tegnap este elmentem futni, és a neten talált gyorsító feladattal szórakoztattam magamat, ami marha hatékony volt, ebből adódóan ma hihetetlen fáradt vagyok, de sebaj, a fáradtság jó nekünk.

megvitattam a maláj kollégával, akivel együtt dolgozom, hogy mi volt a szombati mítingen, mert ő szerencsésen lemaradt róla. roppantmód diplomatikus voltam, elmondtam, hogy meghatároztuk a célokat, azokat felolvastam neki a jegyzeteimből, mire ő mondta, hogy ezek szerint semmire nem volt jó a míting. én próbáltam nem túl látványosan helyeselni, és teljesen fahangon elmondtam, hogy inkább arról volt szó, hogy miért fontos csapatban dolgoznunk. erre mondta, hogy szerinte folytassuk a saját tervünket, ahogy azt elkezdtük, ne várjuk meg a főnök következő agymenését, mert nekünk a részletekre kell koncentrálnunk.

szóval megnyugtató, hogy más is látja, hogy kicsit kilóg a lóláb, így van remény, hogy tényleg elérünk valamit, és nem üres propagandákat jöttem ide hallgatni egy hónapig.

és mellékesen megjegyezném, hogy arra is nagyon büszke voltam, hogy borzasztó taktikusan kibírtam, hogy egy árva rossz szót se szóljak a főnök viselkedéséről. a végén még megtanulom befogni a pofámat, istenem, itt a vég.

egyébként sokat elárul a cég szuper szervezettségéről, hogy még mindig nem tudni, hogy mikor és hogyan megyünk pekingbe, pedig elvileg két nap múlva indulunk. mindenki azt várja, hogy a főnök böffenjen valamit a témában. ezek után nem csoda, hogy 10 nappal előtte szólnak, hogy jöjjek ki hozzájuk egy hónapra.

ülök itt a kis betonkockámban, fordítom ezt a rohadás leányregényt, meleg van, izzadok, pedig megy a légkondi, de ha jobban felkapcsolom (már megtanultam, melyik krikszkraksz micsoda a távirányítón), akkor tüsszögni kezdek, a másik helyiségben a két szék háttámlájára lógattam azt a két trikót, ami 3 nap alatt sem száradt meg teljesen, felkapcsoltam a plafonra szerelt két asztali ventilátort, várom a csodát, és még kételkedtem abban, hogy ruhák meg tudnak penészedni, haha. buddha bart hallgatok, a folyosón időnként hangos csoszogás, vihogás, sikítozás. a szemközti épületből karaoke-gyanús zajok szűrődnek ki. végre nem esik az eső, talán a ma kimosott bugyijaim is megszáradnak még a héten, és futni is elmehetek ma este, miután lejjebb megy bennem az olajos gyömbéres tojásos tészta, amit két napja eszem délben és este, ittam is rá egy langyos kólát, naná, hogy coca-colát, de azt hiszem, itt csak én érzem az iróniát. időnként csöpög a légkondi az alá rakott kék vödörbe, én pedig kizökkenek gondolataimból, csúszó-mászó-repülő iszonyattól tartok, aztán rádöbbenek, hogy csak a vödör az. a vödrök hazájában vagyok, kicsiny szobámban van három ágy és, megszámoltam, tíz vödör (ebből kettő szemetes) és három lavor. messze szeretnék lenni innen, a városligetben, egy hideg fröccsel a kezemben.

eldöntöttem, hogy nem írok többet a kaja mizériáimról. maradjunk annyiban, hogy néha van kaja, néha meg nincs. most épp nincs.

az előbb a leányregényemben vacsorát emlegettek, mire azonnal egy jó kis tejszínes-gombás hússzelet jelent meg a szemem előtt. azt hiszem, értitek a lényeget.

miután két napja tétován érdeklődtem az Angol Pasasnál, hogy vajon hogyan közöljem diplomatikusan a főnökkel, hogy ilyen koszt mellett én biza éhen fogok halni, lavinaszerűen beindultak az események.

másnap (vagyis tegnap), amikor beállított a főnök, aki úgy egyébként roppantmód büszke a gyárára és a menzára (különös tekintettel annak olcsóságára), magából kikelve magyarázta mindnyájunknak, hogy ez a menza egy szégyen, a reggeli “18. századi parasztok reggelije”, a szoba, ahol eszünk meg majd összedől, ez tarthatatlan, meg kell reformálni a reggelit, hogy az jobban megfeleljen a helyi és a nyugati ízlésnek is.

este étterembe vittünk látogatóban lévő fontos embereket, és visszafele egy gyanús serpenyőbe botlottunk a kocsiban. amikor hirtelen megálltunk egy pékségnél, hogy vegyünk kenyeret, láttam, hogy a főnök nem viccelt. új mottója a DIY breakfast, vagyis a csináld magad reggeli lett, és amikor új mottót talál, annak fele se tréfa.

na de, hogy ma reggel egy elektromos platni, egy serpenyő, egy kenyérpirító, egy tálca tojás, olaj, szója szósz, só, sűrített tej fogadott minket a szokásos gőzgombócok mellett, az azért tényleg meglepett.

mondtam is a maláj kollégámnak, hogy lenyűgöző, hogy tegnap merült fel először a modernizálás ötlete, mára már meg is valósult. csak annyit mondott: “This is communism”.

ezek után a kollégákkal egy vidám fél órát rántotta és bundás kenyér sütésével töltöttünk, reggelire pedig hihetetlen módon rántottát ettem két tojásból, pirítóssal, mellé pedig sűrített tejjel felspécizett nescafét szürcsöltem.

a végén még el fogok hízni.

na hát ma megérkezett a főnök, és ahogy várható volt, hirtelen mozgásba lendült minden létező dolog. így többek között mostantól minden étkezésnél (beleértve a reggelit) kapok egy tál tojásos zöldséges sült tésztát, hogy ne haljak éhen, ami velem egy szobában ülő, szintén éhen haló maláj kollégámból hangos irigykedést váltott ki (persze adtam neki belőle, mire megjegyezte, hogy egész évben itt kéne lennem, hogy neki is jó legyen. ööö, haha). e mellett történelmi pillanat következett be, mert ma estére elhívtak a kollégák közös vacsorára a falu valamelyik éttermébe. szóval a hangulatom ettől máris sokkal jobb.

bár a hétköznapi apró részletek nagyon fontosak, ennél még érdekesebb, hogy jövő hét végén pekingbe megyek hatod magammal, meglátogatni az anyavállalatunk nyelvi központját. a főnök nagyvonalúan kijelentette, hogy maradhatunk egy nappal többet és nyaralhatunk, persze önköltségre, aminek a helyi kollégák annyira nem örülnek, mert így nem látják a családjukat, de az én szemszögemből nem rossz, hogy talán a pályaudvarnál kicsit többet fogok látni a fővárosból. (mondjuk a leányregényem hangosan sikítozik, de majd az is megoldódik valahogy).

e mellett lett egy language team, aminek én vagyok a mozgatórugója, holnap már tartunk is mítinget (itt minden előrelépés alapja a míting), így reménykedem abban, hogy tényleg sikerül itt elérni valamit, ami egyrészt rentabilizálja az itt töltött időt, másrészt meg javít a cég teljesítményén. úgy tűnik, mostanra én is elkötelezett munkaerő lettem…

a jó hír, hogy elmúlt a jetlagem, eljutottam futni és vesznek nekem bögrét, amiben tudok kávét főzni (nescafé, haha)

a rossz hír, hogy a matracomat bizonyára betonból öntötték, aminek a bordám annyira nem örül, az előbb egy akkora csótány rohant végig az irodámon, mint egy mobiltelefon, és szépen lassan éhen halok.

most olvasom az index cikkét a hétvégi MÁV mizériáról, és gondoltam elmondom nektek, milyen itt a vonat, ha már pont két napja ültem rajta.

szóval én most a fast trainnel jöttem Shenzhenből Dongguanba, ami egyébként 280 kilométer. ezt a távot 30, azaz harminc perc alatt tettem meg egy légkondicionált, modern vonaton, ami kínaiul és angolul is kiírja, hogy épp hol tartunk, hánykor érünk a következő állomásra és mennyivel megy a vonat.

a jegy 45 yuenbe, vagyis 1350 forintba kerül, az első osztály 50 yuen lenne, vagyis 1500 forint. a jegy vásárlásakor személyit kell felmutatni, az én esetemben a vízumom számát írták be a rendszerbe a jegyem mellé. viszonyítás képen, a legegyszerűbb gyári munkás havi bére nettó 900 yuen, vagyis 27 000 forint.

az állomáson csipogó dektektorkapu és röntgen van a táskáknak, a váróterembe csak a jeggyel lehet belépni, amiben van egy mágnes, így elég hozzáérinteni a beléptető kapuhoz, máris kinyílik. az állomásról kijutni ugyanígy lehet.

vizet automatikusan osztogatnak mindenkinek, vissza is lehet menni venni többet, nem kérnek jegyet, semmit. a vonat és a váróterem légkondicionált és rendszeresen (értsd fél óránként) takarított wc-vel van ellátva (igen, budipapír is van).

a vonatokat a számuk alapján lehet beazonosítani, ha esetleg egy peron két oldaláról egyszerre indulna két vonat, méterenként áll egy hostess, kezében egy táblával a vonat számával, és mosolyogva mutatja a vonatot, hogy nehogy rosszra szállj. ennél a modern vonatnál minden ajtó fölött ki van írva a vonat száma, de rozogább szerelvények esetén az ajtóban áll négy (!!) hostess, akik ellenőrzik a jegyedet, amit egyébként komolyan vesznek, mert nem hagynak felszállni más kocsinál, mint a sajátodnál, ami egyébként bölcs döntés a kínai tömegeket figyelembe véve.

csak ennyit akartam mondani.

(szkeptikusoknak mondanám, hogy utaztam másféle vonattal is, az nem volt ugyan ilyen gyors, de víz akkor is járt, detektor, mágneses jegy, beléptetőrendszer és tisztaság akkor is volt.

na drágáim, megérkeztem második otthonomba (haha). érdekes hatással van rám ez a hely, valahogy kikapcsolja belőlem a nagyívű agyfelbaszás funkciót, és átállok túlélő üzemmódra, amikor teljesen beszűkülve nem gondolkodom előre, ami meglepően jó hatással van a vérnyomásomra egyébként.

persze az is igaz, hogy alkalmazkodnom is kell ehhez az egészhez, az alkalmazkodás pedig dühöngéssel is jár, szóval azért tegnap, amikor öt óráig tartott, míg átvergődtem a reptérről a rohadt faluba (ez max 2 óra kéne hogy legyen), akkor nem volt annyira rózsás a kedvem, főleg amikor a hűtetlen jegypénztár előtt ácsorogtam 40 percet, körülöttem fél háztartásukat vödörben szállító harákoló kínaiak álltak, én pedig mintegy 22 órája voltam már úton. aztán valahogy csak elfogytak előlem az emberek, ahogy az összes létező határátkelőnél (amiből összesen négyen jöttem át röpke 24 óra alatt), és _mindenhol_ kifogtam a bamba, lassú, buta arcú határőrt, aki életében nem látott még magyar útlevelet vagy szír vízumot (bár ezért talán nem lehet hibáztatni) és szükségesnek érezte az útlevelem kétszeri átnyálazását és arcberendezésem részletes tanulmányozását hosszú, vizenyős percekig.

de este 11-kor csak beestem a szokásos szobámba, ahonnan kiköltözött a lakótársam, ami felettébb jó hír, mert így egyedül lehetek, persze csak addig, míg nem raknak be mellém valakit, de remélem, hogy megúszom egy ideig. reggel kicsit ment a szerencsétlenkedés, mert túl korán (!!) kezdtem el keresni az embereket, szóval egy óráig lógattam a lábamat, de aztán szépen lassan lett belépőkártyám, wifim, mobilinternetem és irodatársam. utóbbinak annyira nem örültem, de aztán kiderült, hogy valójában azért vagyok itt, hogy beépüljek a production team-be, és mivel pont az egyik vezetője a padtársam, ez mégis csak egy jó stratégiai döntésnek bizonyul.

szakmailag ez a beépülés izgalmasnak ígérkezik, többek között azért, mert már legalább fél éve presszionáljuk őket Európából, hogy hadd kövesse valamelyikünk a dolgokat az elejétől kezdve, de eddig mindig nagyon védték magukat, gondolom a büszkeség ennek (is) az oka. most viszont úgy álltak elő ezzel az egésszel, mintha az ő ötletük lenne, és nagyon oda vannak tőle. mostanra eljutottam arra a szintre, hogy pont leszarom az ilyen részleteket. nagyon remélem, hogy sikerül olyannyira fantasztikusan beépülnöm, hogy most legalább 2 hónapig nem kell ide jönni, mert ez a gyors egymás utánban kirohanás kissé leamortizál azért.

ezek után jött a míting, amire szerencsére nem izgultam rá, és jól is tettem, mert konkrétan szóhoz se jutottam. kezet ráztunk, leültünk, a főnök rendelt nekem kávét, rám mutatott, aszondta, hogy “here is xy…”, én mosolyogtam, és innentől kezdve meg se szólaltam két óráig, ami alatt a főnök elmondta ki vagyok, mit tudok, miért vagyok stratégiailag fontos, majd a téma teljesen másra terelődött, én pedig ott ültem, és szürcsöltem a kávémat, és veszettül koncentráltam, hogy ne aludjak el.

mindenesetre találkoztunk újfent a múltkori pornóarcú aszisztenssel, akiről kiderült, hogy tulajdonképpen valami nagy HR guru. mély nyomokat hagyhattam benne, mert kínai létére látványosan szívélyesen üdvözölt, egészen meghatódtam.

szóval a napi rutinra koncentrálok, nem aggódom előre semmin, és próbálok minden üres percet a szarságos leányregénynek szentelni, bár bevallom, még alig van este 9 itt, de már most majd elalszom, szóval a mai adag lehet, hogy ugrott, szerencsére ezzel is számoltam.

kajafronton még jól állok, ebédre és vacsorára is étteremben voltunk, és azt is megtudtam, hogy a reggeli f9-kor van, szóval talán kevésbé fogok éhenhalni, mint legutóbb. cserébe most _tényleg_ szeretnék eljutni futni, de egyrészt túl kell esnem a jetlagen, másrészt jó lenne, ha nem szakadna folyamatosan a 40 fokos eső, harmadrészt meg kell tudnom, hogy biztonságos-e nekem itt futkároznom a faluban estefele, vagy tegyek inkább köröket az épület körül.

nezzetek el nekem az ekezetek hianyat, az iphone-t szemlatomast nem erre talaltak ki. a pesti repteren ulok mar, egy ora mulva indulok parizsba, ahol lesz masfel oram, hogy eljussak a d terminalrol az e-re, ez remelhetoleg eleg lesz.
csak, hogy ne unatkozzak, az uton valaszthatok, hogy a hetfo delutani meetingre keszulok, vagy esetleg leanyregenyt forditok. soha eletemben nem prezentaltam meg fontos emberek elott semmit, de erdekesmod nem felek a dologtol, talan azert, mert tudom, mit fogok mondani, vagy azert mert az Angol Pasas is jelen lesz, ami alapvetoen megnyugtato.
most mar mindenesetre probalok nem arra koncentralni, hogy milyen idilli terveim voltak egesz juliusra es a pesti kanikulara, valahogy majd kint is lesz.
legutobbi utambol okulva nem hoztam magammal egynel tobb pulovert, elenben van nalam rovidnadrag es szunyogriaszto. remelhetoleg nem zabalnak fel mutans szornyek.
igyekszem majd gyakran jelentkezni, ti meg csak kommentaljatok boszen!

nos, holnap estefelé indulok, ezúttal párizson keresztül támadok, aminek őszintén szólva örülök, mert már rég láttam kedvenc csigaevőimet, és rám fér egy kis francia modorosság, hogy megfelelően harcképes legyek kínában, ahol nem tudom, mi vár rám, csak azt, hogy július 31-ig ha a fene fenét eszik is le kell fordítanom azt a hülye leányregényt, lehetőség szerint úgy, hogy ez senkinek se tűnik fel a cégnél.

eddig tologattam a felismerés pillanatát, de már nincs nagyon mit csinálni, ideje összepakolni, végiggondolni, hogy mi merre hány lépés, aztán bármennyire is utálom az egészet, az idő múlni fog, és egyszer csak hazajövök megint.

szóval csak pozitívan.