a haloruha valasztaskor azt hiszem, teljesen figyelmen kivul hagytam, hogy Kobe-ban (ahol most vagyok) ket ejszakat fogok tolteni egy rendkivul szimpatikus (es meglehetosen szexi) tuneziai fiatalember vendegszobajaban. 

oriasi sikerem volt.

a kirandulast kovetoen konnyed vacsorat fogyasztottunk egy atlagos izakayaban. ez kb a francia bisztro megfeleloje, a nyilt teru konyhat egy pult veszi korbe, az ember onnan rendeli a kulonbozo nyarson sult aprosagokat, amivel az ember meglepoen jol tud lakni.

par sortol elegge belazultunk, de hosies erofeszitest tettunk, hogy ertelmes idoben hazaerjunj, mivel masnap indulas elott meg meg akartuk nezni a halpiacot. elhatarozasunkban meg az sem ingatott meg, hogy menet kozben belesetaltunk egy matsuriba, vagyos egy kisebb nepunnepelybe. probaljatok meg egy templom mellett felhuzott satortabort elkepzelni, ahol kulonbozo finomsagokat lehet kapni, mint a bucsuban (actually, pont, mint a bucsuban). szerencsere epp degeszre voltunk eve, igy nem jutott eszunkbe leragadni a csabito sult halak, okonomiyakik es kandirozott bananok vilagaban.

masnap meg igy is egy oracskaval kesobb ertunk ki a halpiacra, mint idealis lett volna, de amiota a tonhal arveresre korlatoztak a latogatok szamat (es ahhoz 4kor mar sorba kell allni, hogy az ember bekeruljon a kivalasztottak koze), valojaban az a cel, hogy az ember zaras elott vegig tudjon menni a rengeteg nyers halat es egyeb tengeri herkentyuket arulo standok kozott. 

mar a Jiro Dreams of Sushi c. filmben is feltunt, hogy a voros tonhal mennyire esztetikus tud lenni, most eloben ez meg jobban kijott. harcedzett szervezetem szinte semmin sem akadt fenn (elvegre kiskoromban minden pentek este nyuzott es kibelezett baranyok logtak a lakasunk bejarata mellett), de azert efolott a rettenetet folott azota sem terunk napirendre, ha valaki tudja, mi ez, ne titkolja el elolem! 

  
a piacon egyebkent engem a fent emlitett esztetikus tonhalakon kivul meg az orias kardok nyugoztek le, amivel a tonhalakat bontjak szet. ime egy par kep mindkettorol. bonuszkep a lazac sashimi es ikra rizs, amit az egyik halpiac melletti kifozdeben ettunk. mint a pultostol megtudtam, az ikra ugy igazan finom, ha az ember leontknszojaszosszal, ami valoban igy van, vegre ertelmet nyert szamomra ez az etel is.

amin viz van, az a to, amin hegy, az a fuji. ha egyik se, akkor szimpatikus utmenti taj.

múlt évben még nem voltam a japán (vagy bármilyen) tájak különösebb rajongója, de most, hogy japán és a zenkertjei megtérítettek, adta magát, hogy megnézzük az egyik legfontosabb látványosságot, a fujit. ehhez a legegyszerűbb módszer egy egésznapos buszos út befoglalása, így mi is így tettünk.

a szervezésről leginkább csak azt tudom mondani, hogy hihetetlen hatékony és kedves volt, az elején például kaptunk magunkra ragasztandó matricát, amihez kedvesen szóltak, hogy ne a bőrdzsekimre ragasszam, mert árt a bőrnek. az üzemi étkeztetés úgy volt megoldva, hogy induláskor megmondtuk, hogy sima, vagy vegetáriánus ebédet kérünk-e, azt ők leegyeztették az étteremmel, és mire odértünk, fel voltak tálalva az ételek (egy japán ebéd több apró fogásból áll, a legtöbbjük szobahőmérsékletű, csak a leves meleg, ezért csak azt hozták érkezésünk után), így másodpercek alatt megtaláltuk az asztalunkat. minden stációnál kis táblácskára felírták, hogy hányra kell visszaérnünk, illetve, hogy mi a busz rendszáma. mivel Japánban nagyon kevés a kuka (a fizetős szemétszállítás ennek az oka, gondolom így próbálják megakadályozni, hogy belefulladjanak a saját szemetükbe) a buszon volt két szemeteszacskó nekünk fenntartva (természetesen szelektíven kell gyűjteni a szemetet).

bár általában nem kedvelem az idegenvezetős utakat, azt kell, hogy mondjam, ez a mostani japán nő kifejezetten emelt az útunk színvonalán. egyrészt be nem állt a szája (amiért rendszeres időközönként bocsánatot kért, és elmagyarázta, hogy eredetileg Oszakából származik, és az ottaniakról közismert, hogy szeretnek sokat beszélni), másrészt rendkívül szórakoztató információkat osztott meg velünk a japán társadalomról. kedvenc információm az volt, hogy Japánban nem csak esküvőkor, de temetéskor is illik pénzt adni erre tervezett borítékban. míg azonban az esküvőkre vadonat új, ropogós bankókat szabad csak adni, a temetésre óriási illetlenség új pénzt ajándékozni, mert az olyan, mintha alig vártuk volna, hogy meghaljon az illető, ezért előfordul, hogy alkalomnak megfelelően a japánok épp pénzt vasalnak, vagy gyűrögetnek.

a Fuji maga egyébként valóban egy rendkívül esztétikus hegy, amit a japánok egyébként leginkább szinte tökéletes szimmetriája miatt szeretnek (a japánok szépérzéke lenyűgözően fejlett, számomra csak a skandinávok tudják még megteremteni ezeket a tökéletesen kiegyensúlyozott, békés és otthonos tereket, de a két kultúra természetesen eléggé különbözik egymástól).

utunk első fázisa kevéssé volt izgalmas, mivel felmentünk a Fujira magára, ahonnan értelemszerűen a hegy ugye nem igazán látszik, cserébe az ember fotózhat végtelen tájakat, amikbe sajnos lebetonozott parkolók és hordányi kínai turisták lógnak be. de a nap szikrázóan sütött, a hangulat jó volt, szóval nem estünk kétségbe, hanem mentünk tovább ebédelni. számomra elég szórakoztató, hogy az előre befizetett “menzakoszt” egyébként tonhal sashimiből állt, ami mindenhol máshol méregdrága mulatság lett volna.

ezt követően megérkeztünk Hakonéba, ami egy tómenti üdülőfalu. abszolút szanatórium hangulata volt az egésznek, mint megtudtuk, a város a fürdőiért népszerű, következő utamon biztosan egy ilyenben is eltöltök majd pár napot. a tó látványa már önmagában lenyűgöző volt, de itt hajóra szálltunk, hogy elmenjünk egy libegőhöz, ami egy igazi brutalista építményhez szállított minket, ahonnan gyalog könnyen elértük a hegy tetejét, ahonnan egyik oldalt a Csendes-Óceánt, másik oldalt pedig a Fujit láthattuk, a kettő között pedig a tó terült el.

ezen a ponton már szabályosan ujjongtam, a kilátással egyszerűen nem lehetett betelni, a tájból áradó kellemes nyugalmat még a semmiből hirtelen megjelenő magyar turistacsoport sem tudta tartósan megzavarni.

utunk ezzel véget is ért, már csak a forgalmi dugóval kellett megküzdenünk, ami leginkább neminek jelentett komoly kihívás, mivel önfeledten elfogyasztott egy egész üveg zöldteát buszraszállás előtt.

azt hiszem, egyszerűbb, ha képeket mutatok.

fizikai kimerultsegemrol sokat elarul, hogy hetfo ota mar masodszor tor ram, hogy feltetlenul csokit kell ennem, ami csak azert fura, mert egyaltalan nem szeretem a csokoladet es normal esetben ket evente egyszer eszem.

neminek hala felfedeztem, hogy a telefonomban van beepitett lepesszamlalo, az alapjan napi 15-20km-eket setaltunk/setalok azota is egyedul, ami onmagaban is eleg faraszto, de tulzottan ki se aludtuk magunkat a valogatott szimpatikus kocsmaknak hala…

ha jol erzekelem, a japan kultura fontos (nagyon fontos) resze, hogy az ember folyamatosan bocsanatot ker mindenert, leginkabb olyan dolgokert, amikert nyugati embernek eszebe se jutna. ime par pelda:

– erkezesem napjan jeleztem neminek, hogy ehes vagyok, szeretnek enni valamit, de o kar erkezesem elott evett par nyarson sult ezt meg azt (yakitorit) egy sorozoben a japan baratnojevel, ezert nem volt ehes, de termeszetesen ettol fuggetlenul mondta, hogy elkiser vacsorazni. erre a(z egyebkent vegtelenul cuki) japan baratno bocsanatot kert tolem, amiert ez az egesz az o hibaja, mivel tul sok nyarsat rendelt a sorozoben

– mindenki azonnal bocsanatot ker, hogy rosszul beszel angolul, mindezt persze angolul

– az idegenvezeto bocsanatot kert, hogy azon a napon epp tele van a busz

– a korabban emlitett japan baratno tobbszor bocsanatot kert, amiert 2 percet setalnunk kellett a vonatallomashoz, ahova egyebkent nyomatekosan mi ajanalottuk fel, hogy elkiserjuk

szoval az ugy indult, hogy vettem egy uj fenykepezogepet. regota kerulgetem a temat, mert alapvetoen mindig telefonnal fotozok, szeretem, hogy elorantom es katt es meg ket katt, megosztottam az icloudon keresztul a csaladommal, megszerkesztettem a ps express appal, nem macera, minden csupa praktikum es par gombnyomas. igen am, de a telefon szeret lemerulni es azert lassuk be, ejszaka eleg szar kepeket csinal, meg a zoomot felejtsuk el, szoval azert vannak limitacioi.

ezert hat most, hogy a fenykepezogepek vilaga sokat fejlodott, vettem egy gepet, ami elvileg jo kepeket csinal, kicsi, konnyen eloranthato es mivel wifis, percek alatt a telefonomon van a cucc es ugyanugy megosztom, szerkesztem, stb, mint maskor, csodas.

lenne.

mert a nikon szemlatomast baszik a kedves telefonnal rendelkezo felhasznalora es egy megjeleneseben es hasznalhatosagaban 2005-ot idezo appot vag az ember fejehez, amivel tobbek kozott az a baj, hogy ha egyszerre tobb mint egy kepet akar az ember atkuldeni wifin (de ez a mai modern digitalis vilagban ugye nem esik meg az emberrel soha, mert a felhasznalok tobbnyire naponta legfeljebb egy kepet keszitenek es nem tobbet), akkor az app ragaszkodik hozza, hogy lebutitsa a kepeket es nevetseges meretu pixelpacakka alakitsa. hiaba tehat a 20 megapixeles kamera a 6-7 megas fotokkal, a telefonomra mar csak egy 500 kbyte-os fosadek kerul, osszam meg boldogan barkivel, esetleg meg filterezzem is meg egy kicsit, majd jo lesz.

az appot megkerulni nem lehet, mit csinaljunk?

vegyunk egy kabelt, ami az SD kartyat osszekoti a telefonnal. letezik ilyen? igen, az Apple gyart ilyet, szuper. elcaplatunk a boltba, van is a termek, de csak SD kartyahoz, es nekem micro SD kartyam van. olyan nincs? nincs. mindegy, megvesszuk a meregdraga kabelt es elcaplatunk egy masik boltba, vesszunk egy micro SD kartya adaptert. szuper.

osszedugjuk a cuccot. this accessory is not supported by this iPhone. hogy mi?? termekleiras nezegetes, dobozbamulas, veszett guglizas. ja hogy ez a kabel csak iPadhez jo. es ezt megis miert nem mondta senki egy szoval se? a kurva anyjat az Apple-nek. meg a kurva anyjat a Nikonnak, lenne rendes appjuk, nem tartanank itt.

intermezzo: hosunk agyat elonti az onervenyesito forradalmi hangulat es mikozben egyre jobban kacerkodik az anarchizmussal, tervet forral nemivel, hogy holnap visszamegy az Apple Store-ba es ledugja a torkukon a kurva kabeluket es hianyos tajekoztatas miatt visszakeri a penzet. sotmitobb, hosunk level megfogalmazasan tanakodik a Nikon Corporationnek, hogy basszak meg magukat az appjukkal egyutt es ne kabitsak a kedves vasarloikat feligazsagokkal. hosunk mindekozben edesanyjara gondol, akinek szep kepeket szeretne kuldeni a Fujirol, nem pedig zsebkendonyi pacakat, annal is inkabb, mert hosunk edesanyjanak akkora monitora van, mint egy fel hongkongi berlemeny, igy a pacak meg nagyobbnak fognak tunni. hosunk agyvize forrni kezd, mint az onsen vize es eljon a pont, amikor el kell fogyasztani a par oraval korabban vasarolt misztikus desszertet, amirol kiderul, karamell pudding es nyugtato hatassal bir. internezzo vege.

nemi guglizas meggyozott, hogy a megoldas a problemaimra egy wifis SD kartya (komolyan, hogy mar mik vannak), aminek jelzem, sajat appja van, amit mindenki az egekbe dicser.

addig is a mai kepeket betaplaltam szepen a laptopomba es par ora alatt feltoltottem az iCloud Drive-ra, ahonnan visszatoltodik a telefonomra es katt, nyissz, hopp, megoszt. de ez az az eljaras, ami miatt nem hasznaltam eddig se fenykepezogepet, mert lassu, maceras, es megsem rohangalhatok mindenhova egy laptoppal, es egy mobilwifivel, hogy feltoltsek valamit Instagramra.

jaj mar megint jonnek az almok, hogy meghalt a macska