kicsit fáradtak vagyunk mostanság sürűn. ezért furcsán kommunikálunk. egy két példa:

– szólj, ha majd fosni kell. nem boszi, nem kell festeni. ja igen, festeni.

– ööö. mikor? 500 forint elég lesz köszi. igen, ezt akartam kérdezni, hogy mennyit hagyjak itt.

kontextus nélkül ez a kettő kissé nehezen élvezhető, de azóta buborékkal termeltünk ilyeneket:

mint sokszor, most is megállapíthatom, hogy nem szerencsés mások blogját olvasni, közvetlenül blogírás előtt. az ember még fel találná idegesíteni magát, vagy csak simán kiesik a saját blogja hangulatából és az egész olyan idegen lesz. mondjuk azért nem kell engem félteni.

minden esetre az előbb, ahogy nézegettem a saját kis puffomat, örömmel nyugtáztam, hogy végre ez a külső tartósan tetszik nekem. ami persze lehet, hogy csak valami lelki egyensúlí jele. vagy mitomén. nincs nekem időm annyit analizálgatni (szerencsére?)

történt ugyanis, hogy tényleg nyugodtabb vagyok, mint ahogy azt elöző bejegyzésemben igényeltem. persze nem azért és nem úgy, ahogy az ideális lenne, magyarul várhatok még az államvizsgával, mert nuku syntax, de ezen meglepően gyorsan túltettem magamat, mert spontán jelleggel begyorsult az életem. a szakdolgozatom meg 4es lett, ami nekem pont megfelelő, elitista ambicióim csak véletlenül szoktak lenni az egyetemen, én örök 4es maradok, sose vagyok hajlandó eléggé megfeszülni ezért a szarért, amihez 4 év után még mindig semmi közöm (és most már nem is lesz szerintem).

ma erősen gondolkodtam azon, hogy szó szerint lefosom a bokámat a bkvn, míg beérek az ajtósira, de aztán erről letettem, inkább végtelenítve hallgattam dalida ahsan nas c. számának technosított verzióját (aki ismeri, meghívom egy sörre). aztán valahogy bejutottam és tudomásul vettem, hogy megbuktam. pár órán keresztül kiütött az infó, aztán egyszer csak puff, telefon, sürgös fordítás, franciáról angolra, válalom-e? délután 5kor már at is vettem az anyagot, valami közgáz cucc, szét fog tőle állni az agyam, de megéri…

voltam továbbá még a fr suliban is, ahol élvezkedtem egy sort, majd erősen tompa és kevéssé célravezető órát tartottam, remélem ugyan csak rengeteg pénzért. ma valahogy mintha erről szólna a napom, a moszkván belegyalogoltam az alsó szomdba, akinek a fia a fr suliba jár és még régebben kérdezte, nem korrepetálnám-e. hát elválaltam.

szóval elméletem, miszerint life is having a coffee kezd egészen beigazolódni. hm, asszem ebből mottót generálok.

ami a magánéletemet illeti, már feltéve, hogy amiről eddig beszéltem nem az volt, nos, hullámozgatok jobbra-balra, történnek is dolgok, meg nem is, tegnap pl Cs-vel bevittük boszit a korházba egy tetanuszra, mert vmi rözse bele állt az ujjába. hát jó. az ember csak azt hinné, hogy ez egyszerű valami, bár biztosan mi vagyunk a naívak, minden esetre 3.5 óra alatt 2 korházat jártunk meg, ebből a Csengery még egészen emberi volt a Péterfy ellenben elég traumatikus egy jelenség volt, miután beirányítottak minket egy gyártelepszerű udvarba, ahol a baleseti ambulacia nevű nyilat kellett keresni. meg is találtuk, amint egy tűzfal felé mutatott. kis keresgélés után egy hátsó ajtót találtunk, ami bemerészkedtünk. ember, mint olyan, sehol. a lépcsőház falán egy celluxozott cetli “baleseti ambulancia első emelet”. kilyukadtunk egy kihalt folyosón, ami nagyon szocreál volt, nyomasztó, klórszagú és tele tolókocsikkal és hordágyakkal. valahogy bekeveredtünk a megfelelő helyre, boszi egész gyorsan sorra került, Cs-vel meg elmélyülten bámultunk ki az ablakon, nehogy valami logó bél vagy fröccsögő vér elrondítsa lelkivilágunkat. aztán persze nem bírtuk ki, de milyen jól is tettük, mert különben sose szurjuk ki a “dohányozni tilos” felirat alatt korházi ágyon fekvő, frissen kitolt macát, aki vadul kvzgat, telefonál fejhangon és persze dohányzik. ezen röhögtünk. aztán boszi szószerint kiájult az ajtón, akkor már kevésbé röhögtünk. aztán megint. ilyen kis viccesek voltunk, de azért a magyar valóság kicsit pofán csapott minket. minden tiszteletem az összes orvosnak, akik ilyen körülmények között tudnak és akarnak dolgozni. és én még azt hittem, hogy kispesten a linoleum padlón folyó kilátástalansággal már mindent láttam. eh.

ezek után ücsörögtem a szimplakertbe és próbáltam ünnepelni a szdolgozateredményemet, ami őszintén szólva nem nagyon ment, mert buborék felszívódott, boszi nem ihatott, Cs elrohant. egy idő u tán azért begyalogolt pár kedves ismerős, majd megjelent egy nagyon rekedt Panzer, akivel eldiskuráltam válogatott helyszíneken kb fél éjfélig, majd hazaküldtem harcias modorban, hogy kurálja rettenetes nátháját.

buborékkal napok óta üldözzük egymást, de csak félórákat tudunk kommunikálni, ami frusztrál, de most aztán hétfőig semmi poén nem lesz az életemben, csak rengeteg fordítás, angolról magyarra, franciáról angolra.

folyt köv., most nagyon link módon belenézek a vészhelyzetbe, aztán elvonulok találkozni röpke időre buborékkal egyik törzshelyünkön, aminek mostanság kicsit rossz a karmája.

valahogy begyorsult a világ egy félnap alatt. illetve egyfolytában véletlen egybeesések és találkozások határozzák meg az életemet (meg anyukámét, mi ketten vagyunk ilyen tele-para-pszichi-stb emberkék a családban). csak nézek és bámulok.

csak rohanva, mert a végén még elkések. fosok. ez egészen meglepő. asszem sose fostam ennyire az egyetemtől. nem az eredmény érdekel. hanem, hogy mikor menekülhetek végre. az utolsó sprintet már alig bírom. az államvizsgán nem fogok ennyire stresszelni, mint ma meg holnap, amikor eldől, hogy befejezem-e most a rohadt cettet, vagy szívhatok-e még egy félévet. szerencsére rohangálós a napom. most se kéne itt ülnöm, de próbálok magamhoz térni. meg végre jött emailem, arra válaszoltam. legyen holnap dél, könyörgöm, legyünk már ott. annyival nyugodtabb ember lennék…

nem egészen tudom mitől, vhogy lehangolódtam. írom itt az egyetemi hülyeségeket, kataton feladatmegoldás. vár rám a fordítás, amivel szeretnék látványosan haladni, közben meg lehet, hogy kicsit stresszel a holnapi eredményhírdetés, mert nagy a pofám, de tulajdonképpen szívesen elbőgném magamat, ha valaki adna rá egy épkézláb alibit. ma este krétakör, lehet, hogy kéne menni, mert eddig az összesen voltunk buborékkal és szentségtörés lenne ezt kihagyni, de ugyan akkor meg lehet, hogy szépen itthon kéne csücsülnöm és haladni a fordítással, addig se nagyon foglalkozva a jövő hét egyre nyomasztóbb feladataival. persze a másik oldalon meg ott van egy damoklész kardjaként lebegő meghatározó beszélgetés buborékkal, amit tologatunk folyton technikai malőrök miatt és ami lassan már sorra kerülhetne.

és miért kell nekem olvasónaplót írnom diplomaosztó előtt fél hónappal?? de most már nincs erőm a cettet szidni. megtettem a lépéseket, hogy az életem megváltozzon, csak ugye semmi se megy egyik percről a másikra, ezek folyamatok, magyarul várhatom meg, míg utolérnek a gyümölcsök.

egyébként a tegnapi buli nagyon jó volt. semmi fergeteg, de nagyon jót táncoltam. ami zorba elméletemet követve már egymagában is egy örvendetes hír. aztán, hogy kik voltak ott és mik lehettek volna, hát… azt hiszem jót fogok röhögni elég hamarosan.

nagyon furcsán érzem magamat. asszem ilyen állapotban még nem voltam. valahogy megszünt a pörgés, nincs rossz kedvem, de mégis nem találom magamat, mintha kirántották volna alólam a talajt és hirtelen nem is tudom, hogy hova tartok és miért. közben fáradt vagyok, talán még mindig kimerült, de ég a pofám, hogy nem csinálok semmit naphosszat, ezért nem merem megtenni, hogy 3 napig alszom és nem megyek sehova. ja és olvasni akarok, de valami hihetetlen erővel tör rám, mint az éhség vagy masszív kialvatlanságnál az alváshiány. olvasni akarok, falni a könyveket, de ha egyszer a kezemben van, automatikusan kiesik belőle és elalszom. hónapok óta nem ért semmilyen sikerélmény, nem rossz az önbecsülésem, csak valahogy minden úgy pang, lebeg, átmeneti állapot, nem szeretem az ilyeneket. mos tmár nem tart sokáig, azt tudom, de az egész olyan érdekes.

halál metálrl goára váltottam, ettől hirtelen jobb lett az életfelfogásom.

az előbb azt írtam, hogy nem ért sikerélmény. ez nem igaz. csütörtök este, illetve péntek hajnalban lear király gyorssegélyt adtam buboréknak és igaz, hogy kállay jegyzet sürű konzultálásával, de nagyon értelmesen el tudtam magyarázni mindenféle teóriákat a művel meg az irodalommal kapcsolatosan. azt hisszem egyetemi pályafutásomnak ez volt az egyik alkalma, amikor meg kellet feszülnöm. egyik a kettőből, esetleg háromból.

és igen, papírforma bejött, buborék most tört rám, hogy találkozzunk. hát miért is ne 🙂

talán sikerül utolérnem magamat. miután beejtettem vmit az ágy alá és szívinfarktust kaptam az ágy alatt tanyázó por macskáktól, erőt vettem magamon és hősiesen felporszívoztam mindent, amit tudtam. ettől prsze még nincs rend, sőt egy csomó por maradt a polcokon, de azért máris jobb egy fokkal a dolog.

csak az a baj, hogy kicsit elfáradtam ebben az eksönben. ráadásul tegnap kőkemény 3.5 órát táncoltam egyhúzamban a ZPben (fúj), szóval az is kicsit leamortizált. gondoltam, ma este is megyek valahova, de kicsit elfogyott a lendületem, meg rengeteg dolgom van,  nem állok sehogy a fordítással. szóval lehet, hog yjó kislány leszek és nem megyek sehova. természetesen abban a percben, hogy ilyeneket leírok, megcáfolódik a dolog.

kicsit lapos ez a bejegyzés, tudom, órákkal ezelőtt akartam írni, cska nem jjött össze, mostanra meg félig elszállt az ihlet. majd visszajön.

időről időre visszatér ez a kellemetlen “mellé ültünk a bilinek” fíling. de azért tompul. pl fordítom ezt a rohadt japán kerteket, ez egészen lefoglal. meg kitaáltam, hogy elolvasom végre az alíz csodaországbant, már elég régóta szertném és tegnap valahogy kétszer is szóba jött tök véletlenül. szóval kitűzött célok vannak, már ez is valami.

egyébként tengpa kezdtem kétségbeesni, hogy milyen utolsó senki vagyok én, hogy még egy péntek este se tudok elmenni inni a népekkel, erre aztán azért sikerült hajnali 3 után hazaérnem. elfogyasztottam több adag fröccsöt, eredetileg buborékkal indultam, beesett R is, majd végül a moszkván kötöttem ki kedvenc tanítványommal, akivel hülyére röhögtük magunkat egy telefonfülkében (fáztunk ugyanis). ja és ettünk norbi update pizzát, ami irdatlan drága és kedvenc tanítványom szerint olya, mint a sült víz. elég találó a hasonlat.

most meg ülök és fordítok elvileg, közben újabb terveket szövök a jövővel kapcsolatosan. komolyan,  kezd rámülni vmi klimax vagy mi a halál, kcisit abszurd asszem.

helyzetjelentés: azóta őrült barátném tök berugott és feletébb érdkes stílusban kommunikál velem MSNen. most pl. kifejtette, hogy az előbb látott valamit mozogni a takarója alatt és el akarta kapni, de nem sikerült, aztán megint mozgott és nagy nehezen rájött, hogy a saját lábújjáról van szó…

nos, kevés kellemesebb dolgot tudok elképzelni, mint azt, hogy enyhe kellemes nyári (??) szellőnél ülök a gép előtt, épp egy jót beszélgetek a Kisdobossal (aki egy New York-i parkból wifizett épp) és pármai sonkát zabálok. tudjátok miért olyan zseniálisan finom a pármai sonka? attól, hogy olyan szép vékonyra van vágva, jobba nkijön az íze. szóval hurrá. az e gy külön dolog, hogy egész éjszaka csak hánykolódni fogok a túlzabáltságtól, de sebaj.

kellemesen bizárr dolog történt velem az előbb. varsói őrült barátném rám rontott MSNen, hogy most azonnal, ezt a lenygel mobilszámot, fontos, júj, hívjam fel. hát rendben. meg se néztem nagyon, gondoltam biztos vmi egetrengetően fontos, amit csak élő szóban lehet megosztani. erre felveszi egy férfi, akinek elég gyorsan megismertem a hangját, de egy ideig még játszottuk a hülyét. volt gimnáziumi francia tanárom volt az, az ultimate tanerő, aki olyan fontos szerepet játszott az életemben, hogy azóta se tudom azt az embert teljesen elfelejteni. szóval hát ő volt az, hehe, anyáztam is egy sort. kiderült, hogy valami osztálykirándulást akar szervezni pestre és ehhez kellek én, találjak magyar-francia kapcsoaltokat irodalmilag, meg tematikát, meg programot. még jó, hogy egész képzett lettem itten pedagógiailag. ettől persze nincs több magyar irodalmi ismeretem, de sebja, ennek a sztorinak nem ez a lényege. hanem az, hogy nesze annak, aki megkérdőjelezte az identitásom létezését, kérem szépen, hogy a francba legyen így az embernek kialakult és megkövesedett identitása, ha egyszerűen nem lehet lezárni bizonyos sztorikat, mert a múltnak esetemben megvan az a jó szokása (hál’istennek), hogy fogja magát és kísért. meg néha még meg vagyok spékelve sorsszerű találkozásokkal. perzse lehetséges, hogy az egész nézőpont kérdése.

na megyek, várnak rám a japán kertek (aztat fordítom épp, csak már kezdek kicsit álmos lenni).

meglepően jó nap van ma. egész hatékony. nem vagyok punnyadt, aránylag kevés időt szarakodtam el, szóval nó. és még csak 4 óra múlt. ez nálam elég ritka 🙂 szóval folytatom így. ráadásul besüt a nap a szobámba.

gondoltam felfrissitem a lear király ismereteimet, hogy buboréknak hasznára legyek, de a harmadik sornál röhögőgörcsöt kaptam. ilyenek vannak benne, hogy “orrontod a hibát?”, meg “nevelése, sir, rovásomra történt.” hátizé, remélem valaki lefordította vörösmarty óta ezt a dolgot, különben elég sokan szenvedhetnek vele. még jó, h annó eredetiben olvastam, csak most pont nem akutális, mert nincs meg. ebből asszem végül sparknotes lesz…

épp az Újságíróval vitatjuk épp az esszé irási kultúrát magyarországon, mert meglepődtem, hogy az emelt szintű töri érettségin egy hosszú esszé 40 sort takar, ami egy pofás francia esszéhez képest erősen lókutykurutty, ott az ember minimum 4-5 oldalakat hívatott írni. most nem kezdek el itten összehasonlító elemzéseket gyártani a két iskolai rendszerről, de alapvetően szerintem bármire képes az ember, csak legyen kondicionálva. pl azzal, hogy én világéletemben elemzéseket írtam minden humán tantárgyból, tényleg bármikor rittyentek egy problematikát bármiről. meg megszoktam, hogy napi 9 órám volt kb, gyakran 8tól 5ig, 55 perc, nuku szünet, csak egy 10kor, egy délben és jó esetben egy 3kor. meg lehet ezeket szokni, főleg ha nincs összehasonlítási alapja az embernek. na de elég erről ennyit.

eszméletlenül szarul vagyok még mindig fényképezőgép nélkül (amit ugyebár elloptak 10 napja), nem tudom magamat túltenni a dolgon. valami ki kéne találni (konkrétan szerezni egy új gépet, de milyen alibivel és egyébként is…).

hétfőn lesz eredménye a szakdolgozatomnak. egészen furcsa. jelzem, ahogy én a szakot ismerem, lehet, hogy tökre nem lesz semmi. de azért furcsa érzés, hogy ez is lezárult.

valahogy most fokozatosan zárulnak le a dolgok. tegnap nagy hévvel pl egy nagyon régóta húzódó, erősen sztészabdalt sztorit kapcsolt le az agyam a legváratlanabb helyzetben. volt, aztán egyszer csak nincs. ültem és néztem ki a fejemből, hogy miért is ülök én itt tulajdonképpen és mi közöm van nekem ehhez az emberhez és egyébként is.

apám hozott nekem londonból egy rózsaszín feng-shui macskát, beállítottam a megfelelő irányba és ettől elvileg az én szerelmi életem hú de jó lesz. minden esetre ártani nem árthat.

tegnap megnéztem a szeretőt. végre. valami irdatlan szép az a film. csak ültem és totál elrévültem. hiába, ez a marguerite duras zseniális… (ő írta a könyvet, de mondjuk nem attól szép a képvilága a filmnek, de legalább hűek maradtak a könyvhőz).

ja, a syntax zhn meglepő módon tudtam magamtól a választ 2 kérdésre a 3ból. ezzel együtt nem hinném, hogy meglesz. de már legalább ezzel álmodok 🙂

na jó, rengeteg dolgom van, nem kéne itt szétfolyni a gép előtt.