na, átjutottam az ígéret földjére, kitéptem magamat a falumból, amit egy kék sajtos wagyu burgerrel meg is ünnepeltem. nem tudom, mi volt jobb, a hús, vagy a kék sajt íze, mindenesetre fél perc alatt befaltam. ezek után masszív bóklászásba kezdtem és végül a goldfish marketen kötöttem ki. igen, jól látjátok, aranyhal piac, majd rakok fel fényképet, a kis halacskák nejlonzacskókban lógnak a falon, te ráböksz és megveszed az akváriumodba. esetleg veszel hozzá egy kis gazt is, vagy egy teknőst, szintén ugyanott. láttam még kiskutyákat is, itt nem étkezési célzattal árulják őket, hanem mert Hong Kongban menő a kutya (Hong Kongban minden menő), ezért simán 170-200 ezer (!!) forintért árulják őket, a macskákat kicsit olcsóbban. abszurd ez a hely, de tényleg.

a mai napon elmegyek, megnézek egy tengerpartot magamnak, mert a tenger ugyan itt mindenhol ott van, eddig csak kikötőkben találkoztam vele.

hát nem szeretek kifejezetten pakolni, de azért bevallom, most örülök.

annál is inkább, mert két lista jár a fejemben, az egyik, hogy mit kell vennem HK-ban (Bruce Lee-s tríkó, koreai sorozat, wobbly macska, futócipő), a másik, hogy mit fogok otthon enni, amikor hazaérek (tócsni, bakonyi tokány, juhtúró, sajtos tejfölös lángos, fröccs, krumplis tészta, hagymás rostélyos).

és mielőtt körberöhögnétek, a futócipőn kívül mindent rendelésre viszek.

mennyibe fogadunk, hogy jövő hétfő hajnalra amszterdam légtere is vulkáni hamuban fog úszni? ugye nem? ugye?

mint ismeretes (vagy nem) én Arábiában születtem és nőttem is fel. ott, ahol a szemetet nem elszállítják, hanem elégetik, a kenyeret az utcán, a földön sütik egy vaslapon, a hentessoron pedig az utcán lógnak a frissen levágott bárány tetemek, körülöttük ezernyi léggyel és legalább ugyanannyi kóbor macskával.
Arábiában kosz van és bűz és nincs ÁNTSZ, de az emberek mégis megélnek valahogy, és még a gyengébb szervezetű európaiak is megmaradnak valahogy a föld színén. (nem mondom, mi is voltunk betegek, de nem állandóan és nem mindentől, pár alapvető szabály betartásával vidáman ettük a helyi kajákat és nem járkáltunk oxigénsátorban az utcán).

ebből következően talán érthető, hogy miért nem rohangálok női retikülömben kézfertőtlenítő zselével, nem mosok betegesen kezet minden étkezés előtt, és nem kapok idegbajt egy toitoi vagy egy bokor láttán. ugyanez okokból kifolyólag simán merek kapaszkodni a bkv-n és bevallom, a legtöbb idegen wc-re igenis ráülök (bár azért itt van egy szint, amit már én sem vállalok be). persze, hülye nem vagyok, de nem hódolok be a női magazinok által sujkolt műtői sterilitást megkövetelő életmódnak (sőt, hiszek abban, hogy némi kosz még jót is tesz nekünk).

épp ezért csak tegnap tűnt fel, hogy lehet, hogy más ember itt már elvérzett volna. a múltkor élő patkánnyal találkoztam a konyhába menet, azóta több döglött állatkával is szembesültem, az egyiket például éppen söpörték össze a piactér közepén a többi szeméttel együtt, a seprű és a lábam együttes mozgásából pedig pont az következett, hogy épp az én lábam közé ért volna a söpredék kupac, amikor odaértem, benne a kipurcant patkánnyal, de én épp egy mondatom közepén voltam, ezért automatikusan átléptem az akadályt, az agyam rögzítette, hogy a szemét egy része biohulladék volt, de ennyi.

ugyanígy vagyok a fürdőszobával. amit én így hívok, az valójában egy lebetonozott ablakos placc, amiből nyílik két fülke, az egyik a zuhany, ez le van csempézve, van egy mini boiler meg egy zuhanyrózsa, azt csá. mellette van egy angol típusú budi, amit beleállítottak egy guggolós budiba. ez azért jó, mert így van egy kis rés a csésze alatt, ahol el tud folyni a víz. hogy milyen víz? hát a mosdóé, ami az ablakos placcban van és szifon meg csatorna helyett a lefolyó egy gumicsőbe vezet, ami a falon keresztül be van vezetve a wc helyiségébe, de magába a csészébe nem, ezért minden kézmosás vagy éppen fogmosás elárasztja a budit. igen, jól látjátok, célszerűbb előbb pisilni és utána fogat mosni.

ami a csapot illeti, valamiért csak úgy tud belőle víz jönni, hogy nagyon vékony, de annál erősebb sugárban spriccel a víz. ez nem túl praktikus arcmosáshoz, ezért not to worry, a helyi sufnitunning szakszervezet ráerősített egy vizes palack nyakából és egy mosogató szivacsból álló “szűrőt”, amin keresztül a víz olyan kellemesen csobog, hogy az elvtársak szíve csupa derű. azt már kevésbé vidám látvány, hogy mivel a csap csöpög, a szivacs meg állandóan vizes, helyenként megpenészedett szegény. (igen, én ezzel a vízzel mosok fogat).

de sebaj, mert ez a csodás zöld szín jól meg a padlón elterülő algához. a betonozott placcot ugyanis arra találták ki, hogy az ember lánya teregessen benne. errefelé a teregetésnek egyetlen ismert műfaja van, mégpedig a vállfára pakolás és huzatos helyen lógatás. (amennyiben kicsiny otthonunk nem rendelkezik huzattal, ruháinkat nyugodtan kiakaszthatjuk a főutcára is, vagy esetleg éttermünk elé, cégér gyanánt). talán már említettem, hogy jelen esetben a vállfákat fel kell tornászni egy célszerszám (kampós rúd) segítségével egy 3 méter magasban kifeszített kötélre (errefelé biztosan nem azt írják a lakáshirdetésekben, hogy 4 méteres belmagasság miatt galériázható, hanem hogy a beltéri teregetés megoldható). a kötelek sajátos elrendezése és a beton egyeletlensége miatt a ruhákból kicsöpögő víz szép pocsolyákban megül a padlón és mivel egyrészt nincs hova elfolynia, másrészt meg a párás levegő miatt sokszor nem szárad fel napokig, gyönyörű algás képződmények jelennek meg.

ezek után bevallom, mosolyognom kell, amikor étkezéskor két féle pálcikát használunk, az egyikkel szedünk a tálból, afféle merőkanálként, a másikkal pedig eszünk, mert ez így higiénikus.

sült polip baszd meg, sült polip volt ebédre. kis csápocskák vigyorogtak rám a tányérból, tapadókorongostul. ááá. tudom, hogy sokan ölnének egy ilyen ebédért, de ez már kicsit sok az idegeimnek. a többi opció porcogó, hal és zöldség volt.

aztán szerencsére felfedeztem a gyömbéres (!!) tyúkhúslevest, amiben volt répa (!!) és igazi csirkemell darabkák. felemelő élmény volt, de azért örülök, hogy időben rájöttem, hogy az a krumpliszerű szeletelt zöldség valójában gyömbér, különben simán beleharapok nagy elánnal.

hát azt kell, hogy mondjam, hogy néha nem egyszerű azért itt dolgozni. kezdjük például azzal, hogy hogy is van az, hogy én még mindig itt ülök. történt ugyanis, hogy a főnök szólt, hogy vegyek jegyet 1 hónapra, mert rengeteg dolgon kell majd dolgoznom. szuper, megvettem a 4-29. szóló jegyemet, kijöttem. itt azonban hirtelen kiderült, hogy azok, akikkel együtt kellene dolgoznom, mind elutaznak amerikába 13-tól 26-ig és a Kártyás is lelép 18-án. amikor erre rádöbbentem, érdeklődtem a főnöknél, hogy akkor most mégis mit csináljak, amire először bedühödött, hogy én nem vagyok elég committed (ez erre felé nagyon fontos fogalom, mindent elkötelezettségben mérnek). később megenyhült, azt mondta, 20-án hazamehetek, de másnap kiderült, mégse vesz nekem új jegyet (amikor ő akarta, hogy a legolcsóbb, nem megváltoztatható jegyet vegyük). hab a tortán, hogy távozása előtt egy nappal, hajnali 2 órakor (!!) a személyes mítingünk közepén döbbent rá, hogy jéé, nem lesz kivel dolgoznom két hétig.

szintén szórakoztató szösszenet, hogy ugyanezen a beszélgetésen (tehát 12-én) fizetésemelést ígért nekem, melynek összegéről “very soon” értesít majd. gondoljátok, hogy azóta is hallottam erről bármit is? a könyvelő szerint megkapom a válaszomat, ha majd visszajött Amerikából. hát legyen.

ami viszont felbasz, hogy 10-én leültem egy kurva projectet rendbeszedni, beazonosítottam a problémát és megtaláltam rá a megoldást, de különböző okokból kifolyólag (aminek nagyrésze emberi butaság), még mindig nem haladtunk egy lépést se. kérdem én, mi a faszért ülök itt és mi a túróért dolgoztam ezzel ennyit.

néha azért nem egyszerű itt a corporate élet.

mindjárt kiabálni fogok, mindjárt kiabálni fogok, áááá!

bevallom, kicsit tartottam ettől a hétvégétől, de végül is egész jól ment minden, a szoba légtérttársam hazament, amitől máris sokkal higgadtabbnak érzem magam. legutoljára 6 éves koromban osztottam meg a szobámat huzamosabb ideig olyannal, akit nem én választottam, és az is bátyám volt, na meg egy 38 négyzetméteres szoba. szóval bevallom, kicsit frusztrál, hogy valaki máson kell keresztül trappolnom, hogy eljussak a budira, meg állandóan hallom, hogy mit csinál, pedig szegény lány tök rendes, többnyire nem csinál semmit.

féltem az éhenhalástól, ezért bespájzoltam vifonból, de ez helyi mércével elfogadhatatlan, nem ehetek instant tésztát, ezért megjelent Todd, a megmentőm és elvitt tegnap este a Városba (busszal 20 perc innen), és beült velem a KFC-be. ma pedig eljött velem a patkányos menzára, szedett nekem mindenféle kajákat és gőzgombócot. este pedig elvitt a faluba a korábban emlegetett gőzgombócozóba, ahol 900 forintért degeszre ettük magunkat és még fejenként egy sört is megittunk! összességében jobban ettem, mint kedd óta bármikor.

Todd egyébként tényleg a megmentőm. még januárban lett a padtársam, akkor őt rendelték mellém, hogy mutasson körbe, mert egész jól tud angolul. akkor kicsit félénk volt, mostanra viszont egészen felengedett, már magától mesél nekem történeteket, és akkor is beszél, amikor nem kérdezem. őt szoktam faggatni a helyi kultúráról, tőle tudom, hogy legalább 60-an vannak egy osztályban, hogy igenis esznek kutyát és hogy mennyi az átlag fizetés. kedves, őszinte fiú, akire számíthatok, ha például tolmácsolni kell. egyébként jellemző módon a kínai pasikkal sokkal jobban kijövök a gyárban, mint a csajokkal, akik azért komoly hiszterikák és nem igazán élvezik, ha megpróbálunk beleszólni abba, hogy mit hogyan csináljanak.

most már csak azon szurkolok, hogy szerdán tényleg át tudjak menni hong kongba, mert a rohadt project, aminél segítenem kell, visszafele halad a helyi lelkesedésnek hála, ma délután döbbentem rá, hogy frankón hülyére vettek eddig, amitől úgy felidegesítettem magamat, hogy hirtelen politikailag teljesen inkorrekt dolgok jutottak eszembe, de azóta szerencsére elmúlt.

holnap mindenesetre botrány lesz. addig is kihasználom, hogy enyém az egész szoba és olvasom a trónok harcát.

mindenki ezt kérdezi tőlem, ami érthető is. eddig nem igazán tudtam válaszolni, mert nehéz összefoglalni egy mondatban, ami itt történik az emberrel.

Shenzhenben találkoztam egy egyébként nagyon idegesítő amerikaival, aki viszont nagyon frappánsan megfogalmazta a helyes választ (ő 3 éve él Shenzhenben).

a válasz úgy szólt, hogy Kínát nem lehet se imádni, se utálni, mert amikor elkezdenéd imádni, történik valami, ami lerángat a földre. amikor viszont utálnád, szemtanúja leszel valami varázslatosnak.

ez részemről kiegészül azzal, hogy a gyárban egyedül töltött napokat afféle belső utazásként élem meg, remek alkalom elgondolkodni az életemen és saját magamon, bár nem mondom, hogy mindig erre vágyom, hosszú távon hasznos gyakorlat. a felfedezéseimről majd később.

mivel annyit nyavalygok itten evés témában, úgy döntöttem, fair leszek és elmondom, pontosan miket is ettem, amióta itt vagyok. mindjárt látni fogjátok, milyen végleteken ível itt át az életem.

szóval az alap a gyárnak a menza kajája (ez az emelt szint, nem a múltkori patkányos hely, bár a konyha egy helyen van), aminek legnagyobb baja, hogy dög unalom, ugyanis az ebéd és a vacsora MINDIG egyezik, de van, hogy három napig ugyanazt az öt dolgot szolgálják fel. ebből az ötből az egyik mindig hal, amit én nem eszem, mindig van egy zöldség, a többi három meg változó arányban porcogó, tofu és / vagy rántotta.

itt kitérnék a porcogó fogalmára, ami alatt pici darabokra feldarabolt állati húsokra gondolok, ami szerencsétlen állat összes rétegét tartalmazza, így a csirkén rajta van a bőre, a húsa és a csontja is. bónusz feature, hogy errefelé valahogy teljesen más komponenseket tartanak evésre érdemesnek, így a csirkének általában a szárnyhajlatát (vagy mijét) szolgálják fel, a marhának pedig valamelyik vaskosabb csontját, amiről az ember lerágcsálja a 2 mm húst, majd szürcsögve, csámcsogva kiszippantja a csontból a kraftot, elnyámnyogja a mócsingot, majd vidáman elropogtatja a vékonyabb csontokat. erre egyébként, mint megtudtam, azért van szükség, mert az ázsiaik nem tudják lebontani a tejet, ezért csontropogtatással jutnak kálciumhoz. éhségi szintemet jellemzi, hogy tegnap én is rávetettem magamat egy húsosabbnak tűnő csirkeizületre, inkább nem részletezném.

na szóval a gyári kajával többnyire az unalom a baj, illetve az, hogy néha fosat (de az legalább a garnélaráktól volt), valamint, hogy hiába vagyok egy emelt szintű pálcika felhasználó, egyszerűen nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy eleget bírjak enni az asztalon körbe forgó ételekből. ezért hát marad a rizs. szeretném megjegyezni, hogy ez nem az a tartomány, ahol sok tésztát esznek, így az például nincs soha, legfeljebb reggelire, levesben, de arra nem szoktam felkelni.

ameddig nem voltam egyedül, időnként rá lehetett venni valakit, hogy menjünk be a faluba gőzgombócot enni, ami leginkább főtt raviolira emlékeztett (bár asszem gőzölve van) és olyan egzotikus dolgok vannak benne, mint kukorica.

ettől a koszttól eltértünk ugyebár a csapatépítés alatt, ahol még helyi szemmel nézve is nagyon rossz volt az étel, de erre már kitértem.

sokkal kellemesebb eltérés volt a díszvacsora Shenzhenben, ez az, ahol felszolgálták a sült galambot. itt egyrészt körülbelül 15 féle dolog volt az asztalon, másrészt nagy hangsúlyt fektette a gombákra, amik errefelé nagyon finomak és húsosak. felemelő élmény volt még az édes, sütőtökös sült rizspufi, amiről számomra csak később derült ki, hogy ez egyáltalán rizs volt. azért ezen az estén elég jól kiderült, hogy a kínai konyha igenis nagyon finom, csak mi a menzánk színvonala szar, mert itt például európai szemmel is teljesen elfogadható állagú húsok voltak az asztalon és a mézes sült töltött padlizsánról napokig beszéltünk a Kártyással.

szintén Shenzhenben ettünk remek curryt, sült tésztát és garnélás pad thait, amire úgy vetettük rá magunkat a Kártyással múlt pénteken, mint akik nem láttak ételt hetek óta (pontosabban csak én voltam ezzel így, mert még az ebédről is sikerült itt lemaradnom).

ha már ott voltunk, tartottunk egy könnyed junk food hétvégét is, annyira vágytunk már a megszokott ízekre, ezért sajtburgerre cheesy crust baconos pizzát toltunk rengeteg starbucks jeges kávéval nyakon öntve. undorító, de azt kell, hogy mondjam, teljesen indokolt volt.

az igazi izgalmak Hong Kongban jöttek, ahol egy Wagyu burgerrel indítottunk, miután a Kártyásnak húsz perces előadást tartottam arról, hogy pontosan miért annyira hihetetlen, hogy földi halandó létünkre ehetünk Wagyut, ráadásul mindössze 4 000 forintért. (erről a marha fajtáról tartják, hogy a legtökéletesebb husa van a világon, Pesten alapvetően nem lehet kapni, ha mégis, akkor kilója 50 000 forint). amikor beleharaptunk a hamburgerbe, szerintem kis híján elsírtuk magunkat és több napos eufória hullám söpört végig rajtunk (bár ez részben Hong Kongnak is betudható).

aznap este frissen megismert helyi kontaktjaink (kösz Cz) egy buddhista vegetáriánus étterembe vittek minket, ahol az a trükk, hogy az étlapon az szerepel, hogy csirke, kihozzák, úgy néz ki, mint a csirke, az íze is megközelíti a csirkéét, de valójában tofu, vagy pürésített babcsíra, vagy egyéb cseles dolog. kisebb fenntartásokkal kezeltük az alapkoncepciót, de megkóstolva kifejezetten finom volt, főleg az angry hedgehog with mushroom in orange sauce.

második nap a sajtmániánknak is eleget tudtunk tenni, mert egy óriási tál csirkés nachot ettünk RENGETEG olvasztott sajttal, amitől boldogság buborékok jelentek meg körülöttünk a levegőben.

szóval körülbelül ezeken a gasztronómiai élményeken estem át eddig, szerdától megint Hong Kongban leszek, ahol azt hiszem befigyel még egy wagyu burger, ezúttal kék sajttal, mert megérdemlem.