na, végre megvan a jegyem, szombaton indulok, augusztus 8-án jövök, alszom egyet, aztán kimegyek egy hétre a Szigetre. már előre röhögök, hogy milyen fitt leszek, de legalább ott leszek.

egy kedves ismerősöm a minap három tonna leszarom-pirulát kívánt nekem ehhez az úthoz, és teljesen igaza van. a konzulátos ezen a héten csak csütörtökön van nyitva, szóval kénytelenek leszünk aznapra kérni a vízumot. mondjuk minden kész lesz időben, csak azért ennél még én is szeretek egy fokkal előrelátóbb lenni.

értem én, hogy 2011-et írunk, és az ember legyen mobilis ebben a korban, de azért hétfőn már igazán meglehetne a pénteki repjegyem, nem?

faszom.

szóval tegnap elmentem naívan kocsmázni a Kártyással és egyszer csak úgy alakult az este, hogy jövő pénteken megyek Kínába egy hónapra.

elvileg fantasztikus szakmai előrelépés, meg minden, és ezúttal ott lesz minden fontos szereplő, de izé… most jöttem haza.

(mellesleg bukok egy esküvőt, ahol én lettem volna a hivatalos tolmács, az OZORÁt és ha így megy tovább, a Szigetet is…)

jaj baszki, még mindig van 2 óra a pesti járat becsekkolásáig, már ittam kávét, ettem szendvicset, vettem rengeteg sajtot borzasztó sok pénzért, elsétáltam az F terminálról a D-re (ami egyáltalán nincs közel egymáshoz, sőt, nincsenek is egymás mellett) és most egy műanyag műerdőben ülök, mellettem fák nőnek ki a padlóból, a háttérben pedig béka kuruttyolás és kacsa hápogás hallható.

30 órája ébren vagyok, a repülőn 12 óra alatt aludtam 45 percet 3 részletben, cserébe megnéztem a Moulin Rouge-t (ami még mindig egy nagyon jó film), két rész Glee-t, két rész  Grace klinikát, egy rész Szex és New Yorkot, egy fél rész Született Feleségeket és egy fél rész CSI-t.

egyetlen vágyam, hogy végre hazaérjek, de azt hiszem, a teleportot sajnos még nem találták fel.

lassan már pislogni se merek, annyira félek, hogy elalszom és legközelebb holnap délben ébredek fel, de mi a lótúrót fogok még két óráig kezdeni itt magammal?

azt például szavakkal sajnos nagyon nehéz visszaadni, amikor három napos csapatépítő túránk legvégén, a vonaton visszafele az angol pasas (ez már rajta fog maradni, érzem) úgy döntött, hogy kipróbálja a legnépszerűbb kínai nasit, a töltött kacsanyakat. még attól se rettent vissza, hogy a csomagoláson az egyetlen európai felirat az volt, hogy EXTRA SPICY, ami ugye elég aggasztó, ha már valami a kínaiak szerint is csípős.

tudni kell, hogy ezeket a snackeket ilyen megerősítettt alumínium zacskókba rakják, majd kiszippantják a levegőt, és az ember kap egy remek önvédelmi eszközt. elvileg az oldalán van egy kis bevágás, amit ha kellő lendülettel meghúzol, akkor megadja magát az alumínium. na ez nem adta meg magát. negyed óráig néztük hárman, ahogy az angol pasas, a civilizált világ tökéletes terméke, minden létező irányba próbálja huzigálni, tépkedni a kínai töltött kacsanyakat. “they should make spaceships out of this stuff” javasoltam, “actually, I think, they do” felelte. már javasoltunk neki ollót, öngyújtót és körömreszelőt a kinyitáshoz, de ő ragaszkodott hozzá, hogy ezt biztosan ki lehet nyitni normálisan is, hisz arra találták ki, hogy az ember csak úgy széttépje, akkor nehogy már ne sikerüljön neki.

végül nagy nehezen sikerült leharapnia a csomagolás csücskét, itt pedig jött a várható poén, beütött az extra spicy mao átka. az arckifejezés leírhatatlan, a kacsanyak viharos gyorsasággal a kukában kötött ki, az angol pasas pedig még három tartománnyal később is időnként felnyögött, hogy “oh my god, oh my god”.

hát én teljesen meg voltam győződve, hogy órákig fogok szerencsétlenkedni pakolás címszó alatt, ehhez képest relatíve kevés erőszakot kellett elkövetnem meggyötört hátizsákomon, hogy _minden_ beférjen, kivéve az a hülye fénykép, aminek benéztem a méretét és úgy látszik kézben fog velem hazajönni egészen pestig. vajon hány helyen fogom ott felejteni? (mondjuk egyszer egy konkrétan egy négyzetméteres, fél centi vastag falimatricadobozzal vándoroltam végig észak-franciaországot és belgiumot, hülyének is nézett mindenki, aztán mekkora hype lett a falimatrica a rákövetkező évben, ugye ugye.)

aminek kiváltképp örülök, hogy nem kellett mindent kivenni és átpakolni, valamint a dzsekimet se kell felvennem helytakarékossági okokból. bevallom, egyáltalán nem értem, hogy mi az istenért hoztam egy dzsekit, egy széldzsekit, egy vastag pulóvert és egy sálat (!!). tény, hogy május elején még hűvöskés volt az idő pesten és hogy nekünk azt mondták, hogy a hegyekbe megyünk kirándulni, a hegyekről magyar embernek pedig nem az jut eszébe, hogy 28 fokban és 85%-os páratartalomban fog sétálni a festői szakadékok szélén, miközben minden büfé jégkrémet és uborkát (??) árul.

mindegy, legközelebb bölcsebb leszek és inkább hozok egy értelmes rövidnadrágot, hogy ne sufnitunning felhajtással varázsoljak bermudát a trapéz farmeromból.

annyira hihetetlen, de legközelebb a saját ágyamban fogok lefeküdni. és még annyi mindent nem meséltem el! szóljatok rám, ha elfelejteném, mert kifejezetten jó sztorik voltak.

szóval azért hogy árnyaljam a képet, elárulom, hogy vannak dolgok, amik miatt azért jobb a mi kis provinciális Budapestünk. ott például biztosan nem esik meg az ember lányával, hogy másfél óráig nem bír kijutni egy kibaszott plázából, mert minden alkalommal, amikor elfogyna végre az épület, egy újabb pláza nő ki a földből. (nem vicc, legalább három gyaloghídon mentem át, mire nagy nehezen találtam egy mozgólépcsőt, ami az utca szintre vitt, nem pedig nyolc szinttel fölé, vagy kettővel alá.

már majdnem feladtam, hogy valaha eljutok a Hong Kong Heritage Museumba, meg is beszéltem magammal, hogy minek nekem kultúra egy olyan városban, ahol a metrómegállók négy szinten terülnek el a föld alatt, amikor egyszer csak ott termett az orrom előtt a hőn áhított épület és megmentett a morózus gondolatoktól.

az mondjuk egy másik kérdés, hogy az ideiglenes kiállítás a Pixar stúdióról annyira elvarázsolt, hogy két óra bámészkodás gügyögés után nemes egyszerűséggel elfelejtettem megnézni a múzeum többi részét. de így is kétség kívül megérte!

csak, hogy ne higgyétek, hogy én itt nyaralok teljes elánnal (pedig jó lenne), elárulom, hogy most épp azzal szöszölök, hogy kézzel írt, beszkennelt anyakönyvekre színes négyzeteket biggyesztek, hogy hol az anyja neve, meg a többi.

ezzel együtt irigylésre méltó munkám van, azt hiszem.

csak, hogy lássátok, nem állítok valótlant

(a címlapot meg nem tudom kinek, de kösz! )