Ja és valaki küldje már el nekem a linket a statgéphez, mert a statgép.hu nem veszi be a freeblogos kódaimat, pedig működött, vmi statgép/freeblog.hu vagy ilyesmi volt, csak töröltem a cookie-kat és azóta nem tudok statisztikát nézniiii!!! (remélem érthető voltam)

hú baszd meg. leginkább így tudnám jellemezni az elmúlt 3 napot. az egy dolog, hogy két napig a totális idegösszeomlás tüneteit produkáltam (zaklatottan rengeteget beszéltem és hülyeséget, sírogörcsöt kaptam percenként és rám egyáltalán nem jellemző világvége hangulatban vánszorogtam á pontból bé pontba), még az is elmegy, hogy erre csak 46 óra eltelése után jjöttem rá, miután sikerült azért pár embert és magamat az őrületbe kergetni. ma reggelre legalább leesett a tantusz és épp azon tanakodtam, hogy 160 karakterben hogyan lehet kifejezni mértéktelen hálámat, szégyenemet és megkönnyebülésemet egyszerre, amikor munkaügyi krízis címszó alatt 3 óra alatt elfajultunk oda drága fönökömmel, hogy márpediglen ha én pénteken nem tudok áthidalni egy fél órás lukat az órarendben, akkor esetleg szívesen kirugna. addigra bennem volt 3 kv és uszkve fél csomag cigi, illetve kitört belőlem szunnyadó önbecsülésem, önérzetem és minden hasonló ego mechanizmusom, mire a legnagyobb fapofával közöltem, hogy rendben, ez nekem teljesen megfelel. meglepetten nyugodtan robbantam ki az irodából, majd fél órával késöbb azt vettem észre, hogy azon imádkozok, hogy nehogy valahogy áthidalja a problémát, mert én tényleg nem akarok itt dolgozni. hosszú hónapok szenvedéseiből rángatott ki ez az egész téma laza 3 óra leforgása alatt. hirtelen nagyon is tisztába jöttem azzal, hogy ki is vagyok, mit is akarok és mit is lehet velem csinálni, illetve mit nem. 12 év francia rendszer szelleme kísértett és határozottan segített.

így elhatározotam, hogy holnap felmondok. persze, alszom még rá egyet, de azt hiszem nem fog megváltozni radikálisan a véleményem holnap reggel 6ra. mondjuk a dolog nem ilyen egyszerű, mert miért is lenne az, szóval munkajogi izéket tanulmányoztam az egész családdal az imént és próbálom idomítani az agyamat, hogy mit is kell mondanom, hogy az jöjjön ki a dologból, hogy ők felmondanak nekem, illetve, hogy közös megállapodás alapján történik ez az egész, de főleg nem az, hogy én mondok fel. másodlagos cél továbbá, hogy pofátlanul kevés legyen a felmondási határidőm, mert ki van az zárva, hogy visszajárok kisérteni még hónapokig. drukkoljatok.

ennek az egésznek nem győzöm hangsulyozni, hogy milyen remek elektrosokk hatása volt. azt be kell látni, hogy a francia rendszer jellemfejlesztő hatása tagadhatatlan. meg azt hiszem szükséem volt egy hasonlóra, hogy összekapjam magamat, de valami villámgyorsan.

most már csak szakdolgozatot kéne írni…

és valóban, csak egy köd dereng a tegnap estéből, időnként bevillan egy egy dolog, amitől rám tör a bőghetnék, aztán mégse. érdekes.

sikerült felkelnem egy órával korában, mint kellett volna, így határozottan pozitívan kezdődött a napom. semmi se jobb, mint legálisan visszaaludni 🙂

nincs baj, csak elfáradtam a tegnapban és most idő, míg összeszedem magamat. túl sok dolog jött össze véletlenül egyszerre.

világmegváltó beszélgetésből volt mostanság egy adag. azt hiszem segítettem pár emberen, azt hiszem, kicsit helyre rántottam az életüket. vagy csak meghallgattam őket. mert egyszer engem is meghallgattak.

csak magamat felejtem el meghallgatni ebben a sztoriban. de most talán elindult valami. túl vagyok egy olyan beszélgetésen, aminek holnap egy szavára se fogok emlékezni, de ezer érzést fel fogok tudni hozni vele kapcsolatosan. átbőgtem az elmúlt két órát, van, aki bele tud nyúlni a lelkembe. de ez most talán elindított valamit.

nem tudom, hogyan működnek a  barátságok. legrégebbi barátaim, akikkel aktívan mindig is jóba voltam E, és az EBE. 5 év. nem ismerem a fázisokat, nem tudom, mi után mi jön, én a szenvedély után kevéssel mindig elhagytam az országot, vagy széthullott minden. inkább nem sorolom hány ember halt ki mellőlem, vagy, ritkább esetben, én mellőle. asszem félek.

sokat írtam a tangyakról. de csak lassan szívódik fel, mint az a véraláfutás a lábamon, ami december vége óta ott van. mostanában lassan gyógyulok. sokat beszéltem a tangyakról, utána meg semennyit. ennek egyszer még neki kell majd futnom, el fog jönni az ideje. nem tudtam, h ennyire nem bírom, ha belekényszerítenek valamibe. ömegsemmisítést vált ki belőlem. azaz először görcsösséget, ami nálam kb egyenlő a harakirivel.

hosszú, nagyon nagyon hosszú ez az év és tudom, hogy végig fogom csinálni, mert olyan nincs, hogy én valami nem csinálok végig, de nem tudom, milyen árat fogok fizetni ezért az egészért. és néha, mint most is, fáj az egész és az az érzésem, nincs mibe és nincs kibe kapaszkodni, mert annyiszor hagyatkoztam már másokra, hogy most már nem akarok. hülye büszkeség, igen, tudom.

holnapra jobb lesz. addig is összeveszek életem miden idők legfontosabb szereplőjével, abban mindig van valami katarktikus, mert egyrészt megnyugtatót, hogy 10 év után még ki tud belőlem bárki is váltani ekkora szenvedélyt, másrészt átvághatom a lelkiismeretemet és egy kicsit tehetek úgy, mint aki mindent megpróbált, hogy összevakarja.

néha meglepődök, hogy mennyi és mekkora keserűség és fájdalom gyűlt össze bennem az évek folyamán. szépen oda kövültek a lelkemre. ezt talán egyszer megírom majd.

punnyadás folytatódik. ma nem mentem be az egyetemre, helyette aludtam és egyik helyről a másikra pakoltam magamat. lehet, kicsit fáradt voltam, meg vagyok most is. itt volt este lengyel konneksön, aki csodaszerűen pesten támadt pár napra, aztán most tudtunk beszélgetni pár órát. keveset. csak a felénél jöttünk bele. vagy inkább a végén. ez mindig így van. az ember tök jól kiiktat valakit a hétköznapjaiból (nem mintha ez olyan könnyű lenne, de azért megoldható). aztán ott áll elötte és nem tud neki mit mondani. hülye banalitásokat, ami épp átmegy az agyán. hogy jó a gatyája. hogy mi a legújabb pletyka. aztán fokozatosan elhiszi, hogy tényleg az áll elötte, aki régen olyan fontos volt. rájön, hol van a régi barátság szála, honnan kell folytatni a dolgokat. csak addigra indul a vonat, a busz, vége, lejárt. most épp nagyon utálom ezt az életet. és tudom, hogy már nem vagyok 16 éves, de megint egészen meggyözően tört rám az érzés, hogy engem nem érthet meg senki, aki nem élte ezt a kurva életet, amit én. no. kiborulás helyett inkább jegyzetelek egy kis szakdolgozatot…

na. én ma már többször próbálkoztam a blogírással, de vlahaogy mindig elaludtam közben. tegnap buli mellékhatása 🙂 egészen pofásan ébredtem fel, szó se róla, bár kicsit rácsodálkoztam késöbb a bulin készült képekre, de nem volt semmi rossz élmény, mint multkor. csak ahogy múlik a nap, egyrészt úgy fogy az energiám, másrészt úgy válik sok dolog egyértelművé. nincs kedvem még egy ilyen egzisztenciális fejtegetést leírni, lényeg, hogy fejtem meg magamat, néha kicsit én is meglepődök, furcsa dolgokat találok, de alapvetően haladok.

a buli meg jó volt, de erről majd máskor írok, kezdek megint elfáradni.

fantasztikus. teljesen áttörő. nem is tudom kifejezni szavakkal. felemelő dolog történt velem tegnap elött délután. most itt mindenki várhatna valami nagy történésszámba menő vlaamit, közben nem. egyszerűen csak újra tudok aludni. ez azt hiszem szeptember óta nem volt rám jellemző, hogy mélyen, pihentetően aludjak. ja és még álmodok is. és emléxem rá. komolyan, egészen úgy érzem magamat, mint akit kicseréltek.

ráadásul tegnap egy véletlen kúlcsszó kapcsán rájöttem, hogy mi fene bajom volt az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb kapcsolatomban. mint sokszor, a probléma feltárása bőven elég volt ahhoz, hogy meg is oldja.

ebből a két okból kifolyólag hirtelen klasszisokkal kevésbé vagyok görcsös, mint voltam mostanság. így jó. így merek ma este alkohol közelébe kerülni (apropó, hogy mennyi Zubrówka van itthon, egészen meglepődtem).

álmodtam is. álmodtam békítőt régi szerelemmel, álmodtam zavarba ejtőt félismeretlennel, de minden esetre hoztam a formámat.

most meg egy Nightwish koncertfelvételt nézek/hallgatok, találtam a gépen véletlenszerűen. élvezem megint a zenét és a látványt 🙂

azt hiszem, előbb vagy útóbb el kellett jönnie ennek a percnek is, amikor a rengeteg destruktív információ hatására, amivel elárasztódtam az elmúlt napokban, egyszer csak kidob mindent az agyam. mások bajai mindig arra késztetnek, hogy összeszedjem magamat.

Cs mondta nem rég, hogy lefekszik, hoy ne érezze magát indokolatlanul másnaposnak. valahog így érzem magamat én is most.

na, hát ez egy jó nap. 4 óra alvás után teljesen anti-lendületesen azért bejutottam a suliba, ahol sokáig nem történt semmi. de azt kell, hogy mondjam, jó suliban dolgozni, alapvetően jó hangulata lesz az embernek a gyerekektől. aztán fél kettő körül, amikor már rendet raktam az iródában és unalmamban az egyik dögunalom szakirodalmamat olvastam, de kb mintha valami izgalmas regény lenne (ez egy siralmas szint), betoppant az Ex, ex-grafikus sokat utált szerelme, aki mellesleg volt osztálytársam, vetélytársam. utáltuk egymást, üvöltöztünk, szartkevertünk, gyomorgörcs és hidelelés. aztán persze grafikus ex lett, Ex nő meg elhanyagolható tényező. egy éve hajnali kettőkor találkoztunk az Oktogonon, csodálatosan elbeszélgettünk, bár azért érdekes volt. ma meg tök természetesen beszélgettünk, mint két osztálytárs, akik nem tartják a kapcsolatot, de pozitív hangoltságuak. változunk és ez jó. a buszon a moszkva felé végig gondoltam, hogy milyen változásokon mentem keresztül érettségi óta és elég jókat röhögtem.

most viszont rohanok tovább, mert sikerült itthon felejtenem azokat a rohadt lapokat, amiket tegnap írogattam témavezetőmnek, szóval azért ugrottam csak haza.

ez egy blog. leírom hát magamnak, mert fontos

az Újságíronővel írásról kezdtünk el beszélni, előjöttek régi dolgok. itt van a gépemen a fél életem (elszáll a vinyó, meghalok). 1997, december 13.-án írtam első böffenetemet. 97. 9 éve. ez az információ engem sokkolt. ugyan csak sokkolt, hogy mennyire egyértelműen szétváló korszakaim vannak. és ezt fogom leírni. tudom, hogy mindenki leszarja, de nekem fontos.

elöszőr franciául írtam 97től kb 99ig böffeneteket. ezeket a mai napig nem tudom elolvasni gyomorgörcs nélkül. terápiás írás volt, fontos, sokat lehet belőle tanulni, tanulok is, csak nagyon fájdalmas.

utána franciául írtam verseket. rengeteget kb 2002ig. úgy kb varsó felétől egészen pestig (hülye időhatározóim vannak, tudom). ezek nem is voltak kötelezően annyira rosszak, misztikus világ, tiszta szimbolikus minden, de azt kell, hogy mondjam, hogy ritmikailag azóta se állja meg semmi annyira a helyét, mint ezek.

utolsó francia korszak: 2002-2004, kettő darab pesti gimnáziumi évem. itt ritkábban írtam, de tartalmasabb, hosszabb dolgokat. volt története és szereplője. maradtak a misztikus elemek, de kezdett erősen bejönni a céltalan hangulatleírás.

a magyar részleget a feljegyzések a sötétségből és a fényeségről korszak kezdte, itt lettek marha rövidek az irományaim. mivel addig sose írtam magyarul, így utólag visszanézve elég dilettánsok a dolgok, de aránylag volt struktúrájuk és főleg hangulatuk. ez valahol az egyetemi éveim elejére pakolható, 2003 nyarától 2004 nyaráig. a korszak vége és a majdnem egy éves kihagyás elég erős párhuzamban van magánéletem radikális megváltozásával, ex-grafikus exé való nyilvánítása és új távlatok felfedezése és felválalása.

utána jött egy hosszú kihagyással a szolid dekadencia 2005 júniustól decemberig. itt már szinte csak hangulatokat írtam le, főleg szó-kapcsolatokra alapozva. teljesen megszüntek a szereplőim, néha valaki meg volt szólítva, de ennél semmi több. ez a korszak még nem áll tőlem elég messze ahhoz, hogy pontosan érezzem, minden esetre határozott fejlődés az feljegyzésekhez képest.

decemberre a szolid dekadencia teljesen ellaposodott (mint ahogy én is), sablonszerűen írtam, azt a keveset, amit írtam. hiányoltam a képeket és a merészséget. egy januári téli estén rájöttem, hogy magyarul sose tudok annyira őszinte és pontos lenni, mint franciául. ettől mélydepresszióba estem, majd megnyitottam az egofóbiát, ahol reményeim szerint le fogom tudni írni azokat a nagyon is erős érzéseket, amiket az ember mindig visszanyom a tudatalattijába, mert fél a képektől és fél a jelentésüktől.

a mindenféle korszakok között persze van egy rakat értelmezhetetlen, helyenként kifejezetten pocsék iromány, mindenféle lábjegyzet, macskakaparás, próbálgatás. ezek futnak mind a két nyelven. a mai napig szoktam agymenéseket produkálni franciául, ha épp olyanom van. de ezeknek túl sok jelentőségük nincs igazán, csak gyakorlat, meg aktív grafománia.

ez így most nagyon profinak tűnik, persze valószínűleg minden második ember tud egy ilyesmi dolgot mutatni, annyi ember ír (a grafománia azért elég elterjedt). minden esetre én most jobban átlátom. egyértelműen szabadulok fel az írásban, javulok magyarul, formailag és tartalmilag is. gyanítom, hogy ritmikailag sose fogom annyira érezni a magyar nyelvet, mint a franciát és talán sose fog belőlem ösztönösen jönni belőlem az, ami franciául, de tanulni még tudok rengeteget és szerencsére tanulok is. sokat köszönhetek kedvenc tanítványomnak és buboréknak, akik ketten vetették rá magukat förtelmes helyesírásomra, illetve voltak szívesek inspirálni (buborék a leges legkonstruktívabb kritikusom, akivel valaha találkoztam). sokat köszönhetek Enek is, aki mind két nyelven tud és hajlandó engem olvasni és néha egészen meglepő dolgokat tud kommentálni. a kezdetekkor meg két embernek köszönhetek mindent, akik valamiért láttak bennem valamit, és elolvastak mindent, ami írtam, bármily pocsék is legyen. de leginkább az írásnak magának köszönhetek rengeteget, hogy egyre tágul elöttem a tér, újabb és újabb lehetőségeket nyújt nekem és nem utolsó sorban, életben tart.