a napom szokás szerint hosszúra nyúlt és a két korábbi sztori hatására úgy döntöttem, inkább pihentettem a biciklimet, így gyalog indultam el hazafele hajnali 4-kor. kicsit számolgattam, majd úgy döntöttem, hogy nincs kedvem elsétálni a király utcától a móriczra, így éjszakai buszra pattantam, gondolván, hogy úgyis rám fér egy kis egzotikum, száz éve nem ültem buszon. utólag belegondolva, ellettem volna egzotikumok nélkül is.

amikor felszálltam, elég kevesen voltak a buszon, páran értékeikbe kapaszkodva aludtak, mások révetegen néztek ki az ablakon. ellenőr, biztonsági őr sehol.

a blahán felszállt egy nagyobb társaság, akik annak ellenére, hogy mind együtt voltak, meglepő módon a csuklós busz különböző pontjain ültek le, és ahelyett, hogy egymással beszélgettek volna (bulihoz voltak öltözve), kb 5 percenként helyett váltottak, mintha nem tudnák eldönteni, hogy melyik székre üljenek le.

előttem párral ült egy alvó srác, ölében a hátizsákjával, na őt például legalább öten körbeállták és láthatólag csak úgy álltak, nem beszélgettek, de időközben nagyon nézték az utazóközönséget, többek között engem is.

aztán elkezdődött az, hogy megállónként leszállt valaki a társaságból, majd felszállt egy másik. módszeresen körbeálltak mindenkit, aki aludt, az egyik srác fel is ébredt, tőle kérdeztek valamit, hogy ez a busz biztosan nem tudom hova megy-e, de a srác vagy túl részeg volt, vagy túl álmos, mindenesetre gyorsan elaludt megint.

a petőfi híd budai oldalára érve hárman maradtunk a buszon, akik nem aludtak és nem a társasághoz tartoztunk, egy régivágású műszerész megjelenésű bácsi, aki mereven a semmibe nézett és egy fiatal srác, aki látványosan bámult ki az ablakon.

számomra addigra már szinte egyértelmű volt, hogy az alvó utasközönség buksza nélkül fog felébredni a végállomáson, de mivel ők voltak tízen és tagbaszakadtan, én pedig egyedül az 55 kilómmal, úgy éreztem, hogy már így is eléggé bámulnak engem, inkább leszállok.

ott álltam újfent tehetetlenül, fogalmam sincs, mit kellett volna csinálnom, ha szólok, megvernek, annak nincs sok értelme, a sofőrhöz nem tudtam volna odamenni feltünésmentesen, abból kiindulva pedig, hogy a társaság egy része pedig egyesével leszállt, valószínűleg nem is volt már náluk a cucc.

természetesen lehet, hogy csak hallucináltam és az általam megfigyelt jelenségekre van logikusabb magyarázat is, rajtam mindenesetre úrrá lett újfent a tehetetlenség, hogy hiába van szinte biztosan igazam, szart se tudok csinálni, és még ahhoz az alvó sráchoz se tudok odamenni, hogy ébredjen már fel, mert öten állják körbe és le nem veszik a szemüket rólam.

néhány órával később a deák téren épp búcsúzkodunk CS-vel, amikor hangos fékcsikorgásra, tompa puffanásra, majd leírhatatlan sikításra leszünk figyelmesek. nem egyszerű sikítás, nem olyan, amikor a háziasszonyra rámosolyog az egér az éléskamrában, nem olyan, amikor a mennyecskék után szaladnak szódás szifonnal, nem. nem kontrollált, hanem állati, ösztönös üvöltés volt. sosem hallottam még ilyet.

nem láttuk még, csak sejtettük, hogy valakit elütöttek, mindenki egy irányba nézett és egyre több autó állt meg. CS gyorsan elbúcsúzott, én viszont közelebb mentem, mert egyrészt arra vezetett az utam, másrészt én ilyen balfasz ember vagyok, akinek mindent látnia kell és mindenhova oda kell mennie (remek könnygázos sztoriaim vannak, ha valakit izgat).

valóban elütöttek valakit, egy lány ült a földön, fejéből ömlött a vér, mindkét térdén óriási sebek. nem is sírt, csak felváltva üvöltött és ismételgette, hogy jaj istenem, jaj istenem.

nem tudom, hogy a piroson akart-e átfutni, nem láttam magát az elütést, de tény, hogy elég nagy dugó volt akkor (pont azért, mert az astoriánál összeszűkül egy sávra az út), ő pedig a járda mellett ült, épp hogy csak lelépett. az autó viszont elég nagy sebességgel jöhetett, mert istenesen be volt törve a szélvédője, a Színésznőt a minap biciklistül ütötték el, felrepült a motorháztetőre a 20 kilós drótszamarával együtt, mégsem törte be az üveget.

ha jól értettem, a lánnyal volt egy fiú, a sofőr vele üvöltözött artikulátlanul, mire a fiú majdnem megverte, egy idősebb taxis szállt ki mögöttük és utasított mindenkit rendre, hogy inkább mentőt hívjanak, ne egymást basszogassák. megállt még egy fiatal srác is, aki azonnal elővette az elsősegélyt dobozt és már kötözte is a lány fejét, majd ő beszélt a mentősökkel is, hogy mit csináljanak vele, lefektessék, vagy sem.

én hosszú percekig álltam és csak néztem, és sosem éreztem magamat még ennyire tehetetlennek, hisz vannak tanúk, hívtak rendőrt és mentőt, a sofőr nem menekült el, a lánynak fogják a kezét, én pedig nem vagyok orvos, vagyis nincs semmi tennivalóm, de mégis, ez a szörnyű sikítás ösztönösen arra késztetett, hogy tegyek valamit.

végül elindultam, némiképp katatón állapotban, amit egy kedves lány tört meg, aki odarontott hozzám a zsinagóga előtt, és a kezembe nyomott egy üveg ingyen vizet.

hát pénteken nem volt igazán jó napom. három felvonásos beszámoló következik.

az egész azzal indult, hogy mentem biciklivel az astorián, amit most ugye épp átépítenek, ezért egy rövid szakaszon át kell menni a szemközti sávba. ezzel még nem lenne baj, ha mondjuk gondoltak volna a biciklistákra, ha már úgyis arra megy az a rohadt biciklisáv, amire a minap nagy látványosan még bicikliszámlálót is raktak (ne mondja senki, hogy egy elhanyagolható kis bicikliutacskáról van szó, amin a kutya se jár, valóságos bicikli-autópálya, néha szabályos dugó alakul ki rajta, több százan használják egy nap). lényeg, ami lényeg, át kell menni a szembe sávba a síneken (ami a bicikli esküdt ellensége, akkorát lehet rajta esni, mint egy ház, lehetőség szerint a villamos alá), amihez kettő darab nagy ívű kanyarra van szükség egy meglehetősen kis területen, ami már alapból frusztráló a forgalomban, de ráadásul a síneken átvezető rész frissen van aszfaltozva, az aszfalt széle meg szép éles, mintha késsel vágták volna el.

már mentem át itt többször is, úgy éreztem, csak nem halok meg, szépen beálltam a sáv elejére, kedvesen mosolyogtam a mögöttem álló autósra, ő is rám, minden stimmelt, míg be nem áll elénk egy másik autó nagyképűen, mire a mögöttem állónak felment a vérnyomása, dudált mint állat, és amint zöld lett, nosza, padlógázzal eltűzött mellettem, hogy ő menjen át elsőként. a másik se volt persze rest, ő is padlógázt adott és csikorgó kerekekkel elviharzott, majd 10 méterrel később beállt a dugóba.

én ettől a sok csikorgástól és padlógáztól némiképp megilletődtem, így kicsit bátortalanul mentem át a síneken, minek örömére a szép éles aszfaltél prímán meg is dobta a hátsó kerekemet, ami kicsúszott alólam, én leraktam a lábamat, csúszkáltam még pár métert a síneken hangosan kurvaanyázva (villamos szerencsére sehol), majd végül sikerült nem elesnem (de ez inkább véletlen) és némiképp remegve átértem a rohadt szembe sávba, ahol a két versengő barom továbbra is rostokolt a dugóban.

nem egy nagy cucc így leírva, de kérdem én:

– a faszért kell padlógázzal indulni a dugóban (ez még fontos lesz), főleg ha előtted/mögötted biciklista áll, akit azért simán el lehet sodorni ilyen helyzetekben

– miből állna azt a rohadt aszfaltot szépen egyenletesen eldolgozni, hogy ne essen mindenki halomra a síneken? a múltkor is jártam arra gyalog és 10 perc alatt ketten is  beleszorultak a sínbe, mert nem bírtak normálisan felmenni azon a részen.

na végre alkalmam nyílik végre rendesen írni, nem két határidő vagy költözés között vagyok.

az a helyzet, hogy a dolgok kezdenek helyre rázódni, és bár továbbra sem tudom, a ruhatáram nagyobbik része pontosan hova tűnt, ez annyira nem is izgat (ebben a melegben egyébként is minek ruha).

a pár héttel ezelőtti munkahelyi kiborulást követően meglepően gyorsan nyugodtam meg és tisztán látom magam előtt azt a pillanatot, amikor azt tudtam mondani, hogy “le vannak ezek szarva”, és ezt tényleg így is gondoltam.

ebben bizonyára nagy segítségemre van a két másik munkaadóm, akik nem cseszkurálnak semmivel, időben és jól fizetnek és érdekes munkákkal látnak el (most már szinte biztos, hogy záros határidőn belül a természetfilmek nagyasszonya leszek). ennek kapcsán sikerült rádöbbennem, hogy mennyire kikészített az előző munkaadó, aki papíron 30 napra fizetett, gyakorlatilag mindig késett egy hetet, a 11 órás határidőt olyannyira komolyan vette, hogy 10-kor már vidáman hívtak, hogy mi van már a szöveggel és alapvetően lehangolóbbnál lehangolóbb témájú dolgokat adott egyre kevesebb pénzért. ezt akkor persze mind nem érzékeltem, csak azt, hogy rettegve alszom el és kelek fel, idegbetegen csapkodok és úgy félek a határidőtől, mintha az életem múlna rajta.

amióta (hála nekik) nem kell nekik dolgozni, egyrészt átláthatóbb a pénzügyi helyzetem, megjavult az emésztésem, visszatért az életkedvem és mily meglepő, jobb minőségű szövegeket adok le. amikor most szombat reggel várt egy munka hétfő délutánra, a szöveget viszont nem sikerült megnyitnom, egyáltalán nem kaptam szívbajt, hanem higgadtam megírtam, hogy ez így nem fog menni és csodák csodája, a válasz nem az volt, hogy az én hibám, hogy nem ellenőriztem a szöveget abban a minutumban, hogy megkaptam, hanem ők kértek elnézést és érdeklődtek, mikorra leszek kész. és a két email között ugye eltelt a hétvége, én pedig teljesen nyugodt voltam és eszembe se jutott pánikolni azon, hogy akkor most mi lesz, kirúgnak-e vajon.

persze az élet nem csak a munkáról szól, bár ha visszaolvasom ezt a blogot, néha magamat is meglepem, mekkora szerepet játszik a hétköznapjaimban a munka-related stressz.

szintén jó érzés, hogy úgy érzem, sokkal jobban kezelem a munkaidőmet, és ami a legfontosabb: végre ki bírom kapcsolni az agyamat. ebben sokat segít a biciklizés, ami szeretnék rendszeresebben űzni, idáig kétszer sikerült elmennem edzőkörre, mind a kétszer megvolt a kitűzött 20 kilométer, viszont második alkalommal kegyetlenül szétestem a melegtől, ezért többször megálltunk és nem tartottuk az előírásos 20 kilométeres minimum sebességet. ma újra neki futok, megpróbálok később indulni, hátha addigra csillapodik valamit a kánikula.

egy szó, mint száz, még ebben az óriási kuplerájban is, ami jelenleg az életem, sokkal jobban érzem magam, mint a korábbi kispolgárias rendecskémben. azt hiszem sikerült megint abszolválnom a felnőtté válás egyik fontos szakaszát és megtanultam végre helyén értékelni a munka, a szabadidő és a testmozgás jelentőségét.

tényleg csak arra vágytam, hogy egymásra mentsek két szöveget és ezzel megsemmisítsek egyet végleg.

szuper éjszakának nézek elébe, pedig pár órája még egy nagyon optimista posztot terveztem ide írni. mostanra némiképp leeresztettem.

azért jó dolgozni és költözni egyszerre, mert megszülethetett ez a mondat.

azért mégis csak abszurd, hogy röpke 13 telefonomba került összeszervezni 6 embert a holnapi strandoláshoz, ráadásul úgy, hogy ezek az emberek időközben még egymást is felhívták nem tudom pontosan hányszor.

de a lényeg, hogy megyünk, tralala.

ezek a nyári esték valahogy mindig úgy alakulnak, hogy elindulok otthonról, majd egy kisebb űrutazás után jövök haza.

pénteken például elindultunk muchachával visszafogottan fröccsözni este 8-kor, majd reggel 6-ra értem haza, miután egy rendkívül élethű színes-szagos videoklipben vettem részt. ja nem, az nem egy film volt és nem egy álom, hanem tényleg mi voltunk, csak valahogy megfeledkeztünk a visszafogott alkohol fogyasztásról, meg talán egy kicsit magunkról is.

aztán tegnap elindultunk délelőtt 10-kor, majd hazaértem hajnali 5-re, a kettő között megjártuk a velencei-tavat, lángosoztunk, pacsáltunk, visítoztunk a röhögéstől, majd bedugultunk, asztalfoglalásokért izgultunk, focimeccsen izzadtunk, a negyvenedik sárgalapnál hisztérikus rohamot kaptunk, duna parton vicces anekdótákat csereberéltünk, majd szúnyoginvázióban az élet értelmét kerestük.

és bármilyen fárasztóan is hangzik, ebből én rengeteg erőt merítek.

a nyár hivatalosan is elkezdődött.

nem emlékszem, mikor illuminálódtam ilyen kellemesen legutoljára.

a tegnapnyi raklapnyi csempe felcipelését eléggé érzem minden egyes porcikámban, de ez nem fog megállítani, igenis el fogok menni egy laza 20-25 km-es körre biciklivel, mert az nekem jó és mert elhatároztam, ezért lehetőség szerint tartani is szeretném magam hozzá (futás is be van tervezve, de az társas tevékenység, Hubbie pedig dolgozik). szurkoljatok, remélhetőleg végig tudom csinálni, nem kapok agylágyulást, nem esek el, nem ütnek el és alapvetően élvezni fogom.

(fogalmam sincs, merre vannak itt budán a biciklizhető útvonalak, szóval ez extrán szórakoztató lesz…)

update: végig tudtam csinálni, nem kaptam agylágyulást, nem estem el, viszont elütöttek: a városháza téren egy tetőtől talpig rózsaszín 12 éves lány teljes bambaságban nyíl egyenesen nekem jött oldalról, nem is értem, miért nem dőltünk kardunkba pedálunkba mind a ketten. mindentől függetlenül nagyon élveztem, holnap megyek megint.