most, hogy az elmúlt pár napban hirtelen teljesen felfordult az életem (igaz, ismerősen, de azért mégis váratlanul), amikor azt mondom, megyek megint Kínába, sokan kérdezik tőlem, hogy de örülsz? őszintén szólva, pár napig nem tudtam erre mit mondani.
amikor megjöttem április végén HK-ból, nem írtam itt beszámolót, nem beszéltem az élményekről senkinek, nem töltöttem fel képeket. nem is faggattak, voltam ott már eleget, monopolizáltam már elég beszélgetést ezzel a témával. ha mégis erősködtek, kinyögtem, hogy jó volt, talán kicsit túl jó is. többet erről nem is mondtam, kiosztottam az ajándékokat, majd mentem dolgomra.
és mint oly sokszor, amikor nem akarok beszélni, a tudatalattim megteszi helyettem. az első görbe estén természetesen azon kaptam magam, hogy valahol a negyedik és az ötödik fröccs között azt a viccet mesélem E-nek, amiben egy pap áll a templom előtt az árvízben. jön egy motoros, Jöjjön atyám, elviszem. Nem fiam, Isten majd megsegít. a vízszint emelkedik, a pap már az oltáron áll, bokáig vízben. jön egy motorcsónak. Jöjjön atyám, elviszem. Nem fiam, Isten majd megsegít. a vízszint továbbra is emelkedik, a pap már a harangtorony tetején ül. jön egy helikopter. Jöjjön atyám, elviszem. Nem fiam, Isten majd megsegít. a vízszint tovább emelkedik, a pap megfullad. a mennyekben találkozik Istennel. miért nem mentettél meg? de hisz háromszor is megpróbáltam.
mert ugye mi van ha, mi van ha mégis csak ott, és nem itt, érted E, mi ez a karmikus lófasz, ami folyamatosan az orrom alá dörgöli HK-t, miért találkozom ott ismerősökkel az utcán véletlenül, miért hív fel indulás előtt két héttel a főnök, hogy jöjjek vissza, miért érzem én magam ott ennyire otthon? mi van, ha a sors épp üzen nekem, hogy baszd meg, ez már a motorcsónak, helikopterre már nem biztos, hogy futja a válság miatt. mi van, ha vissza kéne menni, csak most mindent másképp csinálni? mi van, ha mégsem Budapesten van a jövőm?
nem szeretek ilyen kérdéseken gondolkodni. ingerült leszek, és mindenkire dühös vagyok ilyenkor. mert identitáskérdésekkel tele a spájz, meg a hócipőm is. a faszért kellett nekem beleszületnem ebbe a nagy kuplerájba, 10 éves koromra elértem azt a bravúrt, hogy szülőföldem és anyanyelvem sem egymással, sem állampolgárságommal és családommal nem állt összhangban. és kérdezte tőlem bárki is, hogy kell-e nekem ez a bravúr? hát nagy szart. (és ezt ilyenkor tényleg így is gondolom pár percig, miközben tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez a bravúr az, amire mostanra már a legbüszkébb lettem magammal kapcsolatosan, és rengeteg energiát fektetek abba, hogy ezt az örökségemet “karbantartsam”).
rémes pár nap következett a problematika megfogalmazása után, pró és kontra érveket sorakoztattam, számot vetettem. megpróbáltam leírni, nem ment. megpróbáltam átbeszélni, nem ment. megpróbáltam félresöpörni, a tudatalattim sokatmondó álmokkal bombázott, jól van baszd meg, értem én a viccet, csak nem szeretem. nem tudom eldönteni, ugyanolyan jól vagyok itt is, ott is, észérvekkel nem lehet dönteni. mindegy, akkor valaki más döntse el, mi vagyok én, nemzetközi kalandor, vagy újlipótvárosi lokálpatrióta? nekem mindegy, csak legyen vége ennek a libikókának.
aztán egy beszélgetésfoszlány a Színésznővel, emlékszem, mikor voltál utoljára így. igen, tényleg, évekkel ezelőtt, csillogó szemekkel, véresen komolyan meséltem neki, hogy egy hasonló helyzetben én akkor döntésre jutottam, a nemzetközi élet és az folyamatos bizonytalanság helyett azt választom, hogy gyökeret eresztek, méghozzá itt, ebben a csodás városban, Budapesten. és ha ez pár lemondással is jár, engem ez nem zavar, mert nem lehet itt állandóan libikókázni, az egyensúly kulcsa a stabilitás, én letettem a voksomat egy definíció mellett, mostantól az az egyetlen igazság. nem sokkal később hozzámentem ahhoz a kedves fiúhoz, aki csak az iránt a két dolog iránt nem mutatott affinitást (bár megpróbálta), ami engem meghatároz: az utazás és a nyelvek.
némi szakértői segítséggel rá kellett döbbennem, hogy a libikóka nem jó, vagy rossz, hanem adott, és az egyensúly nem akkor van, amikor beleverjük a térdünket a játszótér betonjába. szóval örülök-e? nem. újlipótvárosi énem elborzad a gondolattól, hogy el kell távolodnom az ismert perimétertől egy hónapra, control freak énem pánikrohamokban fetreng a rengeteg ismeretlen tényező felett, társasági oldalam pedig elájult, amikor belegondolt, hogy napokig nem fognak hozzá szólni sem. na de komolyan, örülök-e? persze, nemzetközi kalandor oldalam féllábon ugrálva tapsikol, hogy elmehet felfedezni Sanghajt, hippi arculatom fel van dobva a tudattól, hogy egy hónapig egy fia döntést se kell meghoznia és szarhat bele mindenbe, és a magányos farkas, aki szintén itt van bennem, pedig alig várja, hogy végre kiolvassa azt a kurva könyvet, amit 2 éve nem bír befejezni a sok hülye társadalmi esemény miatt.
Ahogy esik, úgy puffan 