jaj mar megint jonnek az almok, hogy meghalt a macska

miutan nemivel sikerult a munka utani reszegsegbol hazatantorgo szalariman tomegben osszerandevuznunk shinjuku stationon (ami egesz eselytelennek tunt elsore, ahogy csak amultam es bamultam a velem szembe jovo egyen feketeoltonyos intoxikalt hordan, akik suru hajlongasok kozepette, egymast tamogatva igyekeztek a kulvarosi vonatokhoz) lepakoltuk a cuccomat, elkisertuk nemi japan baratnojet az allomasahoz, majd belevetettuk magunkat az ejszakaba.

elso korben egy miniatur ramenezoben kotottunk ki, ahol egy 70 es a halal kozti osz, idotlen bacsi gyanus konderbol merte az allitolag 50 eve valtozatlan receptu rament (nagyon finom volt), majd ettol erore kapva elcsoszogtunk a golden gaiba, ami egy egeszen apro, negy utcabol allo negyed, ahol egymast erik a maximum 10 ferohelyes kocsmak. itt megtalaltuk a nemi altal majusban meglatogatott rock kocsmat, ahol a pultos dobbenetesen emlekeztetett a hongkongi rock kocsma tulajdonosara. az itallap nem volt bonyolut, mivel minden 700 yenbe kerult, a sor is, a gin tonic is. miutan hajnali 2 korul ugy ereztuk, ideje nyugovora ternunk, elindultunk, de nem jutottunk messzire, mivel par meterrel odebb egy ujabb miniatur lyukban talaltuk magunkat, ahol ket japan csaj visitozva karaokezott, a hangulat leirhatatlan, lefotozhatatlan es sajnos visszaadhatatlan volt, csak ultunk vigyorogva az italunk folott. 

hajnali 4kor azert megis elindultunk haza, menet kozben bevasaroltunk reggelire mindenfele teakat es kavekat, majd a konnektorok es wifikodok leosztasa utan nyugovora tertunk, holnap uj kalandok varnak rank, este pedig nemi baratnojevel es neki egy baratjaval vacsorazunk. 

tout est pour le mieux dans le meilleur des mondes.

az ut relative esemenytelenul telt (most epp nem rettegek a repulestol), de azert orulok, hogy jozanul kihagytam a tegnap esti tivornyazast, igy nem igazan viselt meg, hogy a teljes HK repteret be kelletr jarnom ketszeri gate change miatt is.

Tokioban aldottam a wifit, mivel itt nem volt eleg nagyvonalakban leirni a tartozkodasi cimet, igy birtam gyorssegelyt kerni nemitol. a vamnal lelkesen mosolyogva allitottam, hogy nincs nalam a megengedett mennyisegnel tobb cigaretta, ami elhatarozasom mellett akkor is kitartottam, amikor a salata jellegu utlevelemet lapozgatva kinyitottak a csomagomat, vegul nekem lett igazam (gyanitom, annyira nem is kerestek semmit). valtottam nemi penzt egy automatabol (mi masbol), ami mellett egy hajlongo segedkezo eloszeretettel instrualt, hogy mikor mit mondja. a gep beszippantotta az usa dollart es ropogos yeneket kopott ki, a segedkezo kedvesen elmagyarazta, hogy melyik a papirpenz es melyik az apro. ezutan mar csak a Jail Passt kellett voucherrol laminalt kartyara valtanom, benyognom, hogy a Shinjuku stationre megyek, egybol kezembe nyomtak egy helyjegyet, hogy 5 perc mulva indul a vonat. itt mar rutinosan hagytam le a kezdo turistakat, akik meg nem tudjak, hogy ezt a helyjegyet az allomasfonoknek (vagy mi a turonak, szoval fizikai embernek) kell bemutatni, aki aktivalja a kaput es voila, irany a vonat.

az eddig latottak alapjan az ido eleg oszies, nyakas, kodos, esos, de bordzsekiben nem akarok megfagyni, ami nagy elorelepes a multkori uthoz kepest. 

japan tovabbra is egy ijesztoen olajozott rendszernek tunik, ahol minden nagyon tiszta, illedelmes es vegtelenul halk.

most egy orat vonatozok, majd vegre osszetalalkozunk nemivel, aki elottem erkezett meg egy felnappal es irany valami forro etelt arulo kricsmi. ahhoz kepest, hogy lassan 12 oraja uton vagyok, rendkivul fittnek erzem magam.

másfél napja pakolok, kitaláltátok, megint utazom, ezúttal Japán a cél. óriási lelkesedéssel várom az útat (amit még a pakolás iránt érzett növekvő undor se tudott enyhíteni), 14 kerek napot leszek ott, ebből ötöt nemivel (aki Volkov öccse, ha valaki még emlékszik rá), a többit pedig vidám magányban.

franc se tudja, talán öregszem, de a betervezett látnivalók legalább annyira feldobnak, mint hogy tök egyedül fogok utazni az idő egyrészében. úgy érzem, pont rám fér némi meditatív vákum (miközben egyébként egy 8 hónapos medítatív vákumban vagyok, de ezt most hagyjuk).

az útvonal elég összetett és hosszú, így most fejből csak annyit tudok belőle, hogy 3 éjszaka Tokió majd 4 éjszaka Kiótó a menetrend, utána pedig a talán legjobban várt momentum, a Koya-san jön majd, ami egy hegy tetején található ősi buddhista központ, ahol festői régi erdei temetőkön kívül a buddhista templomban töltött éjszaka a legnagyobb attrakció.

internet lesz, sőt, laptopot is viszek és ma vettem egy új, kimondottan miniatűr kamerát, így remélhetőleg még jobb képekkel fogok tudni szolgálni a beszámolókhoz.

visszatérő olvasóim bizonyára örömmel hallják, hogy a jegesmedvés pizsama is velem lesz az úton, de azért igyekszem ezúttal nem magamra hívni a helyi katasztrófavédelmet.

kicsit megkésve ugyan, de sikerült befejeznem az Indiai beszámolókat (itt most szabadkozni akartam, hogy úgy érzem, nem írtam túl sokat erről az útról, erről visszascrollolva látom, hogy azért mégis sikerült), már csak az összegzés hiányzik.

ahogy azt az út előtt írtam, India nekem sose volt lángoló szerelem. ezen ez a 10 napos út sem változtatott, és bár határozottan élveztem bizonyos dolgokat, azt hiszem, a közeljövőben nem fogok visszatérni ide, mert néha fullasztó volt a légkör, nem mindig éreztem magam biztonságban nőként, sokkolt a szembetűnő szegénység (és itt nem a koldusokról van szó, akik gyakran jól szervezet hálózatoknak dolgoznak, hanem a korábban már említett járda közepén alvó nincstelen emberekről, az út szélén pár rúpiáért kibérelhető vaságyakról, amin az ember alhat pár órát, a teljesen meztelenül sétáló emberekről).

élveztem viszont a színkavalkádot, az abszurditást, a minden városban felbukkanó más állatot (a teheneken kívül volt vadmalac, mókus, kóbor kutya, gekkó, páva, majom), a szagokat (mazochista vagyok, de nekem a szemétkupacok bűze jó emlékeket ídéz), a palotákat, a régi gyarmati épületeket.

örültem, hogy apukámmal együtt zötykölődtünk a jeep-ben, ami végül elvezetett minket egy élő tigrishez tőlünk pár méterre, hogy hangosan vihorásztunk, amikor egy elefánt tetején ültünk és hogy esténként leültünk sörözni és végre volt türelmem végighallgatni az ijesztő lexikális tudásának egy szegletét.

jó volt, amikor bementünk egy kicsit a káoszba és a bazárban sétáltunk, alkudoztunk és tuk-tukoztunk és értékeltem, hogy az egyik idegenvezetőnk megpróbálta elmagyarázni nekünk a hindu vallás alapjait, amiben ugyan gyorsan elveszítettük a fonalat, de felettébb érdekes volt.

 1 – dhobi ghat, avagy mumbai mosoda negyede, ahol kezzel (!!) mossak a ruhakat. kizarolag ferfiak dolgoznak itt

2 – a napilap szerkesztosege

3 – vonaton alvo ember

4 – felrohantam az egyik varakozo kulvarosi vonatra fenykepezni, a plafonventilator es a szinskala lenyugozott

5 – a Victoria station egy resze

6 – novenyzet veti fel a hazat

7 – az emlitett kovacsoltvas epulet, elotte taxisor

8 – a Taj Mahal hotel, a 2008-as terrortamadasok egyik helyszine

9 – egy kis art deco

Mumbai indiai körútunk utolsó állomása volt, itt két napot töltöttünk el, őszintén szólva, már eléggé kifingva. hotelünk mindent túlszárnyaló luxusát igyekeztem egy kiszakadt nadrággal ellensúlyozni, egyszer majd kiadok egy könyvet Trampliságom Története címmel, azt hiszem, az elmúlt 10 évben minden nadrág konkrétan lefoszlott rólam, főleg az utazáskor népszerű darabok.

Mumbai egyébként őrület. a vidéki Indiát elhagyva itt jött igazán szembe az igazi káosz, zsúfoltság, tömeg, nyüzsgés, mindezt gatyarohasztó párás melegben, amiben még a hongkongi előképzettségemmel is majdnem megkukultam. a megkukulás mellett számomra egészen hihetetlen hosszú időket ültünk például forgalmi dugókban és bár állítólag a helyzet sokat javult, a legtöbb helyen egész kis tömeg alakult ki körülöttünk gyerekkoldusból, féllábú vak asszonyból, kisgyereket rázó kéregetőből, áldást (ingyen nem) osztó szentemberből (nem szociálisan érzéketlen vagyok, csak túl sok időt töltöttem harmadik világbéli országokban, hogy ne az átverést lássam mindenben, ami a fehér ember pénzének megszerzésére megy ki). az utcán átkelni itt is szórakoztató jelenség, (bár nem annyira, mint Vietnámban, ahol egy idő után ez volt a kedvenc időtöltésünk), mert értelemszerűen minden irányból ezer jármű jön, semmi se lassít, ellenben előszeretettel dudál és húz el az orrod előtt fél centire (tehén viszont nincs, legalábbis a belsőbb részekben nem láttunk, helyettük viszont végre megjelentek a macskák).

mint a birodalmi építészet megszállott rajongója, kimondottan extázisba estem pár épülettől (bár magamhoz képest nagyon visszafogott voltam, így például csak egyszer állítottam meg a sofőrt, hogy lefényképezhessem Mumbai egyik legrégebbi, még mindig fennálló (és lakott) kovácsoltvas épületét (gondolhatjátok, milyen jó kombó a monszun és a kovácsoltvas…)). őszintén szólva nem értem az angolokat, hogy mi a frászt gondoltak, amikor felhúztak egy teljes viktoriánus várost a 18. század végén az akkor még 7 szigetből álló területre. ezeknek az épületeknek egy része még mindig áll, így például a főpályaudvar (Victoria Station, hogyan másképp is hívhatnák?), a posta, a múzeum, a Bombay News újság szerkesztősége mind böszme paloták, amik bár teljesen bámulatba ejtettek, őszintén szólva elég otrombák és kissé ijesztőek. e mellé jönnek az általam oly kedvelt art déco épületek (például a mozik, tipikus), amiből meglepően sok van (állítólag Miami után a világon itt van a legtöbb art déco épület). persze sok mindent felújítottak és kitataroztak, de a kvázi 100%-os párának na és a monszunnak köszönhetően a legtöbb épületnek kellemes patinája van, így például teljesen átlagos, hogy egy kisebb fa nő ki a harmadik emeleten, vagy hogy a fél homlokzat fekete a penésztől.

minden építészeti áhítatommal együtt Mumbai fullasztó és helyenként már-már kellemetlen volt, főleg, amikor ketten jártuk a várost lányok, így annyira nem is bántam, hogy innen már vissza HK-ba vezetett az út.

1 – a “szedett-vedett” palota

2 – a pava

3 –  random utca a bazarban, figyeljetek a neni hajat! (meg most latom csak, hogy mezitlab van)

4 – bazi meleg volt, meg a tehenek is kidoltek

5 –  a postagalamb terem

6 – random utcareszlet

7 – Octopussy vara
  
    
    
   

sok szempontból azt mondanám, hogy Udaipur volt az indiai útunk csúcspontja. az esti érkezés után némi vacsorával ünnepeltünk (ezen a ponton lett azt hiszem mindnyájunknak elege az egyébként remek indiai ételekből), majd másnap egy felettébb teli napot töltöttünk.

első körben a város egyik mesterséges taván csónákaztunk, aminek legfőbb célja volt, hogy megtekintsük Octopussy palotáját, a víz közepére épített csecse palotát, amiben Maud Adams tárt karokkal várja Roger Moore-t, miközben Louis Jourdan és Kabir Bedi rohangálnak fel-alá valami Fabergé tojás ügyben (bár nagy James Bond rajongó vagyok, ezt a filmet konkrétan elég rég láttam). a hajókázás és a tó nagyon kellemes, mindenféle látványos palota övezi egyébként a tópartot, jellemzően mind luxusszállódává lett konvertálva.

a hajókázás után jött az itteni éppen aktuális maharadzsa, párdon maharána palotája (ha jól értettem, Udaipur sose adta meg magát senkinek, ezért nem királyok, hanem harcosok vezették, innen a más megnevezés. gyakorlatban ugyanolyan dúsgazdag palotákat kell elképzelni, mint egyéb, leigázott városokban Radzsasztánban). míg Jaipurban az Amber Fort puszta mérete által volt lenyűgöző (na meg mert egy hegy tetején volt és óriási falak vették körbe), az Udaipuri palota sokkal “városiasabb” és ebből adódóan nekem szimpatikusab volt. mivel minden uralkodó hozzáépített egy-két szárnyat és termet, az egész egy elvarázsolt labirintus, amiben az idő nagy részében az ember azt se tudja, hogy hanyadik emeleten van, mert simán megesik, hogy több emeletnyi lépcső megmászása után egy parkosított udvar közepén találjuk magunkat, mert ott történetesen egy dombra terjeszkedett tovább a palota.

nekem egyértelműen ez a palota tetszett a legjobban, többek között a zegzugossága miatt, de a pávás udvar eddig nem ismert pávamániát indított el bennem, míg a postagalambok fogadasására fenntartott szoba és a hercegnő lakosztályában található hinta teljesen elvarázsolt.

a palota után erősen megnyekkenve, az ebédet határozottan megtagadva tettünk még egy detúrt a városi parkban, ahol megcsodáltunk egy ősi szökőkútat, ami alá lelkesen be is álltam, míg apukám fel nem hívta a figyelmemet a kolera (vélt, vagy valós) veszélyére.

a park után majdnem megadtuk magunkat a több napja felgyülemlő fáradtságnak és párunkat sújtó gyomorrontásnak, de szerencsére hamvainkból feltámadva elvitettük magunkat a bazárba.

arábia lányaként egyértelműen ezt a részt élveztem a legjobb, zegzugós kisutcák, villanyvezetékek mindenfelé, fél méter magas járdaszegélyek, telefonfülke méretű boltok ezernyi portékával. a házak szép színesek voltak és a teljes útunk alatt tartó vallási fesztivál miatt az utcák is felvoltak girlandozva. némi sétálgatás után betértünk egy ékszerészetbe, ahol a régi szép damaszkuszi időket ídézve megalkudtunk két ezüst karkötőre, leüléssel, tearendeléssel, felpróbálással, lefitymálással, újabb tea elszürcsölésével, majd végül megegyezéssel és egymás személyének nagyra méltatásával.

a hab a tortán az volt, hogy ezek után tuktukkal mentünk haza, ami valójában egy paddal felszerelt robogó, miközben mi hárman hátul a portékákba és egymásba kapaszkodtunk, apukám a sofőr mellett kuporogva igyekezett nem lecsúszni az ülésről és ráesni egy épp arra bambuló szent tehénre.

nekem ez a nap volt az út fénypontja, talán azért is, mert végre picit életszerűbb helyzetekben találtuk magunkat, effektíve sétáltunk az utcán, kommunikáltunk helyi boltosokkal és a tuktukozás örömeit is megtapasztalhattuk.

mint ismeretes, a Gyarban anno egeszen szorakoztato korulmenyek kozott laktam, ablaktalan betonkockakon osztoztam 1-2 harakolo-bofogo-szappanoperat orditva nezo szobatarssal, ruhaimat kezzel mostam vodorben, telen hideg volt, nyaron pedig megpeneszedett a nejlonzacsko is, az agyban neha nem volt matrac, valtozatos allatvilag szivta minden ejjel a veremet es persze a hab a tortan: tetszoleges idokozonkent megrazott a zuhany.

megis gondolkodas nelkul cserelnem le a tengeralattjarot a gyari szobara, mert a mosokonyhan keresztul szurodott be azert eleg feny ahhoz, hogy reggel ora nelkul is tudjam, milyen napszak van, ha nyujtozkodtam, nem vertem be a kezemet a plafonba, ha elindultam, ket lepesnel tobbet is meg tudtam tenni, tobbnyire nem rugtam bele semmibe, mert nem voltak tereptargyak mindenhol, ha akartam, birtam nyomni egy fekvotamaszt a foldon, mert volt hozza eleg helyem, volt sajat szekerenyem, amibol ki is birtam venni a ruhaimat kulonosebb logisztikai sakkozasok nelkul, a borondom elfert egy sarokban es nem emesztette fel a eletterem jelentos szazalekat, volt egy kibaszott szek, amire le lehetett ulni, hogy ne allva egyek, mint a lovak, volt egy asztal, amin tudtam dolgozni, hogy ne az agyban eljek, mint egy rokkantnyugdijas, be tudtam menni a szoba ajtajan akkor id, ha mindket kezemben volt egy zacsko, meg tudtam ugy fordulni, hogy nem kellett ipszilonoznom es nem vertem le percenkent egy millio targyat, ami csak azt varja, mikor vetheti ram magat.
tokom kivan, de tenyleg. az eleterom jelentos szazaleka azzal megy el, hogy hadakozom a lakassal.

(de mar kevesebb, mint egy het)