szimbolikában dús kezdete volt a hétnek.

ha emlékeztek még erre és erre, akkor talán már nektek is feltűnt, hogy kínai főnökömmel meglehetősen izgalmas és misztikus kapcsolatban vagyok. azon túl, hogy időnként értelmezhetetlen kihívások elé állít engem, főnököm jó szokása, hogy akkor bukkan fel amikor a legkevésbé számítok rá amikor egyébként is épp eszembe jutott valamiért. szóval azon nem is tudom, sírjak-e, vagy nevessek, hogy hétfő reggel épp a Kártyásnak meséltem, hogy azt álmodtam, hogy kirúgtak Kínából, amikor kaptam egy emailt a könyvelőtől, hogy nagyon sajnálja, de új tulajdonosa van a cégnek és le lettem építve május 1-től.

ezután egy pár óráig ültem bambán, hogy azért valóban érdekes, hogy 30. születésnapom másnapján hirtelen egyrészt félig megint kirántják alólam a talajt, másrészt meg kvázi elengedik a kezemet, hogy jól van lányom, most már csinálj, amit akarsz, egyedül is menni fog. arról meg tényleg nem is beszélve, hogy megálmodtam az egészet, baszki.

pár napig akklimatizálódtam az új helyzethez, felmértem az anyagi helyzetemet és a kedélyállapotomat, majd arra jutottam, hogy az univerzum csak segíteni akar nekem megvalósítani az idei elhatározást, miszerint több utazást és olvasást a népnek, hisz most már nem kell arra ügyelnem, hogy folyamatosan elérhető legyek. épp kezdtem böngészni a világtérképet, hogy hol vannak a wifimentes térségek, amikor megcsörrent a telefonom és egy rendkívül rossz vonalon a főnök valami hasonlót mondott: Suzanna, van egy ötletem…(sisterség) átcsoportosítás… (sistergés) európai központ, Budapest, jó lesz! (félnetek nem kell) (SISTERGÉS) Suzanna, itt vagy? Peking! Nyelvi részleg! Mondom Peking! (recsegés) ha hívnak, ne mondj nemet, nem kell majd sokszor kimenni Pekingbe, Pekingbe, Pekingbe (végtelen visszhang). Megbeszéltünk? (nevetés) akkor így lesz, remek, remek, you know what I mean, yes? 

azóta sem tudom, hogy most akkor ki vagyok rúgva, elő vagyok léptetve, át vagyok csoportosítva és hogy következő utam a wifimentes térségek felé, vagy Peking felé fog-e vezetni, de valami van, az biztos. 

a szuletesnapi bulimba harminc jobarat jott el es erezte jol magat. ma egesz nap jottek a kedves uzenetek
es kaptam egy szuper irogepet ajandekba szuleimtol.

azt hiszem, minden rendben van.

amióta felfedeztem egy epic heroic zenét sugárzó netes rádiót, azóta gond nélkül le tudok futni 7 kilométert megállás nélkül. bezzeg a popslágerekre kilométerenként hisztérikus rohamot kaptam, de végülis maximus sem abbára dőfte le joaquin phoenixet. talán nem véletlenül.

(arról meg már nyilatkozni sem tudok rendesen, hogy milyen hihetetlen eufóriával tölt el ez a teljesítmény, sőt, a futás maga is egészen orgazmikus volt, pedig ezt aztán soha nem hittem volna).

este 10kor csorog a telefon, egy tavoli ismeros:
– figyi, lenne itt egy sajtokozlemeny magyarrol angolra, nagyon fontos tema, szupernek kell lennie, 2995 karakter, holnap reggel f8 es 9 kozott meg tudod csinalni?
– öö, nem.
– megertem, neked sem eros az angolod, igaz? (raadasul azt hiszem, azt akarta, h az o neve alatt fusson a forditasom).

nem baszd meg, nem eleg eros az angolom, tenyleg ez a bajom ezzel az egesszel.

azért néha szeretnék egy olyan országban élni, ahol egy kóla megvásárlása a sarki kisboltban nem jár fél órás politikai eszmefuttatással.

(ráadásul egyet értettünk a Boltos Icuval, meg az utánam beérkező két törzsvásárlóval is)

olyan hatekonyan megfogadtam, hogy nem leszek orult macskas no se eloben, se a blogon, hogy el is felejtettem megosztani veletek, hogy Manci ket hete volt egy eves. ennek oromere az ejszaka folyaman megkostolta az elol felejtett belga bonbonjaimat, reggel kicsit zolden es bunbanoan fogadott, szeliden oda hanyt a labam ele, majd masnaposan aludt felnapot, hogy utana ugyanolyan vidam es lenduletes legyen, mint szokott.
nem hibaztatom, en is igy szoktam unnepelni a szuletesnapjaimat.
(a bonbon fehercsokibol volt, igy nem allt fenn a mergezes veszelye)

es mert reg lattatok, ime, mi lett belole (a labam azert van ott, mert igy aludt el)

ahogy ma délután pár fánk mellett javasolták, hogy járjak velük együtt futni a szigetre hetente kétszer, illetve menjek el én is vasárnap Visegrádra nyári bobozni, elemi erővel nyílalt belém a rettegés, rutinosan kezdtem volna mondani, hogy de hisz nekem dolgoznom kell, amikor rádöbbentem, hogy kivételesen egyáltalán nem kell dolgoznom és egy fia értelmes kifogásom sincs, hogy miért ne lépjek ki egy kissé a komfortzónámból. ettől mondanom se kell, elhatalmasodott rajtam a pánik és legszívesebben azt üvöltöttem volna válaszul, hogy dehogy megyek, a végén még kinevettek, mert lassan futok és mert életemben nem boboztam és biztos elrontom majd az egészet és kirepülök a visegrádi hegységből és szégyent hozok mindnyájunkra, de mivel a programokat épp Volkov ajánlotta fel, aki mégis csak a legkedvesebb exem, úgy éreztem, bántó lenne azt feltételezni róla, hogy bármilyen körülmény között kinevetne.

ezért lelkesen helyeseltem, azóta némiképp halálra válva ülök és próbálom tudatosítani magamban, hogy az új élethez alapvetően új hozzáállás is kéne. 

(a legszebb az egészben, hogy kifejezetten szimpatikus nekem a nyári bob és régóta szemezek vele. tudom, a helyzet súlyos, de legalább igyekszem változtatni rajta.)

azt kell, hogy mondjam, hogy elég kellemes csütörtök-vasárnap hosszú hétvégém volt.

csütörtökön a Kártyással egyre sűrűbbre szőttük az összeesküvés elméletet, ami alapján világuralomra törünk majd, és megkoronázandó az egészet, elmentünk moziba megnézni a 300 második részét. a filmről talán mindent elárul az, hogy csak azért bírtunk róla fél órát összefüggően társalogni, mert nem értettünk egyet, hogy Eva Greennek van-e melle, vagy sem (be kell látnom, tényleg van). ezt követően a Mátra borozóba voltam hivatalos könnyed csajos összeröffenésre. 95 forintos fröccsöket szürcsölve hamarosan vidám tyúkóllá alakítottuk a kötött mellényes bácsikkal populált szocreál kocsmát. a bácsikkal egyébként néha interakcióba is keveredtünk, pl. adtak nekünk WC-papírt, segítettek bedugni a telefonomat a konnektorba és lerakni a lambéria tetejére 2 méter magasan, illetve kedvesen elmagyarázták, hogy nem jó távolságról próbálunk portrét készíteni egymásról, mert a fókuszpont (vagy gyújtáspont?) így nem megfelelő. a bor az árát meghazudtolóan elviselhető volt, ahogy a szintén olcsó debreceni kolbász sem zavarta meg köreimet, bár elképzelhető, hogy a kettő csak szimbiózisban ilyen ártatlan. itthon azért egy egész guriga budipapírt beleejtettem a WC-be, biztos, ami biztos. (és a kulcsomat is kétszer leejtettem az ajtó előtt, de csak mert be sem rúgtam).

péntek este metálkoncert volt terítéken, méghozzá a rég nem látott Phage-dzsel, akivel előtte a Dürer Kertbe ültünk be, ahol viharos tempóban megpróbáltuk ledarálni egymásnak azt a röpke 3 évet, ami eltelt azóta, amióta legutoljára együtt fröccsöztünk. a nagyobb támpontokkal ugyan tisztában voltunk, de egy óra és fél liter bor elteltével mégis csak addig jutottunk, hogy kedélyesen vihorászva estünk keltünk a Városligetben és végül Google Maps segítségével azonosítottuk be a PeCsát, ami csak azért egy icipicit ciki, mert egyetemista éveimet pont ugyanezen az 1 négyzetkilométeren töltöttem el, csak akkor még angol szaknak hívták a kocsmát (de már akkor is a Ligetet jártam alkoholos befolyás alatt). a koncert során újból bebizonyosodott, hogy lelkes kísérővel az ember dinamikusabban vasvillázik és szinte észrevétlenül sikitozza magát rekedtre, bár a derekam azért így is tiltakozott.

szombaton az időjárási viszonyoknak köszönhetően némi megszakítással este 8ig aludtam (és nem volt miatta bűntudatom!), majd muchachával beültünk a Szokásos Helyre, ahol valahogy elfogyott egy csomó rosé vice, kilakozódott a körmön kékre (bár azokban a fényviszonyokban azt hittem, hogy zöldre), legugliztuk Eva Green mellét (mert nem csak nekem hihetetlen, hogy van neki ilyenje), szerelmet vallott a pincér és végül ránk zárt a kocsma. némi tötyörészés után egy féltucat franciával a Szóda táncparkettén találtuk magunkat, ahol addig táncoltunk, míg oda nem hánytak mellénk, pontosabban ezután még vártunk két számot hátha az jó lesz, majd reggel 6-kor a hazamenetel mellett döntöttünk. a villamosmegállóban még megdicsértük egymást, hogy milyen profin menedzseltük az estét, mert nem ittunk felest és nem is vittük túlzásba a dolgot.

4 órával később, amikor kidobott az ágy (miért??) már annyira nem éreztem profinak magamat, de valahogy mégis csak egy kávézóban találtam magam a Színésznővel és a Vöröskével (aki egyébként egyike volt a féltucat franciának a táncparketten pár órával korábban). miközben próbáltuk összesakkozni az előző este rejtélyeit (te mikor mentél haza? de hisz elbúcsúztam! tőlem aztán nem. akkor kitől búcsúztam el?), ittunk két kávét és ettünk némi rizstészta alapú ezt meg azt. ettől az állapotom odáig javult, hogy este 7-kor boldogan ültem le egy irreálisan nagy doboz sushival röpke 3 óra Sherlock elé és továbbra sem éreztem lelkiismeret-furdalást. (és addigra a fejfájásom is elviselhető mértékűre csökkent).

szóval a hétvége jó volt és mint mindig, valójában sokkal többről szólt, mint pár pohárka borról és némi zenéről.

(a lelkiismeret-furdalás hiányát egyébként 3 óra kínos ébrenléttel kompenzáltam az éjszaka közepén, bátran állíthatom, hogy elég sok dolgot volt időm átgondolni…)

bevallom őszintén, már összefoglalni sem tudom, hogy mit történt velem, amióta nem írtam és ennek elég egyszerű oka van: az elmúlt 2-3 hét egyszerűen kiesett az életemből, annyit dolgoztam. olyannyira sokat, hogy most átugorva mindenféle hatásvadász részletet az alvási és étkezési szokásaimról, vagy azok hiányáról, a lényegre térek: elegem lett.

sokszor készültem ki egy húzósabb időszak alatt/után és bár nem néztem vissza, bizonyára elég sok posztot is írhattam erről (a szándék mindenesetre megvolt). az biztos, hogy azok mindig átmeneti elfáradások voltak inkább, amit pár nap alatt kialudtam/kiittam a rendszerből, aztán vidáman és dalolva kezdtem újra az egészet két héttel később. most viszont két dolog más, mint szokott: egyrészt kicsit magamra hoztam a frászt, ahogy különböző apró részletből összesakkoztam, hogy mennyire ijesztően fontos szerepet játszik a munkám az életemben és mennyire ennek rendelek alá szó szerint mindent. másrészt teljesen egyszerűen eluntam ezt az egészet.

nem a munkával van bajom és nem arról van szó, hogy holnaptól soha többet nem vagyok hajlandó dolgozni életemben, hanem sokkal inkább arról, hogy holnaptól, sőt, mától szeretném végre megengedni magamnak a pihenés és a semmittevés luxusát. anélkül, hogy túl mélyen bele akarnék ebbe menni, tisztában vagyok vele, hogy ha az elmúlt évben az lett volna a prioritásom, hogy éljek is egy kicsit, akkor bizonyára nem dolgoztam volna magam betegre látástól vakulásig. azt is tudom, hogy az nem normális, hogy egyszerűen lelkiismeret-furdalásom van, ha épp nem csinálok  semmi hasznosat, annál is inkább, mert ráadásul még definiálni sem tudom, hogy mi minősül hasznosnak. és az sem lendít a helyzeten, hogy senki sem kérte tőlem, hogy áldozzam fel magam pont ezen az oltáron, de bizonyára úgy éreztem, rám fér némi vezeklés.

idővel majd talán jobban átlátom, hogy mi állt e mögött a helyzet mögött, most inkább arra koncentrálok, hogy ne basztassam már végre magam félpercenként. biztató, hogy egy másik területen (nevezetesen a fizikumomén) egész szép sikereket értem el, (már ami a basztatásról való leszokást illeti), amiből egyenesen következik, hogy eddig soha nem látott lelkesedéssel járok futni egyszerűen azért, mert kedvem van hozzá, nem pedig azért, mert magamra kényszerítettem egy edzéstervet, amit akaraterőből le kell nyomni, ha tetszik, ha nem. 

szóval a helyzet egyáltalán nem drámai, sőt, kifejezetten ígéretes, még ha bevallom, kicsit tanácstalanul is állok most még szemben azzal a kérdéssel, hogy mit csinál az ember, amikor nem csinál semmit. 

van egy vicc, ami nagyjából így szól:

árvíz van, a templom előtt már áll a víz. jön egy motoros, szól a papnak jöjjön atyám, elviszem. mire a pap nem, nem, majd Isten megsegít. a motoros elmegy. a vízszint feljebb megy, a pap már az oltáron áll, amikor jön egy motorcsónak. jöjjön atyám, elviszem. nem, nem, Isten majd megsegít. a vízszint egyre csak emelkedik, a pap már a templomtoronyban van. jön egy helikopter. jöjjön atyám, elviszem. nem, nem, Isten majd megsegít. a vízszint tovább emelkedik, a pap megfullad. a mennyországban találkozik Istennel. miért nem segítettél meg? de hisz három segítséget is küldtem.

na most, hogy egy “vegyük kezünkbe az életünket” hullám söpör rajtam végig (erről remélhetőleg hamarosan hosszabban), elgondolkodtam azon, hogy nem épp a helikopternél tartok-e már.

többet erről most nem írok, nem azért, mert titkolózni akarok, hanem mert még emésztgetnem kell a dolgokat.