ma reggel a svajci lakotarsammal sikerult egy olyan helyre beulnunk reggelizni, ahol nem volt angol menu es mindenki csak kantoniul beszelt. szoval jobb hijan miniatur kepecskek alapjan valasztottunk rantottat valamivel.
mondanom se kell, azutan se lettem okosabb, hogy mivel, miutan kihoztak es megettem (eleg finom volt).
tiszta mazli, hogy legalabb a jeges teat mar eleg jol birom helyi nyelven kerni.
ma gond nélkül kiszedtem a wonton levesemből a belefőzött hajszálat. ennél emeltebb szintű felhasználó már csak akkor lennék, ha közben kantoniul bírtam volna reklamálni a konyhán
miután a szilveszter végül minden előzettes szenvedés (este 8-kor riadtam sziesztámból és azon tanakodtam, mi lenne, ha egyszerűen átaludnám az egész kötelező bulajt) ellenére egész kellemesen sikerült, január elsején arra az üdítő felismerésre ébredtem, hogy a lakótársaim, akiket hajnali fél 4-kor egy latino club bejárata előtt hagytam, amikor leküzdhetetlen álmosság tört rám, valahol máshol tölthették az éjszakát, mert az egész albérlet üresen kongott. szó se róla, kimondottan kedvelem a lakótársaimat (különben nem velük töltöttem volna a szilvesztert), de a másnapos lakásban kóválygáshoz az embernek igazán nincs szüksége közönségre. szerencsére a helyzet nem volt túl drámai (sikerült megúszni a töményeket), az időjárás azonban sokkolóan gyönyörű volt, majdnem 25 fok és ragyogó napsütés.
szóval kis szöszölés után felkerekedtem, és első körben a Kwun Tong sétányon kötöttem ki, ahol még nem jártam. vizualizáljatok egy rehabilitált ipari zóna közepén lévő tök modern tengerparti sétányt, pofás rozsdás acél- és faszerkezetekkel, sok sok fűvel, vidáman rohangáló gyerekekkel, könyvet olvasó emberekkel, szelfiző lányokkal. mindezt egy forgalmas felüljáró alatt, a régi reptér vízre épített kifutópályájától legfeljebb 500 méterre (sokat hallottam a régi reptérről, most, hogy láttam, miről van szó, szinte biztos vagyok benne, hogy szerelmem HK iránt nem jöhetett volna létre, ha még ez a reptér lenne üzemben, mert az első leszállás után debilitáló fóbia alakult volna ki bennem). az elképzelést segítő képek alant.
valójában egyébként nem ez volt az újévi sétám célja, ide csak azért ugrottam be, mert véletlenül olvastam róla egy cikket induláskor, és gondoltam, némi spontaneitás sosem árt. a cél a Chi Lin Nunnery és a hozzátartozó Nan Lian Garden volt, ami egy buddhista kolostor és egy nagyon kellemes zenkert, mindez a felhőkarcolók árnyékában. ez a hely mindig is különleges volt számomra, sokáig nem is tudtam a létezéséről, aztán 2012 márciusán valahogy bekavarodtam oda. a lelkivilágom addigra negyedik hónapja folyamatos felfordulásban volt (ugye épp váltam) és bár két hét Hawaii a Kártyással és három hét Tyúkszarfalva az őrült főnökömmel meglehetősen terapeutikusan hatott rám, azért nem voltam életem legjobb formájában, amikor beléptem először a Nan Liang Gardenbe.
korábban nem jártam még zenkertben, nem tudtam, hogy pont az a lényege ezeknek a kerteknek, hogy művészi szintre emelik a természet által sugározható nyugalmat. ezért első látogatásomkor szabályosan azt se tudtam, mi történik velem, ahogy a kertben sétálgatva fura tudatmódosulás tört rám. szépen lassan megnyugodtam és a hónapok óta csomóba szorult testem ellazult, és mire körbejártam az egész kertet a haladási iránynak megfelelően és megcsodáltam az összes bonsait, tudtam, a lehető legnagyob bizonyossággal tudtam, hogy nem lesz baj (előtte se voltam azért kétségbeesve, de jó érzés volt hirtelen teljesen biztosan tudni).
azóta gyakran elzarándokolok ebbe a kertbe, de szeptember óta nem jártam még ott. ugyan a sétám elején kicsit sokan voltak, a végére egyrészt eltűntek az emberek, másrészt kisebb eufórikus hullám söpört végig rajtam, így különösebben nem izgatott, hogy körülöttem ki mit gondol. bónuszként most először láttam a kertet napnyugta után.
végül, bár semmi kedvem nem volt lencsét enni, elmetróztam magam a kedvenc indiai éttermembe, ahol kötelességtudóan rendeltem egy adag lencselevest, de nem bírtam megállni, kértem egy chicken kormát is, mivel eredetileg arra fájt a fogam. a több vödörnyi kajával felfegyverkezve este 8-kor befeküdtem az ágyba és középszerű filmeket bámulva módszeresen halálra ettem magam. ennél több nem is kell.
amikor pár hónapja láttam a Jessica Jones trailerét, megállapítottam, hogy Lisbeth Salander szemlátomást divatba hozta a kissé agresszív, bőrcsizmás, bőrdzsekis tökös főhősnőket, illetve feltűnt, hogy az egésznek nagyon nincs szuperhős hangulata, ha nem mondják, hogy Marvel sorozat, rá se jövök.
és valóban, az első részt szinte végignézi az ember úgy, hogy azon túl, hogy konstatálja, hogy a főhősnő egy önpusztításra hajlamos morc (de szimpatikus) magánnyomozó, semmi emberfelettit nem érzékel. aztán persze az utolsó pár percben weird shit happens és megtudjuk, hogy valaki visszatért, ami szemlátomást drámai információ, de még nem értjük, miért.
és a tizenegy részből egészen hat részen keresztül csak tapogatózunk a sötétben, hogy ki hogyan kapcsolódik a többiekhez, kit milyen múltbéli démonok üldöznek. aztán a hetedik részben a magukat addig visszafogó írók mindent beleadnak, sokkoló képkockák és felismerések követik egymást, az egyszeri néző meg azon kapja magát, hogy ötödik órája ül a monitor előtt és teljes mértékben elfelejtett pislogni.
nem tagadom, rég tetszett sorozat annyira, mint a jessica jones, de nehezen bírom megfogalmazni, miért szippantott be annyira. a fent említett dramaturgiai felépítés kétség kívül nagyon szerencsés, az írók jó ütemben adagolják az információkat, egy rész sem unalmas, vagy vontatott. a színészek remekül lette kiválasztva, személyes kedvencem carrie ann moss, a számító állat szerepében. jelzem egy idő után szinte mindenki csinál több mint megkérdőjelezhető dolgokat, de az ő ridegségétől futkározott a hideg a hátamon.
a sorozat hangulata is remekül el van találva, az írók nem rettentek vissza váratlan és brutális fordulatoktól, és bár nem fröcsög a vér percenként, helyenként a skandináv krimiket ídéző szörnyűséges dolgok történnek a képernyőn (csak szerintem szörnyű fegyver egy szabó olló?), miközben a sorozatbéli New York a film noirok hangulatát ídézi.
többet spoilerezés nélkül nehezen tudnék mondani, mindenesetre mindenkinek ajánlom, ha egy izgalmas thrillert akar nézni, szerethető, több dimenziós karakterekkel és befosatós részekkel, tényleg előreláthatatlan csavarokkal, szuper hangulattal és remek tempóval. és igen, azoknak is ajánlom, akik nem buknak a szuperhősös dolgokra, mert ez a része szinte teljesen elhanyagolható a dolgoknak.
a minap vérre menő vitát folytattunk a két finnel a salmiakkiról (ami szerintem rettenetes, szerintük meg obviously nem az, elvégre finnek). tegnap este a svájci panaszkodott, hogy telezabálta magát pakisztáni curry-vel, nekem meg eszembe jutott, hogy szokás szerint több liter unicum van nálam.
azóta a finnek egyet értenek velem, hogy létezik olyan, hogy acquired taste, vagyis meg lehet tanulni valami olyasmit szeretni, amitől eredetileg felfordul a gyomrunk. (csak minek).
disclaimer: én továbbra is utálom az unicumot, de kicsiny országunk nagyköveteként mindig kötelességtudóan megpróbálom rátukmálni gyanutlan külföldiekre. a svájcinak végül kimondottan ízlett.
aszondják, a présgépemben csak ártatlan anyagokat használjak.
azt hiszem, a “tiszta” szót keresték, de az ártatlan valóban sokkal költőibb, ami egy műszaki útmutatónál mindig jó dolog.
talán emlékeztek, hogy lassan két éve azon vagyok, hogy valahogyan visszacsempésszem az olvasást az életembe. aki ismer, tudja, hogy szinte minden helyzetben van nálam 1-2 könyv, a lakásomban a legfurább helyeken lehet regényeket találni, a nappalim ékköve egy könyvespolc. lelkesen, szenvedélyesen tudok könyvekről beszélni és a könyv az az ajándék, aminek mindig, mindenkitől örülök. ez alapján logikus lenne azt feltételezni, hogy megszállott könyvmoly vagyok, aki falja a könyveket és akinek az olvasás központi szerepet tölt be az életében. valójában ennél komplexebb a kapcsolatom a könyvekkel.
az igazság az, hogy valamikor egyetem tájékán elromlottam. míg korábban tényleg imádattal faltam a könyveket és simán elolvastam heti 1-2 könyvet, egy kraftosabb vizsagidőszak, amikor a teljes angol drámát és a francia irodalom 17. századát el kellett volna olvasnom egyszerűen kisütött egy biztosítékot az agyamban. tisztán emlékszem, az english drama vizsgára tanultam, shakespeare-t szerencsére a szorgalmi időszak alatt letudtam, de még így is hátravolt a tételsor vége, az angol abszurd dráma és nekem mindössze egy éjszakám és egy nappalom volt már hátra. kimerültségem határtalan volt, de becsületesen nekiültem este 11-kor tom stoppard arcadiájának, amit élvezettől sikongatva faltam fel pár óra alatt, igaz a mai napig egy betűre sem emlékszem belőle, a minap vettem meg, hogy újra elolvassam. a sikerélményen felbőszülve másnap délelőtt jött a rosenkrantz és guilderstein halott, ahol már erősen fáradtam, de mivel láttam a filmet, még valahogy sikerült átvergődnöm rajta. végül délutánra maradt a godot-ra várva. addigra napok óta ugyanabban a pizsamában flangáltam a lakásban, anyám időnként elém tolt valami szendvicset, én a tömény abszurd dráma fogyasztástól már erősen pszichedelikus állapotban voltam, de azért kinyitottam a könyvtárból kölcsönzött ősöreg, agyon olvasott könyvet és elkezdtem. addigra már olyan kialvatlan voltam, hogy nem mertem ülve olvasni, inkább a lakásban fel-alá mászkáltam, miközben vártam godot-t, aki nem jött, a türelmem vészesen fogyott, és egy óvatlan lapozáskor a könyvtári könyv egyszer csak szétesett a kezemben. lapok száltak a levegőben, godot sehol, én pedig ezután 3 évig rá se bírtam nézni a könyvekre. (a vizsgán egyébként boldogan és dalolva átmentem, egyik legkellemesebb egyetemi élményem volt, igaz, akkor még nem tudtam, hogy kicsit belerokkantam a dologba).
végül a skandináv krimik, azon belül a tetovált lány rángatott ki a betűundoromból, de a godot incidens után újból meg kellett tanulnom olvasni. meg kellett tanulnom koncentrálni, egy helyben maradni, kitartónak lenni. meg kellett újból tanulnom, hogy az olvasáshoz eltökéltség kell, időt és teret kell teremteni a könyvnek, optimális esetben nem szabad 30 oldal után feladni és más könyvbe kezdeni, nem lehet közben a telefont basztatni, percenként felállni, vagy közben TV-t nézni. nehezen ment ez az újratanulás és azon túl, hogy frusztrált, hogy elvesztettem az egyik kedvenc időtöltésemet, és ezzel egy komoly dimenziót az életemből, méginkább frusztrált, hogy a külvilág számára továbbra is én voltam az, aki állandóan olvas, hisz egyértelműen könyvek vesznek folyton körbe, folyamatosan vásárolom őket és beszélek is róluk. úgy éreztem, átverem őket, fenntartom egy korábbi élet látszatát, kapaszkodok egy rakat kellékbe, aminek már nincs létjogosultsága az életemben.
aztán valahogy úgy tűnik, megérte kitartónak lenni, két év lassú és helyenként szenvedős erőfeszítés árán most márciusban, amikor ausztráliában majdnem két hetet teljesen egyedül voltam, azon kaptam magam, hogy minden városban a könyvesboltokat keresem és kedvenc időtöltésem az olvasás, legyen az a strandon, vonatozás közben, vagy kávézókban. valami visszakattant és azóta úgy érzem, végre visszanyertem azt, ami annó godot lapjaival együtt elszállt belőlem. és ennek most rettenetesen örülök, kicsit úgy, mintha több év háziőrizet után végre kiengednének a kertbe játszani.
épp egy egy hidraulikus lemezhajlító préshez kínaiak által franciául (!!) írt kezelési útmutatót fordítok. némelyik mondatnak annyira kreatívan nincs semmi értelme, hogy úgy érzem magam, mint valami pszichedelikus drog hatása alatt.
annyira nem kellemetlen, majd meglátjuk, 4 nap múlva milyen állapotban leszek.
ha munka miatt nem küldik el nekem a Togetherness első részét, valószínűleg sose akadok rá erre a sorozatra, ami igazán kár lett volna. az első szezon mindössze 8 részből áll, a részek fél órásak, szóval egy igazán felhasználóbarát, gyorsan nézhető sorozatról van szó, amit csak ajánlani tudok.
a színészgárda nekem nem mondott semmit, némi guglizás után értesültem róla, hogy a Michelle-t alakító Melanie Lynskey az egészen kiváló Heavenly Creatures (magyar címe: Mennyei Teremtmények, leginkább azért lett ismert, mert Peter Jackson első filmje, de ennél sokkal fontosabb a két fiatal lány elementáris színészi játéka) főszereplője volt (a másik a még kiskorú Kate Winslet). egy valami biztos: a színészek mind kimondottan profik.
az alaphelyzet relatíve egyszerű, adott egy házaspár, Michelle és Brett, van két gyerekük, szép kertes házuk, együtt vannak 15 éve, kedvesek, aranyosak, csak éppenséggel már nem szexelnek. aztán ott van Alex, Brett gyerekkori barátja, a tehetséges, de munkanélküli színész, aki önsajnálatában mást se csinál, csak szénhidrátokat pakol magába és akit az első részben kilakoltatnak a lakásából. végül ott van Tina, Michelle szexi és egyedülálló nővére, akinek az élete felszínes kapcsolatok fűzére. az első rész végére Alex és Tina mindketten Michelle és Brett kanapéján kötnek ki és így élnek négyesben a teljes szezon alatt.
a sorozatot egyértelműen vígjátéknak szánták és sokszor valóban hangosan lehet rajta nevetni, de szerintem azért igazán magával ragadó, mert reálisan mutat be teljesen emberi problémákat. a helyzetek ugyan hétköznapiak, de árnyaltan vannak bemutatva,a színészek pedig nem végletekben harsogva alakítják a szerepeket. míg mostanában nagyon sok sorozat koncentrál az Y generáció különböző egzisztenciális válságára (lásd még: Girls, Master of None), az eggyel idősebb, már megállapodott, 35-40-es korcsoporttal senki sem foglalkozik igazán. a Togetherness kedvesen, teljesen nyíltan, pátosz és érzelgés nélkül mutat be olyan problémákat, mint amikor kihűlt az ember házassága, és kétségbeesetten szeretné “megjavítani”, vagy amikor az önsajnálat úrrá lesz rajtunk és már kitörni sem próbálunk a piti kis köreinkből, pedig még valami dereng, hogy ennél azért többre vagyunk képesek. a karakterek mind nagyon nagyon emberiek, Tinát leszámítva senki se néz ki irreálisan jól, mindenki nagyon szimpatikus és könnyű velük azonosulni.
mindenkinek abszolút ajánlom ezt a sorozatot, egyrészt, mert tényleg nagyon jókat lehet rajta nevetni, másrészt mert percek alatt megszeretjük a karaktereket és onnantól kicsit olyan, mintha a saját családunkat néznénk a képernyőn. a szezon finálé utolsó 5 perce pedig igazi mestermű, rég borzongtam így bele sorozatba, szinte már csak azért megérte végig nézni mind a 8 részt!
kezdődő náthámra (mostanában az időjárás azt játsza, hogy 3 napos intervallumokban váltogatja a döglesztő meleget + párát a szeles 11-12 fokkal, ami szigetelés és fűtés hiányában már elég szar érzés) gyömbéres citromos forró vízzel vettem be az algopyrint.
Ahogy esik, úgy puffan 