jaj, imádom az ilyeneket. arne jacobsen egy dán tervező, aki eredetileg építészként kezdte a karrierjét, aztán különböző székei miatt lett nagyon ismert. ő tervezte a koppenhágai radisson sas hotelt, ami a mai napig működik, viszont a 80-as években inkább ciki volt a 60-as évek, mint trendi, ezért némiképp átalakították a közös tereket és a szobákat, a bútorokat eladták az alkalmazottaknak, akik 10 euróért vettek meg olyan dolgokat, amik ma 3,000-be kerülnek.

de ez még mind semmi, a hotelben van egy darab szoba, amiben megtartották az eredeti, 60-as évek berendezést, de nem azért, mert a szálloda vezetősége tudatosan törekedett volna erre, hanem egyszerűen azért, mert egy nagyon makacs bácsi lakott abban a szobában a felújítások alatt, aki nem volt hajlandó átköltözni máshová.

(akit jobban érdekel arne jacobsen élete, íme egy rövid összefoglaló, bal oldalt az említett székek képeivel)

annyi előnye van annak, hogy nem bírjuk eladni a lakást már január óta (ami valójában még nem is olyan sok, csak rengetegnek tűnik), mert így egy lakást sem bírtunk azóta megvenni és szerencsére bír változni, vagy inkább talán körvonalazódni, a koncepció. szavakba önteni bevallom elég nehéz, mindenesetre kezd egyértelművé válni, hogy az izgalmas alaprajz nagyon vonzó, minél bonyolultabb, annál jobb, de betegesen vonzódom a bálterem méretű szobákhoz is, így például legújabb kiszemeltemnek két szobája van, amiből az egyik 40 négyzetméter, ja és a konyha az utcára néz és 14 négyzetméter. olyan dolgokat bírok beleálmodni abba a 40 négyzetméterbe, hogy leírni is fáj. (valószínűleg jó hatással van rám az extrém fáradtság és a több héten átívelő design műsor).

(és nem tudom, pontosan hova és mekkora betűmérettel kell felírnom, hogy mennyire hálás és boldog vagyok ilyenkor, amikor Hubbie a hét lehetséges lakásból ugyanazt az egyet pécézi ki magának, mint fő izgalom.)

bolygóláng nem rég irracionális félelmeket emlegetett, hát elmondanám, hogy jelen pillanatban az a kényszerképzetem, hogy a lengőbordám valamiért bizonyára elvándorolt a testemben és percek kérdése, hogy kiszúrja a tüdőmet, minek hatására szépen lassan leeresztek majd, mint egy lufi.

(ennél persze valószínűbb, hogy a két hete elkezdett manuálterapeutás recsegtetés-ropogtatás hatására érzek valamit ott, ahol korábban nem szoktam).

istenem, miért retteg az ifjúság ennyire a haláltól?

azért nagy az isten állatkertje. tegnap például egyszer csak kirohantam Érdre, hogy megnézzek egy biciklit, amiről elég gyorsan kiderült, hogy nekem mégsem lesz jó, viszont ha már a boltban voltam, találtam egy olyan gyönyörűséget, hogy majd elállt a lélegzetem. innentől kezdve a boltban röpke másfél órát hezitáltam, majd még itthon is a fél éjszakát gondolkodással töltöttem, hogy miért is ne vennék egy ilyen felettébb ritka és drága gyűjtődarabot, majd ma reggelre szerencsére bírtam döntést hozni, miszerint maradok a seggemen és nem ugrabugrálok bicikliboltokba olyan cangákat venni, amikre se pénzem, se szükségem.

ettől még persze borzasztó szép volt.

ezt azért kapjátok, mert monumentális hangulatomban vagyok (ami nem biztos, hogy jó, de mindenféleképpen előremozdító) és mert nagyképűen megszeretném jegyezni, hogy ezt hallottam élőben és majdnem beszartam (ladylike manners ide, vagy oda)

érdekes, régebben mindig azt hittem, hogy vannak olyan emberek, akik blogokat írnak, és vannak, akik blogokat olvasnak, de ezek gyakran nem ugyanazok az emberek, pl. én is nagyon kevés blogot olvastam régebben, mert tudom is én, talán egy egomán kiscsaj voltam, akit már így is annyi impulzus ért egy nap alatt, mint mást több hónap alatt, minek még vadidegenek életét olvasni.

aztán mostanra talán tanultam egy kis alázatot, vagy urambocsá szerényebb lettem, esetleg csak egyszerűen unalmas kispolgár lettem, mindenesetre rendkívüli élvezettel olvasok több blogot is rendszeresen (ehhez mondjuk jelentős motiváció, hogy az általam olvasott blogok mind szuper stílusban íródtak és rendszeresen elgondolkodtatnak és megnevettetnek egyidejűleg, aminél többet én általában nem kérek se filmtől, se könyvtől, se embertől).

szóval itt van még egy remek olvasmány: passagia blogja.

tegnap este egy hangulatos művészlakásban, melyben egyszerre voltak óriási terek és intim zugok, a félhomályban tipikus pesti mesébe csöppentem, ahol a sarokban ülő lányról kiderült, hogy Hubbie évfolyamtársa, a két asztalszomszédom pedig élvezettel fedezték fel, hogy mindketten galambfóbiában szenvednek, innentől kezdve tettünk egy detúrt a néniknél, akik hippóba áztatott kenyérrel etetik a galambokat a városligetben, meg azokról a rohadt dögökről, akik lassan elveszik majd tőlünk a városainkat. eközben néha beszűrődött két üveg bor között egy kis színházi csevej sértődékeny írókról és havi fixel járó szerződésekről, majd még egy kis borral később megjelent muchacha egyik volt osztálytársa, aki mellékesen három házra lakik tőlem, kezében egy lufthansás hányózacskóba csomagolt cirill betűs vodkával és itt lassan megbomlott minden beszélgetési szál, ködösen emlegettünk még lakásfelújításokat és 80-as évekbeli táncstílusokat, de leginkább már csak táncoltunk a kisebbik szoba parkettáján mezítláb, miközben valaki néha elővett egy videókamerát, és egyre újabb borok kerültek elő.

azt hiszem, egy planktonban több energia van, mint most bennem.

azért, hogy milyen barátaim vannak nekem… tegnap este sushit gyártottunk össznépileg, röpke 4 óra alatt kész is lett. addigra persze már több üveg bor elfogyott, szóval azt hiszem nem tudom objektívan megítélni a minőségüket, de jó este volt, az tuti.

azért jó a reggeli határidő, mert utána fél napig az ember teljesen felszabadultan sálálázik alszik, aztán rájön, hogy van határidőből egyébként még egy rahedli az életében. de előbb azért elmegyek masszázsra, hátha megint szana-szét recsegteti a hátamat.