a (relative) uj fozolapunk pontosan abban a percben szunt meg mukodni, hogy betoltak a bejarati ajton az (alig hasznalt) uj hutonket.

mint emlitettem mar, ez a varos nem gyoz meglepni, miutan egy eve egy tarajos sul kocogott el mellettem bekesen, most valami oposszumfele vetodott majd a nyakamba a farol, ahova felkergettr egy macska. 

mi sem termeszetesebb, hogy hajnali fel 2-kor a vizforralonal talalkoztam ossze mindket lakotarsammal (rajtam kivul mindenki vifont keszitett, en teat), illedelmesen sorba alltunk meleg vizert, majd visszatertunk a sorozatdaralashoz, ami napok ota rabul ejtett minket (az idojaras sem a legjobb)

felbuzdulva az év elejei fitneszügyi paradigmaváltásomon, az út utolsó hetében elkezdtem tervezni egy kis “emberkísérletet”. március az utolsó teljes hónap, amit “zavartalanul” HKban töltök, utána felváltva jönnek látogatóba családtagok, megyünk Koreába, majd mire az mind lemegy, nem marad, csak május első két hete, majd irány Budapest.

történetesen munka is kevés van mostanában (ennek nem örülünk, de jobb híján hasznosítom a rengeteg szabadidőmet), az ember valaga se fagy már be HK-ban, szóval mikor máskor csapjak a lovak közé és fitnesszeljem szét magam?

a kísérlet a tervezési fázistól így most élesben kicsit eltér, de a vége az lett, hogy 7 nap aktív mozgást követ egy nap pihenő. mozgás alatt leginkább úszást és futást kell érteni, de voltam “minitúrán” a szomszédos dombon és a minap meg 20 percet lépcsőztem fel- és le a hegyoldalon. a lényeg, hogy élvezzem és azért sportértéke is legyen a dolognak. a mozgás mellé első körben szigorú alkoholtilalmat rendeltem el, de végül egyszerűbb társadalmi okokból egy, maximum két italra maximálni az alkalmankénti piálást, ennek örömére most 3 korsó cidernél tartok egész márciusban. a cigarettákra vonatkozóan nem hoztam semmilyen rendeletet, és nem is számoltam őket, de mivel többnyire csak akkor dohányzom, ha iszom, az egyenlet elég egyszerű.

és hogy milyen érzés? egy héten már túl vagyok, amit alapvetően kimondottan élveztem. nagyon jó érzés volt újra visszamenni úszni, négy egymást követő nap pacsáltam és élveztem az úszás sajátos vattaszerűségét, a fröccsköléssel teli nyugalmat. kilókkal és centikkel nem foglalkozom (mérlegem sincs), de az biztos, hogy a hasam például laposabb lett, illetve halványan ugyan, de mintha különböző vonalak kezdenének megjelenni itt-ott a testemen és mintha összességében nem lenne minden olyan puha. ami ennél fontosabb, hogy kimondottan fittebbnek érzem magam, könnyebben jövök fel a hatodikra gyalog, és nem jelent már kihívást, hogy féllábon állva felhúzzam a zoknimat (korábban hajlamos voltam eldőlni). talán mondanom se kell, hogy sokkal többet alszom most, úszás után többnyire spontán elájulok 1-2 órára, bár egyszer már sikerült egész felpezsdülnöm és nem lehasználódnom. mazochista jellegű mellékhatás, hogy szinte minden nap érzem valamelyik testrészemet, de ez leginkább szórakoztat, illetve megnyugtat, hogy ma is rendben csináltam valamit. ami meglepőbb, hogy a harmadik alkalom után megszűntek a falási rohamok úszásból jövet, és mostanra sokkal kevesebbet eszem, mint korábban, többször nem bírtam megenni ugyanazt az adagot, amit általában gond nélkül befalok. gondolom, újra kalibrálódik a rendszer, vagymi.

közérzetileg természetesen remekül hat rám ez az egész, egyetlen egyszer volt marha nehéz elindulni, tegnap, amikor porlasztott eső esett és minden szürke volt, én pedig jobb szerettem volna az ágyban fetrengeni és zombikat nézni, de aztán csak elindultam, amit utána igazán nem bántam meg, mert kimondottan kellemeset futottam. jó érzés, hogy mostanábban már nem kell hadakoznom magammal, hogy menjek, vagy ne menjek, egyértelmű, hogy mozogni kell, csak mindig az a kérdés, hogy pontosan mit. régen nagyon mereven ragaszkodtam edzéstervekhez, most pont úgy érzem, azok csak kedvemet szegnék, ezért bár jegyzem, hogy mikor mit csinálok, hogy távlatilag tudjak tervezni és fejlődni, kimondottan élvezem a mindennapos improvizációt. így nem kell vekkert raknom, ha túl későn ébredek fel az úszodához, elmegyek futni, ha pedig esik az eső, még mindig ott a lépcsőzés. szintén jó érzés, hogy mostanában egyszerűen nem bírom magam szarnak érezni, mert ha nem csinálok egész nap semmi értelmeset, vagy hasznosat, akkor is legalább mozgással kezdtem a napot, és az már önmagában egy értelmes és hasznos dolog volt.

terveim szerint április 5-ig tartom ez a rutint, aznap érkezik anyukám, az ő látogatása alatt nem tűnik reálisnak ez a napirend bár ki tudja, ilyen távlatokban nem tervezek, inkább napról napra haladok.

tenyleg, oszinten fogalmam sincs, barmennyire is tudom, hogy nem maradhatok itt az idok vegezteig, de miutan este 10kor kiultem az utcara bagoert rakot enni, majd fel ejfelkor meg beugrottam venni ket nadragot, mikozben negyedik napja jarok minden reggel uszodaba szinte ingyen, el nem tudom kepzelni, mit fog velem tenni a magyar valosag, de attol tartok, semmi jot.

(ettol meg hazamegyek, mert nem elhetek szamuzetesben eletem vegeig es legfokeppen: nem elhetek egyedul, szellemi partnerek nelkul eletem vegeig, de felek, fajdalmas lesz a foldet eres)

ebben az orszagban meg a gyomorrontas is szorakoztato (oke, a keksz japan, a gyomorbaj meg import, de itt talalkoztak ossze)

említettem már, tradicionális helyen lakom, a piacon lila tónusú, virágos steppelt pufajkát lehet kapni, passzoló nadrággal, hogy életszerű kantoni néninek öltözhessen az ember, igaz, ahhoz még kellene egy jóféle mamusz is. a tradicionális patikában, ahol üvegbödönökben mindenféle szárított furcsaságok merednek az emberre, hétvégén fehér köpenyes orvos rendel íróasztal mögött, aki csekély vizitdíjért meghallgatja a pácienseket és felír nekik valamit a bödönökből. teregetni mifelénk a tetőn szokás, de amióta esős az idő, én is gondolkodás nélkül akasztom ki különböző ruhaneműimet a lépcsőfordulóban lógó kötélre, eszembe se jut, hogy másnapra esetleg nem találom ott a méredrága bőrdzsekimet. igaz, a héten inkább mosodába mentem, ahol jutánys áron szárítógéppel megszárították a ruháimat, és úgy mellékesen elmagyarázták, hogy mázlim van, mert a közelgő kínai újév miatt most mindenkinél nagymosás van, ezért nagyüzem van minden mosodában, és tényleg, most, hogy jobban figyelek, mindenkinél jellegzetes óriás fehér nájlonszatyrok és gyanús vállfák vannak. felfedeztem azt is, hogy tőlem épp csak egy sarokra, a 120 éves tofu kifőzde mellett remek rízstésztát lehet kapni, amit szálanként mérnek és forró vízből kihalászva szabóollóval vágják fel, majd háromféle szósszal öntik nyakon. és ha az ember elvitelre kéri, egy zsírpapír, egy műanyag tányér és egy nejlonzacskó segítségével az egészet szuper profin elcsomagolják. és ha már streetfoodról van szó, egyik nap balra fordultam, ahol jobbra szoktam, mert egy békésen szundikáló macska eltérített, és lám egy remek dumplingezőt találtam, ahol senki sem értett angolul, de egy mosolygós néni előjött a konyhából és türelmesen felnyitotta nekem az összes fedőt, hogy bökjek rá arra, ami tetszik, majd egy számólógéppel elárulta az ebédem nevetségesen alacsony árát. és ma reggel, amikor kiléptem a lépcsőházba és füstszagot éreztem, nem riadtam meg, hogy ég  ház, inkább csak érdeklődve mentem egyre lejjebb, míg a szálló pernyében meg nem pillantottam a szomszédasszonyt, aki az erre a célra rendeltetett kis piros lyukas vödörben szerencsepénzt égetett, én pedig nyugtáztam, hogy milyen jó, hogy a másik szomszéd egy lépcsőfordulóval feljebb tárolja a gázpalackokat, mert így bizonyára az egész házra jószerencse vár, nem pedig pusztító gázrobbanás.

(ez egyébként egy woody allen film címe, és csak elég távolról kapcsolódik a történethez).

az elmúlt öt évben, amióta járom ázsiát és a korábbi tíz évben, amit arábiában töltöttem, megtanultam, hogy rendkívül sok mindent lehet motoron, taligán, szamáron, biciklin, traktorgumis faszekéren, vagy egyszerűen bambuszrúdon, vállon, fejen, batyuban szállítani. mosolygok, de különösebben nem rendülök meg, amikor egy motoron ülnek hatan, közülük valaki egy élő kecskét fog, a család egy másik tagja pedig félkézzel egy gázpalackot tart. amikor múlt évben burmában egy élő kakassal szálltak fel a külvárosi vonatra, nyugtáztam, hogy milyen jól nevelt egy állat, hogy illedelmesen helyet foglalt és türelmesen várta, míg három óra alatt megtettünk tíz kilométert.

azt is tudom már, amióta egyszer a virágpiacon nekitoltak az oldalamnak egy raklapnyi orchideát, hogy Hong Kongban ha valami, a taliga biztosan sose fog megállni, és jobban teszed, ha elugrasz előle mihamarabb, különben könyörtelenül legyalulnak és még nekik fog följebb állni.

de azért hogy ma az utca közepén elgázoltak egy gurulós üvegvitrinnel, ami tele volt jáde buddhával és arany sárkánnyal úgy uszvke háromszázezer helyi dollár értékben, az azért egy picit meglepett.

mert amikor reggel (bár ezt a napszakot máshol azt hiszem, délnek hívják) a konyhában kábán összefutunk, csak azt kérdezi, hogy “főzöl kávét?” és közben leugrik kenyérért, de menet közben vesz még egy narancslét is nekem és hoz csokis fonatot is, ami enyhíti a hiányérzetünket az európai pékségek iránt, majd drukkol, hogy ezúttal sikerüljön végre igazi kínai tükörtojást sütnöm (minden irányból fehér, ha belevágsz, kifolyik a sárgája), komolyan kiértékeli a technikai fejlődésemet (a kettőből csak egyet folyattam szét idő előtt), közben kenyeret pirít, én pedig üvegpohárba szétöntöm a kávét, miközben mindketten azon tanakodunk, hogy mintha régen több bögrénk lett volna. aztán kedvesen visszavonulunk a szobáinkba bambán reggelit nyámnyogni.

fogalmam sincs, mi lesz velem márciusban, amikor másfél hónapig nem lesz itt.

milyen diszkriminatívak vagyunk jutott eszembe, miközben esernyővel mentem az uszodába.