sose hittem volna, hogy ezt mondom, de halas vagyok a Fonoknek, amiert anno folyamatosan varialt minden letezo elrendezkedessel es ezzel kondicionalt a teljes kiszamithatatlansaghoz. igy amikor ma reggel profin osszepakolva belefutottam mr. yingbe es kertem, hogy adja a masik szoba kulcsat, amibe at (vissza) kell koltozni, szempillam se rebbent, amikor eloadta, hogy talan inkabb maradjak ebben a szobaban “meg egy par napot”. vegulis itt jobb a wifi es az egesz szoba kicsit nagyobb. kipakolni meg raerek majd aprilisban pesten.

valami buzzfeedes listában olvastam anno, hogy arról ismerszik meg a világjáró, hogy hihetetlen gyorsan össze tudja pakolni az életét. lehet, hogy ez lassan már rám is érvényes, fél óra alatt bedobáltam mindent random szatyrokba és tárolóegységekbe (a sporttáskámat pl. a bőröndbe raktam), majd 3 menetben komótosan átcuccoltam az ötödikről a tizenharmadikra. szerencsére megmutatták a titkos liftet, amivel el lehet jutni az egyikből a másikba a földszinti porta érintése nélkül, mert ugyan nem vagyok szégyenlős, de talán kicsit hülyén éreztem volna magam, amint hónom alatt a bugyis-melltartós dobozkámmal, kezemben 7 tekercs spongyabobos wc-papír gurigával (ezt érkezésemkor hagyományozta rám egy épp távozó kedves baráti pár), vállamon pedig a retikülömmel, amiből kilóg a laptopom és két pár cipő, átslattyogok a madzsong szalonba és egyéb rejtélyes helyekre igyekvő emberek között.

a szoba egyébként tök jó, van ablaka (azt hiszitek, ez az én agylövésem, hogy mindig ezt emelem ki, de próbáljatok meg eltőlteni két éjszakát egy 1,8 m x 2,2 m-es ablaktalan szobában, máris átértékelitek majd az ablak jelentőségét, meg az élet értelmét is for that matter) és meglepően tágas. két egyszemélyes ágy van benne, fölötte pedig egy kb 50 centi “belmagasságú” alvógaléria, magyarul egy 4 személyes szobát kaptam, igazi luxus. aminek igazán örülök, hogy itt szereti a laptopom és a router egymást, így a wifi nem dobál folyamatosan. ja és a kilátás se szar.

(“kipakolni” nem igazán tervezek, mivel hétfőn fordított irányba játszom el ugyanezt a hadműveletet).

nemikepp volt egy sandra dee pillanatom, amikor az iment bekopogott mr. ying, mikozben bugyiban a budin ulve cigiztem. (csak tudni akarta, hogy akkor holnap 10-kor at tudok e koltozni. mind you hajnali f1 van)

amikor a zseniális szállásomat találtam, az része volt a dealnek, hogy ha előzetes foglalás van a szobámon, akkor arra a pár napra átraknak máshová. szóval ma este pakolhatok és tolhatom át a szekrényemet a 13. emeletre (most az 5.-en lakom), hétfőn meg vissza. legalább megismerem az épület másik szárnyát is (említettem már, hogy a minap véletlenül a kuplerájban kötöttem ki, mert rossz liftbe szálltam? és az a gyanúm, hogy nem ez az egyetlen kupleráj az épületben).

eddig kétszer fogyasztottam nagyobb mennyiségű alkoholt itt (olyan rohadt visszafogott vagyok, dohányozni is alig dohányzom és salátákat eszem vacsorára, de psszt, meg ne tudják otthon), az első hazajutásomat kiválóan dokumentáltam, a második ugyan kimaradt, de akkor egy misztikus minibusszal sikerült hazajönni (az itt a feketelyuk közlekedési eszköz, marha gyorsan célba visz, cserébe rejtély, hogy hol áll meg és mikor, célravezető a heves üvöltözés, ha az ember úgy érzi, ez talán már mintha a lakásáhz közel lenne), ami némi tétovázás után kidobott tőlem 3 sarokra, csak ott épp oszlatták a “békés” tűntetőket, akik ostromolták a kerületi rendőrséget, ezért jobbnak találtam kicsit nagyobb kerülővel hazacsoszogni (és menet közben pizzaszelet hiján venni egy tojásos sonkás szendvicset).

a harmadik alkoholizálási lehetőség holnap lesz, mibe fogadunk, hogy most majd az épületben fogok bambán állni, hogy mégis, hol a fenében lakom. a kurvák a hatodikról majd biztos segítenek, a múltkor is olyan kedvesen mosolyogtak rám.

Amikor elszántam magam erre az útra, sejtettem, hogy ez nem csak idegen tájak megismeréséről fog szólni, hanem persze saját magamról is. Merem remélni, hogy nem fogok egy Eat, Pray, Love klisévé alakulni (vagy ha igen, akkor legalább kapok egy Javier Bardemet is a végén), mindenesetre alig vagyok itt 3 hete, máris sikerült egy fontos döntést meghoznom tegnap.

Adott egy megrendelő, akinek mozifilmeket szoktam feliratozni. A filmek többnyire nagyon jók, olyanok, amiket én is megnéznék a moziban, gyakran komoly művészfilmek. Anno pont az ilyen filmek kapcsán döntöttem el, hogy filmeket szeretnék feliratozni, mivel a többségük rettenet szar felirattal rendelkezett (ez nekem főleg a francia filmeknél jött le). Szóval igazi álommunka, minőségi filmekkel, mini hírnévvel, hisz a film végén ott virít a nevem a vásznon. A bökkenő csak az, hogy ez a megrendelő annyira szarul fizet, hogy szinte ingyen dolgozom (csak hogy legyen valami fogalmatok, kb nettó 18 000 ft-ról beszélünk másfél-két nap munkáért és itt 14-16 órás napokban kell gondolkodni, meg észben tartani, hogy sokkal gyorsabban dolgozom, mint a legtöbb fordító). Már régóta úgy emlegetem, mint az én „charity melóm”, vagyis hogy jótékonykodom egy sort annak a pár száz embernek, aki egyáltalán jár még moziba művészfilmet nézni.

Ennek viszont az az eredménye, hogy ezeket a melókat mindig besorolom a jobban fizető dolgok mögé, vagyis már legyalult aggyal, gyakran a határidőből kifutva tudok csak nekiülni, amikor már utálok mindent és mindenkit. (És itt szeretnék szétoszlatni egy tévhitet: a legtöbb fordító nem azért fut ki a határidőkből, mert egy link lumpen alak, aki nem tudja beosztani az idejét, hanem mert kénytelen túlvállalni magát és egyszerre három projekten dolgozni, ha értelmes mennyiségű pénzt akar keresni.) Tegnap pontosan egy ilyen kört futottam, hiába mulattam egész jól a filmen, egyszerűen azt éreztem, hogy inkább fizetek én 18 000 forintot valakinek, csak hadd menjek el egész nap a strandon fetrengeni. Ehhez még hozzájön az a hülye szabadúszó koncepció, hogy az ember annyira jó, amennyit pénzt keres és én ilyenkor konkrétan ugye szart se érek.

Ez a helyzet egyáltalán nem új, lassan másfél éve mindig ennél a megrendelőnél akadok ki, ami paradoxon helyzet, hisz gyakran az ő munkái a legkellemesebbek.

Végső döntést ugyan képtelen voltam hozni, de nagy nehezen azért annyit kinyögtem, hogy „most egy ideig nem vállalok munkát”. Nem vagyok tőle különösebben vidám, de tudom, hogy legalább egy ideig nem fogom utálni magam és ez egy megbecsülendő befektetés.

a jó filmet sokkal könnyebb feliratozni, mint a szart.

úgy is mint: nézzétek meg az equalizert, mert jó.

…ahol idosodo oregurak a Starbucksban ulve tepsi okostelefonjukat toltik, mikozben ceruzaval felszerelkezve tanulmanyoztak a loverseny oddsjait.

mit is tagadjam, enyhe terapias celzattal jottem el a vilag masik felere (mindenki azert jon ilyen utakra, aki nem, az hazudik), hisz van par dolog, amirol le szeretnek szokni.

nincs sok, pontosan harom:
– le akarok szokni arrol, hogy hagyom, a barataim, ismeroseim, uzletfeleim, nyuszik a fejemre nojjenek, kiszipolyozzak minden energiamat, lebuldozerezzenek a problemaikkal, ostromoljanak nagyon szemelyes felelmeikkel es teljesen foloslegesen elemesszek idomet, energiamat, jokedvemet, lenduletemet. (es nem, nem vagyok egy antiszocialis es bunko valaki, pont ellenkezoleg. nagyon szivesen adok tanacsot es barkinek barmikor segitek, de valamilyen hatarokat azert be kell tartani).

– le akarok tovabba szokni arrol, hogy mindent alarendelek a munkanak es teljesen egyertelmuen tulvallalom es kicsinalom magam, mert miert is ne. errol mar oly sokat cikkeztem.

– es vegul, az elozo ponthoz szervesen tartozik, hogy le akarok szokni arrol, hogy a legvaratlanabb pillanatokban ram tor egy panikroham, hogy most azonnal ehen fogok halni, el fog fogyni a penzem, a penz !! A PENZ, az sose lesz eleg. ilyenkor neha eljutok arra a szintre, hogy tomeny onutalatban inkabb lemondok az evesrol is, mert a penz valojaban arra van, hogy az ember soha, de soha el ne koltse. (ezek a rohamok szerencsere egyre ritkabban tornek ram azert).

na, az elmult 12 oraban mindharombol megbuktam, de semmi baj, ez egy folyamat, neha visszafele is kell benne egy kicsit haladni a teljes siker erdekeben.