bár újévi elhatározásaim között valóban szerepel valami olyasmi, hogy “jobban oda figyelni az egészségemre”, nem fogalmaztam meg konkrét (edzés)tervet, sőt, annyira át se gondoltam még ez az újévi dolgot, itt sem írtam még róla (ami nálam az átgondolás egy formája), csak valami ködösen derengett, hogy “most már tényleg ideje lenne formába jönnem” (illetve, hogy “most már azért lassan illene foglalkoznom a kapcsolataimmal”, de erről majd később). tudjátok, hogy vagyok a testmozgással: kampányszerűen kitalálok mindenféle rövidtávú célt és azért igyekszem mindent beleadni, így pl. egyszer sikerült eleget edzenem ahhoz, hogy le bírjak futni 10 km-ert megállás nélkül és legutóbb az úszással is voltak sikerélményeim. de azért lássuk be, nem estem át a hőn áhított életmódváltozáson, és azon túl, hogy testem bizonyos régiói még mindig elég mócsingosak, megint úrrá lett rajtam az alulmozgás szülte tunyaság.

aztán kedd reggel felébredtem bazi korán a vekkerre és mivel rossz szokásom egyből megnézni az emailjeimet, azon nyomban agyvérzést is kaptam némi munkaügyi ez meg azon. ennek örömére képtelen voltam visszaaludni és a konyhában összetalálkoztam a szintén határidős munkával küszködő svájcival. rövid anyázást követően valahogy arra a következtetésre jutottunk, hogy menjünk el úszni, jót fog tenni. legutóbb, amikor uszodában voltam, nem igazán sült el jól a dolog, talán túl fáradt, talán túl éhes voltam, mindenesetre a rossz élmény annyira nem buzdított arra, hogy visszatérjek, de így, hogy párban mentünk, átgondolni se volt időm a dolgot és már a vízben voltam.

és csodálatos érzés volt, mint mindig, amikor az úszás jó (és a legtöbbször az). egész feleuforizálva léptem ki a medencéből és a munkahelyei ártalmaimra fittyet hányva száguldoztam végig az egész napon. másnapra persze meglepő mértékű izomlázzal ébredtem, kb a kisujjam megmozdulásától sírva fakadtam, de nem bántam, mert tök véletlenül pont elolvastam ezt a remek cikket, aminek lényege, hogy szép és jó, hogy a nagy önfelszabadító mozgalmak folyamatosan azt sulykolják belénk, hogy mennyi mindenhez van jogunk és ennek hatására mindenki csak a legjobbat akarja magának, de azt valahogy mindenki figyelmen kívül hagyja, hogy ezeket a dolgokat nem elég akarni, hanem az elérésükhöz vezető folyamatot is akarni kell. és bár én évek óta hajtogatom mindenkinek, hogy az a baj manapság, hogy az emberek nem fogják fel, hogy a dolgok csomagban jönnek és nem lehet csak a kellemes részeit kiválogatni adott csomagnak és ignorálni a kellemetlent, a testmozgásra valahogy pont nem jutott eszembe alkalmazni ezt a felfogást (pedig valószínűleg sokkal kézenfekvőbb, mint a párkapcsolatok terén, amivel kapcsolatosan elő szoktam rántani ezt a vesszőparipámat). szóval amikor őrjítő izomlázzal a bordáim között ébredtem, valami átkattant bennem és rájöttem, hogy persze, nagyon szeretnék egy pofás testet magamnak a közeljövőben, de most ezt az izomlázat szeretem nagyon, mert arról tanúskodik, hogy aktívan haladok és ennél több momentán nem is kell a lelkibékémnek.

ezért hát visszamentem úszni másnap is, majd harmadnap is, amikor pedig hajnali fél ötkor feküdtem le és alig három órát aludtam. és most, hogy átmenetileg felköltöztem megint a hegyre és messze van az uszoda, reggelenként fel- és lesétálok a kilátóba, ami ugyan alig 4 km, de potom 600 méter szintkülönbséget jelent, illetve mai, másfél órás, könnyed 7.5 km-es sétám keretében hirtelen felindulásból egy 1 km-et még kocogtam is, majd itthon még neki álltam felüléseket csinálni.

hatodik napja kelek fel reggel 7-kor, hogy kvázi vidáman és dalolva vágjak neki valami testedzésnek, amit soha nem tapasztalt izgatottsággal várok. igen, fáj ez-az és igen, néha spontán jelleggel elalszom a nap közepén, de pont ez a lényeg, amiért csinálom.

ma reggel a svajci lakotarsammal sikerult egy olyan helyre beulnunk reggelizni, ahol nem volt angol menu es mindenki csak kantoniul beszelt. szoval jobb hijan miniatur kepecskek alapjan valasztottunk rantottat valamivel. 

mondanom se kell, azutan se lettem okosabb, hogy mivel, miutan kihoztak es megettem (eleg finom volt).

tiszta mazli, hogy legalabb a jeges teat mar eleg jol birom helyi nyelven kerni.

ma gond nélkül kiszedtem a wonton levesemből a belefőzött hajszálat. ennél emeltebb szintű felhasználó már csak akkor lennék, ha közben kantoniul bírtam volna reklamálni a konyhán

miután a szilveszter végül minden előzettes szenvedés (este 8-kor riadtam sziesztámból és azon tanakodtam, mi lenne, ha egyszerűen átaludnám az egész kötelező bulajt) ellenére egész kellemesen sikerült, január elsején arra az üdítő felismerésre ébredtem, hogy a lakótársaim, akiket hajnali fél 4-kor egy latino club bejárata előtt hagytam, amikor leküzdhetetlen álmosság tört rám, valahol máshol tölthették az éjszakát, mert az egész albérlet üresen kongott. szó se róla, kimondottan kedvelem a lakótársaimat (különben nem velük töltöttem volna a szilvesztert), de a másnapos lakásban kóválygáshoz az embernek igazán nincs szüksége közönségre. szerencsére a helyzet nem volt túl drámai (sikerült megúszni a töményeket), az időjárás azonban sokkolóan gyönyörű volt, majdnem 25 fok és ragyogó napsütés.

szóval kis szöszölés után felkerekedtem, és első körben a Kwun Tong sétányon kötöttem ki, ahol még nem jártam. vizualizáljatok egy rehabilitált ipari zóna közepén lévő tök modern tengerparti sétányt, pofás rozsdás acél- és faszerkezetekkel, sok sok fűvel, vidáman rohangáló gyerekekkel, könyvet olvasó emberekkel, szelfiző lányokkal. mindezt egy forgalmas felüljáró alatt, a régi reptér vízre épített kifutópályájától legfeljebb 500 méterre (sokat hallottam a régi reptérről, most, hogy láttam, miről van szó, szinte biztos vagyok benne, hogy szerelmem HK iránt nem jöhetett volna létre, ha még ez a reptér lenne üzemben, mert az első leszállás után debilitáló fóbia alakult volna ki bennem). az elképzelést segítő képek alant.

   
valójában egyébként nem ez volt az újévi sétám célja, ide csak azért ugrottam be, mert véletlenül olvastam róla egy cikket induláskor, és gondoltam, némi spontaneitás sosem árt. a cél a Chi Lin Nunnery és a hozzátartozó Nan Lian Garden volt, ami egy buddhista kolostor és egy nagyon kellemes zenkert, mindez a felhőkarcolók árnyékában. ez a hely mindig is különleges volt számomra, sokáig nem is tudtam a létezéséről, aztán 2012 márciusán valahogy bekavarodtam oda. a lelkivilágom addigra negyedik hónapja folyamatos felfordulásban volt (ugye épp váltam) és bár két hét Hawaii a Kártyással és három hét Tyúkszarfalva az őrült főnökömmel meglehetősen terapeutikusan hatott rám, azért nem voltam életem legjobb formájában, amikor beléptem először a Nan Liang Gardenbe.

korábban nem jártam még zenkertben, nem tudtam, hogy pont az a lényege ezeknek a kerteknek, hogy művészi szintre emelik a természet által sugározható nyugalmat. ezért első látogatásomkor szabályosan azt se tudtam, mi történik velem, ahogy a kertben sétálgatva fura tudatmódosulás tört rám. szépen lassan megnyugodtam és a hónapok óta csomóba szorult testem ellazult, és mire körbejártam az egész kertet a haladási iránynak megfelelően és megcsodáltam az összes bonsait, tudtam, a lehető legnagyob bizonyossággal tudtam, hogy nem lesz baj (előtte se voltam azért kétségbeesve, de jó érzés volt hirtelen teljesen biztosan tudni).

azóta gyakran elzarándokolok ebbe a kertbe, de szeptember óta nem jártam még ott. ugyan a sétám elején kicsit sokan voltak, a végére egyrészt eltűntek az emberek, másrészt kisebb eufórikus hullám söpört végig rajtam, így különösebben nem izgatott, hogy körülöttem ki mit gondol. bónuszként most először láttam a kertet napnyugta után.

   
 végül, bár semmi kedvem nem volt lencsét enni, elmetróztam magam a kedvenc indiai éttermembe, ahol kötelességtudóan rendeltem egy adag lencselevest, de nem bírtam megállni, kértem egy chicken kormát is, mivel eredetileg arra fájt a fogam. a több vödörnyi kajával felfegyverkezve este 8-kor befeküdtem az ágyba és középszerű filmeket bámulva módszeresen halálra ettem magam. ennél több nem is kell.

a minap vérre menő vitát folytattunk a két finnel a salmiakkiról (ami szerintem rettenetes, szerintük meg obviously nem az, elvégre finnek). tegnap este a svájci panaszkodott, hogy telezabálta magát pakisztáni curry-vel, nekem meg eszembe jutott, hogy szokás szerint több liter unicum van nálam.

azóta a finnek egyet értenek velem, hogy létezik olyan, hogy acquired taste, vagyis meg lehet tanulni valami olyasmit szeretni, amitől eredetileg felfordul a gyomrunk. (csak minek).

disclaimer: én továbbra is utálom az unicumot, de kicsiny országunk nagyköveteként mindig kötelességtudóan megpróbálom rátukmálni gyanutlan külföldiekre. a svájcinak végül kimondottan ízlett.

kezdődő náthámra (mostanában az időjárás azt játsza, hogy 3 napos intervallumokban váltogatja a döglesztő meleget + párát a szeles 11-12 fokkal, ami szigetelés és fűtés hiányában már elég szar érzés) gyömbéres citromos forró vízzel vettem be az algopyrint.

szombaton BB, a hőn imádott és nagyon tisztelt orvos barátom kedélyesen a frászt hozta rám azzal, hogy rendkívül tudományosan és naturalisztikusan elmagyarázta nekem, hogy a fogtályog, ami ugye nekem nemrég volt, úgy egyébként hogyan tud relatíve gyorsan életmentő mellkasi műtéthez vezetni, amivel ugyan egy icipicit megnyugtatott, hogy nem, ezúttal nem primadonnáskodtam és szimuláltam (saját magam előtt? az embernek fura berögződései maradnak meg gyerekkorából), tényleg kurva szarul voltam (most már tudományosan is alá tudom támasztani, miért), de mint említettem, alaposan rám is hozta a frászt, hogy én szegény, szerencsétlen, itt fogok elpatkolni egy idióta fogfájás miatt a világ túloldalán, mindenkitől távolt, farkaskutyám által felfalva, és hát milyen kár lesz értem.

ennek hatására most enyhe hipochonderségben szenvedek, mert miután BB háromszor megkérdezte, hogy ugye már jól vagyok, és én háromszor azt feleltem határozottan, hogy igen, hirtelen gyanú tör rám a legváratlanabb pillanatokban, hogy mi van, ha tulajdonképpen mégsem vagyok jól és ni, ez a gyanús nyilalás itt talán valami tünet? és ez az enyhe lihegés a hatodikra fellépcsőzve, ez vajon normális? és miért izzadok én karácsony előestéjén? miért érzem úgy, hogy mellkasomat ismeretlen erő nyomja össze, a levegő pedig sűrű és valahogyan nehezen áramlik légutaimba? izzadás! már megint izzadás és noch da zu még a hajam is gyanúsan begöndörödött, ez biztosan nagyon súlyos eset.

miközben már épp temettem magamat mindenféle villám lefolyású misztikus isten nyilák áldozataként, teljesen véletlenül megnéztem az időjárásjelentést, ami kedvesen informált, hogy egyébként 24 fok van és 92% páratartalom.

a lakotarsaimmal nagy vidaman megbeszeltuk, hogy karacsonyra sutogetest szervezunk a teton. percekig ecseteltuk, hogy hol veszunk majd hust, mit grillezunk, ki csinal krumplipuret, amikor hirtelen megtorpantunk, hogy valojaban mikor is van karacsony a respektiv kulturkoreink szerint.

(erdekesmod mindenki gyorsan egyet ertett a 24-en).

örvendjünk, némi tötyörgés után sikerült összekoordinálnunk magunkat Godly Womannel, aki újból a környező tájakat járja, így a múlt évi nagy sikerű burmai út után duplázunk, ezúttal bangkokból támadunk, onnan éjszakai vonattal elzötyögünk laoszba, ott szétnézünk egy hetet, majd vagy 10 napot dekkolunk burmában. így nem kell majd rohamtempóban megnézni városokat, nem kell minden második éjszaka buszon aludni és főleg: újra meg lehet nézni a bagani napfelkeltét (többször is), és most ha belepistulok, akkor is elmegyek, és lefényképezem yangon minden egyes gyarmati épületét, méghozzá fényképezőgéppel.

most vettem meg a bangkoki repjegyet, február 5-én érkezem, kisebb tanakodás után úgy döntöttem, nem megyek a némiképp kétes biztonsági recorddal bíró bazi olcsó opcióval és ezúttal jó kislány leszek, szóval bevállalom a reggel 10-es gépet, talán nem súlyosan intoxikáltan fogom majd elcsípni.

bangkokban összevárjuk egymást GW-el, részemről annyit hallgattam már mindenkinek a beszámolóját a városról, hogy szívesen felfrissítem közel 20 éves emlékeimet a helyről, illetve még látogatni is van kit arrafele, szóval nem aggódom, elleszek 5 napot akár egyedül is. 10-én pedig vonatra pattanunk és utánunk az özönvíz. a program köztes része még nincs teljesen kitalálva, mindenesetre én március 1-én Yangonból visszatérek HKba.

boldogságom határtalan, mivel Japánnal együtt erre a két útra készültem ebbe a szezonban és most úgy tűnik, sikerül megvalósítani az eredeti tervet, Laoszostúl, éjszakai vonatostul, újra visszatérésestül az imádott Burmába. és azt is rendkívül profinak találom, hogy a két út között sikerül 2.5 hónapot ülnöm a seggemen HK-ban.