na jó ez durva. felnéztem az előbb a monitorrol és TÖK VILÁGOS VAN!!! nem az, hogy pirkad, konkrétan nappal van, kicsit borongós, ronda szürke idő, de nappal. eh. mostanra teljesen felébredtem. szerintem a seggemet pár napig nem fogom tudni használni. hajnalban beesett buborék, de talán az akkori állapotomban már nem kellett volna senkivel se beszélnem, vele se, enyhe idegbetegség, barom benyögés, masszív idegbetegség. mindig ebben a kombóban nyomom az ipart szétesős korszakaimban. kaptam egy emailt, melyben szelíden aggódva van értem. ez meglepett (kicsit sok dolog lep meg mostanság). majd elgondolkodok ezen. meg azon is, hogy miért dob ki engem a tudatallatim, amikor épp szeretnék elmélyülni benne. de még hátra van másfél (egy?) oldal. célegyenes…

nos, az imént muchacha-val beszélgettem msn-en, akiről most derült ki, hogy hősiesen végigolvasta az egész képernyőt hirtelen felindulásból, ettől én erősen meglepődtem. mert azért he. kissé tömény élmény lehetett. szóval le a kalappal, hogy vannak ilyen emberek!

na, kezdődik az újabb éjszakai őrület. töldődés gyanánt néztem egy kis megasztárt, szimpláztam egy nagyon kellemeset, de túl rövidet buborékkal és most meg egy meglepőt beszélgettem msn-en. szóval még élek. goa tuci tuci, 10 oldalt lefordítani egy éjszaka alatt agykárosodás nélkül…háát, ilyet még nem csináltam. de meglesz, érzem én. nem ismerek lehetetlent elvégre. vagy mi.

kezd megint szétállni az agyam. az elmúlt napokban szerintem többet áll szét az agyam, mint össze (vagy mi ez), kicsit mintha nem pihennék magukat ki a szinapszisaim… fordítom ezt a szöveget, kétségbeesetten, magamhoz képest egészen fegyelmezetten fordítom 2.5 órája és folyok ki a világból, bele valami ködös nyelvi rendszerekbe, tuccog a goa és már nagyon unom, nincs alany, nincs állítmány, nincs értelem, de nekem holnap estére ezt le kell adnom, különben szarban hagytam a pasast, meg potyára szenvedtem, mert nuku zsé. még 2 órát szenvedek, utána belibbegek a west balkanba IW sznapja alkalmából. ott szocializálódok pöttyet, aztán jövök haza és folytatom a favágást. közepes élvezhetőségű program. alkhol kilőve. esetleg kv vagy kóla. meg cigi. jaj.

micsoda élet van a blogomon, nagyon helyes, örök hála. nem szeretem a pangást.

a tegnapi napom annyira fárasztó volt, hogy ma alig tudtam felkelni, pedig relatíve sokat aludtam. most persze fordítanom kéne, csak effektíve próbálom már órák óta összeszedni magamat. apropó órák, az ellopott példányom helyett sikerült kölcsönkapnom egyet, szóval legalább folytathatom a sztorit, ahol kell. ez persze nem votl egy jó ötlet, mert megint virginia woolf mánia tört rám, az elmúlt másfél órát azzal töltöttem, hogy a nővére (vanessa bell festőnő) képeit nézegettem és informálódtam. ha tehetném most belevetném magamat woolf irományaiba, de erre momentán nincs időm, hehe. megtudtam, hogy patti smith is nagy virginia woolf rajongó. annyit lehetne és kéne olvasni. csak idő idő idő

tegnap volt az utolsó CETTes órám. vége. no more. nem hiszem el. nem kell több csoportterápiás szaron ücsörögnöm és buta emberek hibás angolásggal elkövetett fárasztó teóriáit hallgatnom. nem akartam oda járni. utáltam, mint a szart, bár életem legjobb tanárával ott találkoztam. meg az EBÉvel is ott találkoztam. és talán ha nem ennyire szar a CETT, akkor nincs EBE, nincs Egyetem Bomlasztó Egylet, nincs Zebegény és nincs egy csomó dolog. attól még a CETT nem jó és nem szeretem, de azt hiszem, hogy ezzel együtt, sokat köszönhetek neki, például azt, hogy felnőttem. na tessék nesze nektek véletlen, ami nincs. én véletlenül kerültem a CETTre, ugyan úgy, mint az összes többi ember az EBÉből. ha az a találkozás nincs, ha más szakra megyek, akkor mi lett volna? nem lennék most végzett tanár, nem tanítottam volna félévet, nem lettem volna David Bowie koncerten és még sorolhatnám. ambivalens az egész. ettől még utálom a CETTet, de úgy, ahogy az ember utálni tudja, ha esik. beletörődve, régi házasság, megszoktuk. nem lázadozunk, csak olyan szépen komótosan utáljuk. és talán kicsit szomorú vagyok, hogy most már nem lesz mit utálni. nem fogunk többet négyen egy szemináriumon ülni. lezárult egy korszak és ez mindig szomorú.

persze elindul ilyenkor mindig valami új. voltam ugyanis felvételizni. míg nem voltam biztos a folyamatban, míg nem mentem el legalább az írásbelire, nem akartam ide írni, mert a medve bőre és hasonlók. lényeg, hogy kinéztem magamnak a műszaki egyetem nemzetközi tolmácsképzőjét, minek lényege, hogy 3 nyelvről van szó, magyar és két idegen, értelemszerűen angol és francia. egy éves, heti 30 óra, meggebedés és rengeteg pénz, de ezután életem végéig tükörbe fogok tudni nézni (persze ki tudja, önbecsülésem furcsa dolgokat produkál néha). sokáig nem tartottam magamat ambiciózus embernek. sose éreztem késztetést, hogy másokon átgázolva önmegvalosítsak és karrierista nőként csak az legyen a fontos, hogy beszélgetőpartneremnek hány fontos beszélgetőpartnere van (erről van egy remek fejezet a Belle du Seigneur-ben, de erről most nem terjengek). engem mindig is az emberek érdekeltek, azzal beszélgetek és azt szeretem meg, aki érdekel, aki szeretnivaló, aki az idő nagyrészében teljesen őrült és kreatív. lehet, hogy összeférhetetlen és öntörvényű, de istenem, én is az vagyok. szóval nem voltak bennem nagy ambiciók. aztán ültem 4 évet egy olyan helyen, ahol soha nem várták el tőlem, hogy kihozzam magamból a maximumot, ahol soha nem voltak arra kiváncsiak, hogy mi van tényleg az agyamban és ahol hagytak leépülni, még akkor is, ha felismerték, hogy talán többre lennék érdemes. én nagyon kényelmesen elücsörögtem és elücsörgök életem végéig az szimplában pár fröccs fölött, de mostanra rám tört, hogy az agyamat használni is szeretném. végig gondoltam, hogy mihez értek, rájöttem, hogy úgy igaziból csak a nyelvekhez, akkor már miért ne értsek hozzá nagyon jól. az ELTE tolmácsképzőjét kilőttem, mert a fr tanszékvezető tanít ott és innentől kezdve az egész intézmény előttem diszkreditálva van (meg egyébként is, az ELTÉből láttam már eleget), aztán valahogy hajnali 3kor találtam ezt a nemzetközi tolmácsot, ami tudom, hogy képes lekötni az agyamat, amiben tudom, hogy vért fogok izzadni, ha felvesznek és tudom, hogy élvezni fogom. szóval ennyi.

maga a felvételi elég agyleszívó tevékenység volt, bár meglepően kedvesek voltak, elmondták, hol a budi, a büfé és a kvautomata, nyugodtan fáradjak ki, amikor jól esik. kaptunk két újságcikket, egyet angolul, egyet franciául (a többiek gondolom németül, mert én egyedüli franciás voltam. és a legfiatalabb is.), kb ugyan arról szólt, de nem egészen, ebből rittyentsünk egy darab szöveget magyarul, szintézis az anyád. a harmadik világbéli gyerekmunka annyira nem egy izgalmas téma, sűrűn anyáztam és többszőr szörnyet akartam halni, de aztán egy spontán energiahullámnak hála ( 😉 –> ez egy kikacsintás a szövegből, valaki majd veszi a lapot ) egészen megembereltem magamat és nagyon fájdalmas és fárasztó agymunka árán odabiggyesztettem vmi szöveget, ami logikailag kifogástalan, ellenben egyáltalán nem tudok magyarul. ez ugyan nem új jelenség, de azért furcsa volt azzal szembesülni, hogy az angol szöveget az agyam automatikusan franciára fordította és nem magyarra. egy rohadt mondat összepakolásával rengetegt szenvedtem, miközben próbáltam ügyelni, hogy ne kövessek el túl sok helyesírási hibát (el lettem látva rengeteg jótanáccsal, amik csak úgy tolongtak az agyamban). ezek után két irányított fogalmazást megírni már tiszta piskóta volt, bár a legutolsónál (a franciát hagytam a végére, mondván, hogy franciául többnyire mindig tudok), már egészen érdekes dolgokat produkált az agyam, angol kötőszavak usztak be a francia szövegembe és már megfeszültem és kigguvadt a szemem, mire ezeket nagy nehezen kiírtottam a szövegből. szóbeli júni másodikán reggel korán, tuti fix, hogy össze fogom magamat fosni tőle, olvashatok napilapokat, mert újságcikk van ott is, valami akutális kérdésből. tajékozottságom eléggé a nullán van, szóval külpolitikailag azt hiszem kicsit fel kéne frissitenem tudásomat.

miután 3 óra agyzsibbasztás alatt kiestem, mint egy darab kő, az ajtón, mentem fórum találkozni a Humorkával. kfiejezetten kellemes találka volt és egy régi álmom megvalósult, úgy vártak, hogy a piám az asztalon volt. az mondjuk mellékes infó,  hogy éppenséggel nem akartam inni, de később kiderült, nekik volt igazuk, mert egészen összeszedtem magamat és képes voltam még hajnali f2ig válogatott társaságban fosni a szót, majd olvasgatni egy kis órákat. most meg itt ülök és hú de nem csináltam még semmit, de mindjárt megtáltosodok, érzem én.

furcsákat álmodom, olyanokkal, akikkel nem kéne. vagy azért nem, mert nem az én életem és nem tartozik rám és egyébként is, mit keresek én más éltében álmomban? másrészt ha esetleg a saját életem, akkor meg annyira kezelhetetlen dolgokat hoz fel a tudatallatimból, hogy ennél talán a elfojtás is jobb taktika lenne, mert csak ülök benne a káoszban és pislogok nagyokat, hogy történjen valami. tegnap hallottam egy jó szót : kognitív disszonancia redukció. azért nem semmi szakszó, hö? csak onnan jutott eszembe, hogy nekem pontosan erre lenne most szükségem. ha az összes sztorimnak a végére tudnék járni, már megtettem volna, de nem rajtam múlik.

korán van, vagy persze annyira nem is, de tegnap már megint későn (korán) feküdtem le, ami erősen felelőtlenség volt, de most már utólag mindegy, kifejezetten élveztem, bár enyhe idegbetegség tüneteit mutattam. ma hosszú rohangálás, pörgés pörgés pörgés. szeretnék egy nap fel se kelni az ágyból és csak aludni aludni, de ez most nem akutális pár napig. azt hiszem jobb, ha nem számolom ki, hogy átlagosan mennyit (nem) aludtam az elmúlt napokban, nem tenne jót.

tudom, összefuggéstelen vagyok sok szempontból, de ébredés után 10 perccel többnyire ilyen szoktam lenni. van egy tegnap este, amit le lehetne írni, csak az is zavaros és most inkább nem akarok semmibe se belezavarodni, egyszerűen csak el kéne indulni itthonról, bemenni szépen sorba az egyik egyetemre, majd a másikra és így tovább.

ma van utolsó nap egyetem, utána még két vizsga, ebből egy pofavizit és egy morfó, szóval tulajdonképpen minden kicsit light most, nem értem, nem ezt szoktam meg. de ez mos tnem lényeges. esik az eső és az jó, mert nincs hideg hozzá.

egyre több időt töltök itthon. és mostanábban már napközben is tudok tevékenykedni, igaz, nem annyira hatékonyan, mint éjszaka, de azért nem rossz. sikeresen f4kor feküdtem le. igaz 3tól f4ig már csak párizsi őrült barátnémmal dikuráltam az élet nagy dolgairól, pontosabban arról, hogy miylen könyveket olvastunk az elmúlt időkben és miket kénem stb. párizsi őrült nővel mi egy időben faltuk a könyveket. aztán én kicsit elmaradtam, de most kezdek visszajönni.

olvastam valamennyi austert, de már kész van a szemem a nemalvástól meg a képernyő mérgezéstől, szóval nem tudtam hú de sokat  elfogyasztani a könyvből. minden esetre jó. mint minden Paul Auster. meg lehet szokni a pasast. egy idő után az ember ugyan rájön, hogy vannak visszatérő motívumok, de annak is megvan a sármja. pl mindig valahogy feljön a véletlen témaköre. létezik-e egyáltalán, miért futunk össze emberekkel sorsszerűen, mi lett volna ha, abban a percben akkor nem azt csinálom. kimeríthetetlen téma. a Színésznővel beszéltünk sokat erről, hogy van-e tulajdonképpen véletlen, vagy egyszerűen bizonyos dolgoknak meg kell történiük. azt hiszem nem nyitok erről filózofiai vitát (mármint nyithatok, csak magammal nem tudok vitatkozni), mert ez is egy olyan kérdés, amiben senkinek sincs igaza és mindenki eldönti maga. én személy szerint nem mennék el teljesen a 100%os sorsszerűséghez, mert akkor meg ott vagyunk már a predesztinációnál, amivel nem egészen értek egyet, de tény, hogy bizonyos dolgoknak egyszerűen meg kell történiük, hogy én véletlenül belegyalogolok valakibe az utcán és ettől megváltozik az életem.

nesze nekem kihívás, hát megkaptam. miután napok óta itt rinyálok, hogy az agyam nincs lekötve eléggé egyszerűen, hát most fizikailag érzem, ahogy működik az agyam. franciáról angolra fordítani nekem egyszerűbb, mint valószínűleg sok embernek, gimnáziumban sokat csináltuk. csak annyi a bibibi, hogy azért hosszú távon elfáradok benne. és a trükk ugye az, hogy a két nyelv sokban nagyon hasonlít és tudni kell, hogy miben nem. bizonyos dolgokat az egyik nyelven mondunk, a másikon nem. de ezt 4 óra tömény fordítás után az ember már nem mindig tudja. de haladok. es fizikailag teljesen fitt vagyok, de az agyam az valami húúú. végre.

most épp szünetelek. elolvasok egy fejezetnyi Paul Austert szerintem és hallgatom a streets of ilinois c. netrádiót, amin most vmi nagyon pofás nem tudom mi megy, midnen esetre van ritmusa és nem elektronikus és nem is metál. kb egy 60as évekbeli film zenéjére emlékeztet. vmi vidám olasz film.

kezdek rájönni, hogy öregszem. ezt már a napokban többek felvetették, de komolyan. én már nem tudok a seggemen ülni órákat. persze lehet, h sose tudtam.

na mindegy, nyakig ülöka f ordításba, csak folyton kiesem belőle előszeretettel, hol ezért, hol azért. de most hmegint támadok. úgy veszem észre, hogy az a tragikus, ha az eredeti szöveg használhatatlan nyelven van. akkor maximális szívás fordítani a dolgokat, mert próbálsz sztruktúrálni valamit, amit nem lehet.

beugrottam ma az egyetemre, annyi hasznom volt belőle, hogy 2500 forint jegyzettámot megvásároltam és megvettem a lejújabb Paul Austert, Brooklyni Balgaságok. az első 19 oldal, amit a villamoson elolvastam hazafele kifejezetten jó. de nekem most Afrikával kell foglalkoznom és hasonlókkal. böee.

egyébként ez a fordítás kicsit durva. mármint jól haladok. de az eredeti szöveg egy hányás.körmönfont fontoskodó szókincsű böee. franciáról angolra nem is tudom mikrof ordítottam utoljára, minden esetre marha veszélyes, mert olyan szinten lehet tükörfordítani, hogy  ihaj, az ember észre se veszi és nem létező nyelvi strukturákkal dobálódzik. a magyarral legalább nincs ez a veszély, határozottan feltünő, ha valami nem stimmel. már akinek, nekem nem mindig.

htévége fílingem van. vagy nem is. nyáris szünet. nem kell már soha sehova se menni, holnap reggel akkor kellek, amikor akarok, hajnali fenn vagyok, stb. csak, hogy közben nem, mert holnap egyetem-egyetem-tanítás kombóban nyomom a napot. de azt hiszem, hoyg orbitális méretű kő tényleg leesett a szívemről. főleg most, hogy megtudtam, hogy ki javította a szdogámat. muhaha. de csitt, az ELTE fülei messze elérnek (ha már falai nincsenek).

ja és végül. ma meglepően sok idegennel kommunikáltam telefonon vagy élőben. tettem lépéseket. fel mertem hívni, be mertem nyögni árakat, tudtam határozott lenni és kiállni magamért. ez lehet, hogy egyértelmű, de nem volt eddig az. egy rohadt mozijegyet nem tudtam lefoglalni telefonon nagyobb lelki trauma nélkül. szóval most boldogab lefexem. pink nyuracell formában. vagy mi??