra, mint kicsoszognk a homokos partra, ahol, miutan a frissen vasarolt gyekennyel akrobatikus mutatvanyokat adok elo a helyenkent felerosodo szelben, valahogyan sikerul hasravetnem magam es tobbnyire azon nyomban elaludnom.

nehany ora nyalcsorgatos szieszta es/vagy tengerben revulten logyborges utan mindig becsoszogok az etterembe, ahol feherember erkezesekor eltunik az olcsobb etlap az asztalrol, es a mennyei pad thaibol miniatur szaritott rakok bamulnak az emberre.

ezt kovetoen tetszoleges mennyisegu idot fetrengek meg a strandon, opcionalisan veletlenul elalszom a napon, majd nagyon lassan visszacsoszogok a buszhoz meg a tomeg elott es visszaszerpentinezem magam a varosba, de ilyenkor mar sose leszek rosszul, viszont a vegallomason mindig ugy erzem, egy urutazasban volt reszem.