pedig minden egyes chatpartnerem szólt tegnap, amikor nálam már hajnali fél 3 volt, hogy menjek el aludni, de hihetetlen nehézkesen szántam rá magamat, ennek eredményeként kb úgy ébredtem, mint egy döglött hal. a légköri viszonyokra való tekintettel, mint egy fagyasztott döglött hal.

Ma’ tanácsait követve neki álltam különböző comberősítő láblendítéseket gyakorolni ebédidőben, attól röpke negyedórára pont fel is melegedtem, ami elég volt arra, hogy minimális sikítozással megejtsek egy hajmosást. tényleg ezredszerre állapítom meg, hogy sokkal inkább legyen melegem, mint hogy fázzak.

nem tudom említettem-e már (bizonyára úgy ezerszer), de itt NINCS fűtés, nem is értik, hogy miről érdeklődöm, amikor szóba hozom. szóval az egy dolog, hogy Arábia lányaként befagy a popóm, mert ám legyen. de mint az újlipótvárosi távhő törzsvendége, még az is sokkol, hogy amikor bemegyek az utcáról az épületbe, fel a lépcsőn, végig a folyosón, majd kinyitom a szobám ajtaját, akkor nem történik SEMMI. nem áraszt el hirtelen a meleg, nem sóhajtok fel elégedetten, hogy ihaj de jó nekem, végre itthon. lószar, belépek a dohos és hideg betonkockámba, és elgondolkodom azon, hogy ha nyitva hagyom az ajtót, akkor vajon bejön-e az utca melege (mert ott pár fokkal több van), vagy kimegy az a kevéske meleg (meg cigarettafüst), amit nagy nehezen csiholtam.

és tényleg nagyon strapatűrőnek tartom most már magam, mert mérsékelten rinyálok, sőt, nem is ráznak már meg az itteni életkörülmények, még az sem, amikor szó szerint lefosom a bokám valami exotikus kajától, de a kevés kaja ÉS a hideg együtt már kicsit túlzás.

és azt nem is tudom, hogy említettem, hogy elszúrták a vízumomat, szóval nem tudok kimenni HKba hétvégére, most hogy történetesen még lenne is kivel töltenem az időt.

még jó, hogy a hétvégén vettem valami abszurd megjelenésű pillecukorkát, ami meglepő módon tényleg pillecukorka és nem csak annak néz ki, ráadásul kísértetiesen hasonlít az íze gyermekkorom pillecukorkájára, jelzem az is a fejlődő világban volt, még az is lehet, hogy az arábiai pillecukorkát valójában Kínában gyártották.

egyébként most a legnagyobb gondot a hideg okozza, mivel 27 fokról hirtelen 10-re zuhant a hőmérséklet, ami azt jelenti, hogy nem csak az utcán, de a szobában is ennyi van, mivel talán már említettem, hogy egy óriási betonkockában lakom, aminek se fűtése, se ablaka, szóval marha nehezen melegszik fel.

máig egész türelmes voltam, de ma bevetettem a kettes szintű hidegvédelmet, ami azt jelenti, hogy a lepedő fölé raktam a könyvelő pokrócát, húztam még egy zoknit, pulóverben alszom, óránként iszom egy forró teát és egy lavór forró vízben állva zuhanyozom.

szoktatok sálban aludni? én mostanában egyre gyakrabban.

mai napi abszurd rovatunk kicsit megúszós lesz, mert az itteni kaja elég hálás téma. de muszáj megosztanom veletek, hogy a lakótársam az előbb elém nyomott egy tálca csirkelábat (karommal meg mindennel, így önmagában), hogy kérek-e belőle. a maximumon menő ventilátor, a bugyogó vízforraló és az üvöltő tv műsör zaján keresztül is hallom, ahogy csámcsog rajta.

vacsoránál pedig kacsanyelvvel kínálgattak.

valamelyik este pedig lótusgyökér (baromi esztétikus, irreálisan lila, és borzasztóan keserű) és pacal volt…

az elmúlt pár napban sokat morfondíroztam az életemen, a fél blogot visszaolvastam, igyekeztem rekonstruálni az életem elmúlt 2-3 évét. ennek kapcsán rájöttem arra, hogy egy időben teljesen leszoktam az írásról. aki esetleg nagyon rég olvas (mondjuk 5 éve), vagy visszaolvasott az elejéig, az tudja, hogy volt idő, amikor szabályosan fostam a szót, aztán volt pár év, amikor csak munkáról és egyéb hétköznapi nyavalygásokról tudtam írni pár soros böffeneteket. értem én, hogy akkor tényleg ez foglalkoztatott (meg a biciklik), de azért aggasztónak tartom, hogy az önreflexiót (mert az írás nekem ezt a szerepet tölti be) ilyen szinten hanyagolni tudtam, főleg, hogy mellette nem vezettem papíralapú naplót, és barátaimmal sem folytattam hajnali animált beszélgetéseket az élet értelméről. ezt a változást egyébként érzékeltem is, többször rám tört az az érzés, hogy az életem nem szól semmiről, nincsenek is már barátaim, jaj, jaj, lehet, hogy ilyen az, amikor az ember felnő? persze most már tudom, hogy ez hülyeség, de azzal legalább már akkor is tisztában voltam, hogy valami egyáltalán nem stimmel.

nem a múlton akarok keseregni, csak megosztok egy felismerést. amikor elindultam erre az egy hónapos száműzetésre, most először hoztam magammal egy csinos kis füzetet, és elkezdtem naplót írni, papíron, tollal. az elején már azt se tudtam, hogy hogy is működik ez az egész, de kezdek belejönni, oldalakat feketítek be a gondolataimmal. régen leírtam a nap történéseit, most is ezzel kezdtem, de gyorsan visszajött a régi rutin, egész hosszan tudok már elmélkedni saját magamon, és ez hihetetlen jó érzéssel tölt el, érzem, ahogy megszilárdul alattam a talaj.

ehhez most két napig kicsit csöndben akartam lenni, hogy meghalljam a saját gondolataimat. az elmúlt hónapokban rengeteget kommunikáltam különböző csatornákon vagy 10-15 különböző emberrel. ez hihetetlen erőt adott azokon a rémes napokon, amikor úgy éreztem, tényleg összedőlt az életem, és egy lépést se tudok megtenni egyedül. sokat nevettünk, sokat ittunk, mindig mentem valahova, mindig találkoztam valakivel. borzasztó jó érzés volt, hogy bármi történik velem, nem egy, hanem legalább öt emberrel oszthatom meg szinte valós időben (éljenek az okostelefonok), de a nagy hang- és színkavalkádban alig maradtam egyedül. ha mégis lett volna időm leülni a kanapéra egy bögre teával és elmélkedni a dolgokon, reflexszerűen megnyitottam három chat ablakot és máris szertefoszlott a magány, lement a nap és hirtelen felkelt megint, én pedig megint nem voltam egyedül.

ezért is jó ez a kényszerű száműzetés, ez a vidéki élet (néha hallom, ahogy bőgnek a tehenek a szomszédos telken), mert nem ehhez vagyok szokva, és ezért kitépett ebből az állandó örvénylésből, amit kiválóan megteremtettem magam körül. nem mondom, hogy minden percét élvezem, időnként súrolom a komfortzónám határait, de összességében nagyon szükségem volt most erre az “elvonóra”.

ma reggel vagy bő fél órával tovább aludtam, mondván, hogy mégis csak szombat van, hülyék ezek, hogy ilyenkor is dolgozni kell, de aztán csak bekullogtam kisebb lelkiismeret-furdalással, erre az iroda fele vagy az asztalra borulva alszik, vagy itt sincs. talán annyira nem is “ezek” hülyék, hanem a főnök. az egyik kolléga még cseverészni is idejött hozzám!

na hát tegnap egész pörgős estém lett, ami errefelé nem jelent mást, csak egy este 10-kor kezdődő mítinget, ami előtt megittam egy kávét, ennek örömére éjfélkor alig tudtam elaludni, de amikor sikerült, akkor hajnali 3-kor arra riadtam, hogy a fél pofám szó szerint kétszeresére dagadt, hála az itt tanyázó mutáns szúnyogoknak (azt hiszem a nehézfémmérgezés őket is érinti), akik szétcsipkedték az arcomat, a bal szememet alig tudtam kinyitni (a szemhéjamat is megcsípték), szóval kibogoztam magamat az egyébként teljesen fölösleges szúnyoghálóból, fenistil-t és vape-t ragadtam, de még így is egy órámba tellett, míg levadásztam a dögöt és végre vissza tudtam aludni. az arcom mára egy kicsit jobb, de továbbra is dagadt, ráadásul az itteni csípések nem viszketnek, hanem fájnak, hurrá. szóval ma reggel némiképp fáradt vagyok.

az egész mizéria előtt még elmentem bögrét venni, elég nagy látványosság lehetek ebben a faluban, mert ebben a boltban legutoljára májusban jártam, akkor mondjuk szinte naponta, ezért amikor meglátott, az eladó egyből rohant a raktárba és hozott nekem egy dobozos nescafét, és bár nem azért mentem, gyorsan azt is vettem.

a bögre pedig szavakkal leírhatatlan. íme: (nem tudom, miért ilyen kicsi a kép…)

mivel állandó gondjaim vannak a bejegyzéseim elnevezésével, mostantól dreamdancer módszerét fogom használni és az említett témákról nevezem el a bejegyzéseket. (dd-t egyébként olvassátok, mert nagyon jó (tudom, mindig ezt mondom), és megőrjít, hogy egyértelműen egymástól 100 méterre lakunk, és ugyanazokba a kocsmákba járunk, mégsem tudom, hogy ki az, olyan ez, mint egy filmben, amikor a szereplők keresztezik egymást az utcán, és mi nézők ezt tudjuk, de ők nem. na.)

szóval a tegnapi napnak úgy lett vége, hogy a Maláj elvitt vacsorázni a kedvenc gőzgombócos helyemre, ahol még sült édes burgonyát is ettem, ami ugyan irreálisan lila színű, de kifejezetten finom, és nagyon örülök, hogy végre megjegyeztem a kódnevét (taro), mert tudom kérni, hogy kérjék nekem. szóval a vacsora rendben volt, egészen fel is vidultam, olyannyira, hogy amikor hazafele felfedeztem egy teaárust (egy bódé, ami csak teát árul, no shit), akkor akkora érdeklődést mutattam, hogy gyorsan vettek nekem valami mangós csodát (annak már híre ment, hogy szeretem a mangót), ami mangóporból (nem akarom tudni), jégkockából (tehát csapvízből), valami gyanús löttyből (végképp nem akarom tudni) és tejből (ezt már nem is kommentálnám) állt. de mivel már  _tényleg_ borzasztóan be vannak lazulva az erkölcseim ilyen téren, lelkesen megittam a felét hazafele jövet.

kitaláltátok, kb annyi időm volt, hogy végiggondoljam azt a mondatot, hogy “ha ettől nem fosom le a bokámat, akkor mától hívjatok Vasgyomornak”, és már mehettem is megdönteni az iroda – budi táv rekordját (tudjátok, emeletről le, épületből ki, udvaron átrohan, emeletre fel, kulccsal matat, nadrágszíjjal matat, budiba be). szóval az alakommal tényleg nem lesz semmi baj.

a főnök már megint felhívott váratlanul este 11-kor, amikor épp lefejelni készültem a monitort, szerencsére szakadozott a vonal, így a felét nem értettem a nagy blablának, amit levágott (csak rendszeres időközönként azt mondtam, hogy “igen, főnök”, “értem, főnök”), azt viszont sikerült kihallanom a nagy sistergésből, hogy ma nő nap lévén a délután szabad minden nőnek, így nekem is. azért ennek a rendszernek is vannak előnyei, bár ettől függetlenül munkával fogom tölteni az időt, mert mégis mi a szart csináljak, a cigarettázáson kívül semmi kellemes időtöltés nem jut eszembe, amit ne tudnék pár órával később is csinálni. na jó, esetleg elmegyek venni egy bögrét, nagy kaland.

az abszurdítás rám is sajátos hatással van, néha azon kapom magam, hogy becsukom a szemem, és azt képzelem, hogy Japánban vagyok. és akkor jó nekem.

a tegnapi macguyveres epizód után következzen a napi szüret:

– az egyik (kínai) kollégám megpróbálta elmagyarázni, hogy miről ismerem majd fel a sofőrt: he has black hair, not very big…

– éppen Sunny He-vel és Little Hu-val beszélgetek. mindkettő nő.

hihetetlen, milyen modern lett ez a hely.

kiderült, hogy az új csapból meleg víz folyik! a nap 24 órájában! ezt a lakótárs magyarázta nekem csillogó szemekkel. szóval mit nekem 8 literes boiler, most már akármeddig mosakodhatok lavorból forró vízzel.

a reggeli pedig valami brutális átalakuláson mehetett keresztül, mert amikor unottan becsoszogtam 9 előtt pár perccel, hogy akkor megeszem a szokásos gőzgombócot, legnagyobb döbbenetemre egy 5 fogásos lakoma maradványai fogadtak, valamint sült tészta (!), minőségi gőzgombóc (!!), kenyér (!!!) és egy elektromos serpenyő (csodás elektronikai eszközök vannak itt, komolyan. bedugod a serpenyőt az áramba, aztán melegszik. még állíthatod is a hőfokot), mellette egy tálca tojás. szóval a cukor nélküli nescafémhoz (…) rántottát és gőzgombócot ettem, hihetetlen luxus. holnap felkelek kicsit korábban, hogy kiderítsem, mi lehetett a többi fogás.