a faradtsagi szintemrol legyen annyi eleg, hogy alig mult este 9, es mar az agyban fekszem es alig funkcional az agyam.

gyors beszamolo kovetkezik, kulonben sose irom le.

a mumbai-i repteren gyorstalpalon ismerkedtem a helyi szervezesi elvvel: mindegy, mi van kiirva, beszelj rengeteg emberrel, kulonben sose jutsz hozza az informaciohoz (hogy melyik sorba alljal a vizumnal, vagy merre lehet a borondod). illetve miutan megszerezted a pecsetet, dokumentumot, akarmit, ne lepodj meg, ha egy muanyag szeken ucsorgo ember ujraellenorizni fogja.

random benyomasok:

– rengeteg mindenki ucsorog mindenhol, latszolag celtalanul

– kosz, buz, tehen, majom, koldusgyerek, kutya, biciklis-, vagy elektromos tuktuk van rengeteg, ezzel nem is lenne bajom,

– de a jarda kozepen alvo emberek sokkolnak, nincs alattuk semmi, se karton, se nejlon, se takaro

– minden iszonyatosan szines es zajos, ezt kimondottan elvezem

– a szaribol egyertelmuen kilog az ember dereka, akkor is, ha egy 80 eves husi mamarol van szo

– a turbanok tovabbra is bamulatba ejtenek

a nep fenypontja egyertelmuen az volt, amikor a forgalmas autout masik oldalan megjelent egy szabalyosan kozlekedo elefant. oszinte gyermeki sikolyomat eleg gyorsan megbantam, mivel az “elefant” kulcsszora azon nyomban ott termett egy arus, aki rettenetes muanyag elefantokat kezdett el ram tukmalni.
osszessegeben eddig tetszik, a bokamat se fostam meg le es a szent tehen se taposta meg le a labamat (tenyleg rohadt sok tehen van es prekoncepcioimmal ellentetben nem mind feher, franko milka tehenek allnak latszolag celtalanul a jardan es neha eszik a szemetet).

wifi ritkan akad, de majd akkor irok.

na, perceken belul felszallok a mumbaiba tarto gepre, a ropke 6,5 oras ut alatt (India sokkal messzebb van, mint gondoltam) befejezek egy munkat (mert hogyan maskepp utazna az ember lanya), majd megerkezem es tovabbi 6 orat hesszelek a repteren (mikozben opcionalisan wifit es dohanyzot keresek), ez alatt egyszer csak osszeszedem  a tobbieket, akik Budapest felol tamadnak (es mar uton vannak), majd egyesult erovel felpattanunk a jaipuri jaratra, ahova ket ora repules utan meg is erkezunk (india nem csak messze van, de nagy is), es kezdodhet a kejhompoly. 

par eve olyan divatos lett minden webes feluletet telepakolni giccses naplementes coelho idezetekkel az elet melysegerol, a boldogsag elereserol es megtartasarol, a szenvedes lekuzdeserol es a vilagbekerol.

hadd idezzem inkabb az egyik volt damaszkuszi osztalytarsamat, aki az elmult napokban kerult elo facebookon kozel 20 ev kieses utan. amikor kiderult, hogy meg mindig damaszkuszban van, erdeklodtem, milyen a helyzet.

“damaszkuszban nem annyira rossz, persze leszamitva a raketakat es a lovoldozest bizonyos keruletekben, de azt mar megszoktuk. es emlekszel, itt mindenki hisz Istenben, az segit normalis eletet elni.”

es tenyleg, a fotoin lathato, amint a ferjevel es kisfiaval a helyi tengerparton nyaralnak, a fiaval moziba mennek, vagy eppen baratnokkel vacsorazik.

na tehát, miután már majdnem (de csak majdnem) egy hónapja itt vagyok és egy helyben dekkolok, ideje holnap útnak indulni.

a cél ezúttal India, a társaság pedig édesapám, neki egy régi barátja és a barát lánya. utóbbi két szereplő évekig élt Indiában, szóval nem épp kezőkkel van dolgunk.

valójában egészen furcsa fejlemény, hogy ellátogatok Indiába, mert ha 5-6 éve megkérdeztettek volna, hogy milyen országok szerepelnek a bakancslistámon, India és Kína valószínűleg sose került volna fel rá, aztán ugye mi lett a vége.

vannak emberek, akik rajonganak Afrikáért, vonza őket az emberiség bölcsője, a vad természet, az ősi kultúrák, esetleg meg akarják menteni az éhező gyerekeket, segíteni akarnak a szegényeknek, vagy csak oroszlánokat akarnak fotózni egy luxusszafárin. nincs ezzel semmi baj, de én sose tartoztam ebbe a kategóriába (talán nem részleteztem itt, de másfél éven keresztül komoly harcokat kellett vívnom a kínai főnökömmel, hogy ne kelljen Beninbe utaznom némi tréninget nyújtani, akkor valahogy úgy éreztem, elértem a kalandvágyam határát). ugyanígy létezik egy “India” kategória is, emberek, akik réges rég arról álmodnak, hogy ellátogassanak ebbe a kontinensnyi országba, szent helyekre jussanak el, meditáljanak, jógázzanak, leprásokat segítsenek, angol tanítsanak a páriáknak, a Taj Mahallal fotózkodjanak, egy éven keresztül egy szál hátizsákkal barangoljanak. na hát ebbe a kategóriába se soroltam magamat soha, butaság lenne azt mondani, hogy “nem érdekelt” India, mert nincs olyan ország, ami de facto egyáltalán nem érdekel, de tény, hogy más helyek jobban megmozgatták a fantáziámat.

ugyanakkor az életemet kiskorom óta átszövi két információforrás erről az országról, az egyik az angol posztkoloniális irodalom, végtelen folyamregények, amik általában több generáción keresztül mutatják be az elmúlt 50-70 év mozgalmas történelmét, a modernkori India kialakulását és annak társadalmi problémáit. a mai napig bármikor élvezettel fogok bele egy több száz oldalas Rohinton Mistrybe, Amitav Ghoshba, vagy Arundhati Royba, elvarázsolnak a leírások, a karakterek, a túlzsúfolt városok.

a másik, sokkal meseszerűbb élményem apukám anekdótái a 30-40 évvel ezelőtti üzleti utairól, amik Indiába és Bangladesbe vezették. mára például a családi legenda részévé vált az a könnyed 15 kilós húsdaráló, amit apám Bangladesből cipelt haza, mert amikor szuvenírvásárlásra került a sor, lebontott hajókabin berendezésekből és olcsó síruhákból választhatott volna, de mivel az első nem fért be a bőrőndjébe (pedig milyen jó lenne egy mahagóni kajűtablak a nappaliba… szokta mondogatni azóta is), a másik pedig nem egyezik sportolási szokásainkkal, anyám pedig kategórikusan utálja a füstölőt, így nem maradt más, mint a helyi piacon kínált remek húsdaráló. valahogyan az az érzésem, hogy egész gyerekkoromat átszövik a térséghez kapcsolódó történetek, és mivel apám szerette ezeket az utakat, úgy nőttem fel, hogy India alapvetően JÓ.

ezért hát amikor most nyáron apám ebéd közben megememlítette, hogy egy régi barátja felkérte, hogy kísérje el egy konferenciára Indiába, de hát mi a fenének menjen ő oda ilyen öregen, akkor hiába nem vagyok az a füstölők között jógázó taj mahal rajongó, azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy átélhessem a gyerekkori meséket (anyukám nyomatékosan megkért, hogy eszünkbe ne jusson húsdarálót, vagy füstölőt vinni ajándékba).

így hát a holnap kezdődő út sok szempontból nagyon személyes lesz, csak nem pont úgy, ahogyan az a legtőbb ember első indiai útja szokott lenni.

a menetrend a következő: Jaipur-Ranthambore-Udaipur-Mumbai. mindenhol két éjszakát alszunk, többnyire sofőrös minibusszal közlekedünk, saját idegenvezetővel rendelkezünk, luxus hotelben alszunk, gyönyörű palotákat bámulunk halomra, bengáli tigrist fotózunk, nem gondolkodunk, nem tömegközlekedünk, nem stresszelünk, hogy mindenki mást akar csinálni, útitervet követünk. általában nem így szoktam utazni, de őszintén szólva most tökéletes, hogy semmi más dolgom nem lesz, mint élvezni az utat és rengeteg képet és beszámolót készíteni.

az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn kissé megrottyantam. semmi vészes, néha mindenkivel esik, hogy egyszer csak azon kapja magát, hogy valahogy semmi sem optimális és a világ egy kegyetlen hely, ahol az ember csak saját magát tudja sajnálni, miközben áll a döglesztő párában és azon tanakodik, hogy most tényleg alájuljon-e, vagy az mégis kicsit túlzás lenne már drámai hatásnak.

szerencsére egy fél órás beszélgetés a Színésznővel relatíve életet lehelt belém (illetve közben légkondicionált helyre értem) és mint a jó barátok általában, biztosított támogatásáról, de a megfelelő kérdéseket is feltette, amiken be kellett látnom, hogy most már tényleg el kell gondolkodnom.

kedden új emberként riadtam hajnali 6-kor és szokásomtól eltérően nem aludtam vissza, hanem Kata coachingját hallgatva, egészen kézzel fogható terveket szőttem fordítói karrierem felpezsdítésére és megrendelői köröm bővítésére. ezt követően hirtelen előkerült a megválaszolatlan kérdésem egyik kulcsszereplője, aki a maga módján ráébresztett, hogy valójában még egy pofonért már nem akarok házhoz menni. egy laza mozdulattal kitöröltem visszamenőleg minden beszélgetésünket, és az efölött érzett megkönnyebbülésemben elmentem futni reggel 8kor.

a villamoson a park felé zötykölődve határozottan azt éreztem, hogy most végre magamra ismerek és boldogan nyugtáztam, hogy valószínűleg ennyi időre volt szükségem (3 hét), hogy kiheverjem a nyár zűrős érzelmi történeteit és álmatlan éjszakáit.

futás címszó alatt többnyire csoszogást produkáltam, de nem éreztem emiatt szégyent, vagy haragot, inkább csak nagyon lelkes és energikus voltam, ami elég nagy dolog, mint ahogy azt minden testértékelési zavarokkal küzdő nő tanúsíthatja. arról nem is beszélve, hogy az oxigén megvonástól az agyam új vágányokra merészkedett és a Színésznő kérdéseire kisebb epifánia keretében tényleg megjelentek a válaszok, én pedig végre megnyugodtam.

hirtelen újabb üzenet esett be, egy lakáshírdetéstől, amire még napokkal korábban jelentkeztem, és már teljesen meg is feledkeztem róla. a szoba jól nézett ki és már épp azt szerveztük, hogy mikor nézzem meg, amikor szörnyű gyanú ébredt bennem, ami gyorsan be is igazolódott: a színes, szagos, tágas szobának sok előnye van, de ablaka, az nincs. azért a biztonság kedvéért rákérdeztem, hogy nincs-e esetleg egy másik, ablakos szoba, mire csodák csodájára elkezdtek áradni a képek egy szuper sarokszobáról, két oldalt ablakkal, fotellel, komóddal, jó hangulattal, ugyanabban az árban, mint az ablaktalan sufni.

izibe metróra pattantam, hümmögve megnéztem mindent, amit lehetett és bár a konyhát és a fürdőt meg kell osztani még három másik emberrel, illetve a lakás a hatodikon van lift nélkül, úgy döntöttem, hogy a sarokablak, a tetőteraszon kialakított ücsörgő és az általam nagyon kedvelt környék igazán ér nekem annyit, hogy Mr. Ying macerás költözései helyett inkább itt húzzak le egy fél évet, ezért 10 perc tanakodás után lefoglaloztam a helyet.

ezt követően még elmentem DD-vel egy 50 perces testmasszázsra, ami kifejezetten üdítő volt, főleg, hogy addigra az előző napi úszás és a reggeli csoszogás + lépcsőn föl-le rohangálás megtette a hatását és minden porcikám fájt.

hangulatom azóta is töretlen, a hétfői rottyanásnak pedig semmi jele már.

rengeteg blogolnivalo van, csak a tengeralattjaron annyira nyomasztoak a viszonyok, illetve leulni se lehet rendesen, hogy egyszer nem birom ravenni magam, hogy itt irjak barmit is. de a napokban elmegyek egy erre a celra kitalalt helyre (ertsd: kavezoba) es lebombazlak titeket blogposztokkal.

es akkor a gangon, ahova kimentunk dohanyozni a hazibulibol megjelenik egy faszi, akirol kiderul, hogy kanadai es egyebkent korcsolya es jeghoki edzo. mert hogy egyebkent 7 jegpalya van hongkongban es van profi jeghoki csapatuk.

kifejezetten felemelo erzes, hogy sikerult teljesitenem a kituzott celt es tenyleg elmentem uszni haromszor ezen a heten. kicsit tartottam ettol a szombati uszastol, mert feltem, hogy sokan lesznek, de valojaban csak az oltozoben volt erezheto a kulonbseg, a gyorsuszasra kijelolt savban ugyanannyian voltunk, max annyiban volt kellemetlen, hogy amikor a szomszed savban kisiskolasok a labtempot gyakoroltak, akkor olyan volt, mint masodfoku viharjelzesben probalnek uszni, de sebaj, legalabb valtozatos korulmenyek kozott edzek.
  

es ha azt hinnetek, vicceltem a tengeralattjaroval, illusztralnam. a kep elkeszitesehez bealltam a budiba (egyben zuhanyzo is, egyebkent relative tagas). a bejarati ajto kozvetlenul a polcos ize mellett nyilik balra. az agy a feher lepcso tetejen szinten balra talalhato galerian van. es mint lathato, tele van a foberlo cuccaival. (es obviously nem ingyen lakom itt).
  

az egész úgy kezdődött, hogy augusztus vége felé egyszer csak szétestem. miközben két hét volt hátra a HK indulásig, én szépen lassan, de teljesen hatékonyan tök használhatatlanná váltam. ijesztő egyébként, hogy az emberben elég sokáig nem tudatosul, hogy valójában nincs magánál, csak egyre erősebben érzi, hogy valami köd lepi el az agyát, ami végül teljesen megbénítja, és csak áll, mint őzike a reflektorfényben a 4 sávos autópálya közepén.

egyszer csak azon kaptam magam, hogy az életkedvem és erőm teljes mértékben elhagyott, zombiként kóválygok budapest utcáin és őszintén szólva hirtelen semmit se tudok, többek között például azt se, hogy két héttel később egy hongkongi járatra akarok-e felülni, vagy inkább pesten kellene maradnom és majd meglátjuk. valahol a tudatom mélyén még sikítoztam egy kicsit azon, hogy hogyan tudom megkérdőjelezni HK-t, amiért annyit küzdöttem és ami olyan sokat jelent, félholt agysejtekkel nyugtáztam, hogy igenis jó ötlet volt küldeni magamnak májusban egy képeslapot HK-ból, amire felírtam, hogy don’t forget to come back mert lám, jól ismerem magam, igaz, ekkora tanácstalanságra nem számítottam, de hát arra az érzelmi cunamira se számítottam, ami megelőzte az őzike üzemmódot.

szóval utolsó józan eszemmel átraktam a jegyemet két héttel későbbre és vártam, hogy felszívódjon a köd és megjelenjen végre valami irány előttem. ez elég gyorsan be is következett és egyértelművé vált, hogy the only way is up és egyértelműen HK a cél, mi más is lehetne, az érzelmi cunamit magunk mögött kell hagynunk, nem újra belefulladni, és egy fél bolygónyi távolság egészen ideálisnak tűnik erre.

igen ám, de ezzel a két hetes intermezzóval lekéstem a korábban kiagyalt mesteri tervet a lakótárssal, a közös lakással, az airbnb-vel, a mifenével. sebaj, mivel az egyik magyar csaj épp két hónapot utazgat, gyorsan felvettem vele a kapcsolatot és 10 perc alatt ledíleltük, hogy relatíve baráti áron kiveszem a lakását. mindenki jól jár, az oszladozó ködben megkönnyebbültem, hogy van hova menni, neki nem áll üresen a lakása és az egész csak november 2-ig szól, addig van időm kiagyalni, mit akarok. a lakásról annyit tudtam, hogy nagyon kicsi és a szigeten van, vagyis nem azon az oldalon, ahol lakni szoktam, de sebaj, gondoltam, legalább megismerem azt is.

valójában már akkor sejtettem, hogy nem ez volt életem döntése, amikor érkezésem után leültem, körbenéztem a “lakásban”, amit tengeralattjárókból ismert légiesség és világosság jellemez, és hirtelen átfutott az agyamon, hogy nahát, micsoda fura döntés itt lakni, én tuti sose laknék itt. nem is tudatosult bennem, hogy valójában mit is mondtam, egészen két nappal ezelőttig, amikor a zsúfolt polcra megpróbáltam felrakni egy poharat, de ezzel levertem egy tálkát, ami kamikaze üzemmódban rám zuhant, majd hősiesen megölte saját magát és a lenyomós kávéfőzőt a pulton. hogy stílusos legyek, mondhatni, ezen a ponton betelt a pohár és elkezdtem lakást keresni.

ezzel egyidejűleg rádöbbentem, hogy bár örülök, hogy felfedezhetem ezt az oldalt, ez a konkrét kerülete semmenyire se hoz lázba, ahogyan a bulinegyed vonzáskörében sem laknék, mert én nem a fehéremberekre kalibrált, dúsgazdag hongkongba szerettem bele anno, hanem a zsúfolt utcákba, ahol polipot árulnak nyárson, bizonyos sarkokon támad a stinky tofu jellegzetes bűze és az ember sose tudhatja, hogy most tényleg masszázsszalonba megy-e, vagy bordélyházba. nekem nem organikus salátabár kell, hanem nejlonzacskó szakbolt és pufajkás töpörödött nénik, piros hokedlis utcai étkezdék és önjelölt karaoke hősök az utca közepén.

szóval felvettem a kapcsolatot Mr. Yinggel, aki tárt karokkal vár meglehetősen jutányos áron, szóval most az a terv, hogy ha addig nem jön szembe valami kihagyhatatlan lehetőség, akkor november közepétől megyek oda vissza, úgyis olyan jól mulattam (kivéve, amikor misztikus körülmények között egy egész rakomány turórudi tűnt el a hűtőből).

ez a lakásmizéria egyébkétn rányomta a bélyegét az elmúlt pár napra hangulatfronton, míg rá nem ébredtem, hogy azért jöttem el otthonról, hogy a komfortzónámon kívül mozogjak, így igazán semmi kivetnivaló nincs abban, hogy nem nyúltam bele egyből a tutiba, az a lényeg, hogy találtam megoldást a helyzetre.