Kaptok egy ilyet is: (ugyan csak saját)

Érdemes volt élni

Egy tovaillanó pillanat, el is felejtenéd, de akkor és ott, valami megállt, valami elindult.

Az idő érzékelhetően lelasul, a kép kimerevedik, a részletek kitünnek és egyre csak hunyorogsz elvakulva, hisz a Szépség razolódott ki elötted.

Az érzes indult el benned, lavinaként elfoglalva egész testedet és lelkedet, kitaszítva minden egyebet, betőltve az egész életet. Egy örökkévalóság nyitotta meg előtted kapuit hirtelen és te észre se veszed, már be is sétáltál. Sose láttál még ilyet, Eden kértje ölel át, ahogy meg álmodni se merted volna. Egyedül vagy a Szépséggel, nézheted némán, csak a tiéd ő most.

Sose tudnál beérni a látvánnyal, de már tűnik is el, nyikorogva csapódik rád a kapu, fakó köd marad csak benned.

Megszünik a végtelen és már beszürödik az utca zaja és látod már azt a kocsit, mely megállíthatatlanul tart feléd.

Megáll az idő és nem indul el többé, mégsem bánod, hisz újra megnyilt a kapu és csodálhatod a Szépséget az idők végeztéig.

Szerelmes vagyok Tarja Turunen hangjába…

A beígért pszeudo-irodalom 🙂 általam íródott, tessék nyugodtan visszajelezni, hogy mi a vélemény!

Megírom a sivatagot, mely mindent megváltoztatott:

Talán most még nerm érted, de bennem egyre csak nő ez a gyönyörü szép végtelenség.

Angyali hang a világ végén, ahol egyedül állok önszántamból, ahol megállt az idő és megszünt minden. Nincs itt egy rossz másodperc sem, tikkadt főld, ezer év könny nélkül, ide vágyok amióta megszülettem.

Ide születtem és ide térek vissza, ez az én igaz világom, a tér és a végtelen lehetőseg, hogy legyek bárki, önmagam.

Követem az angyali hangot, hagyom, hogy irányítson, hagyom, hogy szívem felrobbanjon és szó nélkül álljak a semmi közepén, félresíklott életem peremen.

Mosolygok szó nélkül, tudom,  most nem hazduhatok, ezer év sivatag engem figyel és ismer, jó útra terel.

Úr Jézus, egy elő Nightwish “Walking in the air”től masszív katarzis
rohamot kaptam. És én még azt hittem, h nem mutathatt nekem semmi újjat
a NW… egyszerüen lélek felszabadító itt ülni a kihalt lakásban és
maximálisan elmerülni a zenében és annak erejében. Kb kivetközök
magamból és borzongok. Miért nincs az embernek erre valami adekvát és
társadalmilag elfogadott megnyilávnulása? Nem tudok hogyan reagálni
ennyi érzés elött. Leírhatatlanul örülök, h megint képes vagyok teljes
mértékben érezni dolgokat. Átérezni. Meg egyébként is. marha jól érzem
magamat, az a nagy büdös igazság. Idáig nem léptem meg dolgokat, mert
nem akartam félig lerobbant állapotban belevágni valamiben. De az az
igazság, hogy most nagyon is regenerálódtam és érzelmileg kipihentem
magamat, szóval reszkethett a világ, mert formában vagyok.
Minden esetre újra olvasom a Veszedelmes Viszonyokat, ártani nem árthat.
Vicces, hogy én egy jó embernek tartom magamat. Ugyan akkor, hehe,
drágáim, ha valaki belelátna az agyamba. Muhaha. De szerencsére senki
se lát, szóval nem kell félnem. Nektek se (félni kell, mint abban a
klasszikusban, ami a IBIS REDIBIS NON MORIERIS IN BELLO-ra alapszik,
lényeg, hogy a vesző helyétől függően vagy meghal a király a háborúban,
vagy visszajön és nem hal meg), szóval no para, semmi rossz nincs az
agyamban. Max ez kicsit (nagyon) anti-conformist és nem éppen
társadalmilag elfogadott. De most mondjátok meg, ebben a hülye világban
én még mindig túlon túl is erkölcsösnek minősülök, szóval nem is tudom
miről papolok itten, inkább megnézek egy NW koncertet, abból baj nem
lehet!

Egyébként ma hadilábon állok a konvenciókkal, az elöző kommentbennincs
nagybetű, az elööb itt meg spontán elfelejtettem ékezeteket rakni…túl
sok volt ez a posztmodernből, mondom én. (ma kiolvastam a Godot-t,
ezzel 3ra nővelve az elmúlt 3 napban elfogyasztott posztmodern angol
drámák számát).

na, így kicsit visszaolvasva, arra lukadtam ki, hogy annyira rohadt
tipikus az elmúlt néhány bejegyzésem… lendület és néhány jó ötlet, de
semmi más, ami egy kis oda figyelést és rendszert, illetve effektív
munkát igényelne. értem miért kaptak hülyét a tanáraim tőlem mindig
(“lehetne jobb is”). kérdés, hogy ki tudom-e nőni az alapvető
linkségemet?
olvastam pár blogot, hallgattam egy kis Legátot, egészen van értelme az
agyamnak most valahogy. megfogalmazódott bennem egy s más.
“magára szabni az életét” írja mau (vagy valami hasonlót, sose tudtam
pontosan idézni) és mennyire frappáns és igaza van, hogy az embernek
alapvetöen be kell rendezkednie a saját életében, megszabni a
határokat, a szabályokat és kitüzni azokat a célokat, melyek elérésével
boldog tud lenni. itt megerősödik teóriám, miszerint tényleg mi döntjük
el, hogy milyen az életünk, mi hat ránk és mi nem, mikor vagyunk
boldogok és mikor nem. kicsit radikális, de szvsz így van, csak kell
hozzá egy nagy adag agymosás, meg erős idegzet meg jó önismeret. nekem
speciel ezek vannak, ez most olyan jó mártírosan hangzik, de amiket én
túléltem kérem szépen (többnyire túléltem saját magamat, ennél rosszabb
nehezen jöhet), így visszagondolva nem is egészen értem. szóval ezt én
meg tudom valósítani, más persze lehet, hogy nem. de hát nem vagyunk
egyformák, tiszta szerencse.
by the way, az ember azt is megszabja, hogy melyik szabályokat fogja
megszegni. az ember ugyanis azért kreál magának akadályokat, hogy
legyen mit lerombolni és ezzel azt az érzést kreálni, hogy haladunk.
persze csak ha olyan hülye forradalmi alkat, mint én.
hm, a végén mindjárt írok vmi pszeudo-irodalmi jellegűt, bár fogalmam sincs, h mit, egy kis spontaneitás sosem árthat.

Sálálá, megy ahalál csütörtökön javítani, nem vagyok én ilyen hülye
stréber alkat, könyörgöm. Szóval kedden 5től HEPPINESZ!!! és terv
szerint és reményeim szerint celebration boszival.
Továbbá előkerült egy valaki, akitől nagyon feldobódtam (ami nem
túlzottan racionális, de annál kellemesebb, bár enyhén
problematikus.hö, ezt jól megaszondtam ;))
jaj de jó, végre belefulladhatok a társadalmi életbe, már kezdtem
meghibbani öszintén szólva ettől a másfél hónap tanulástól és nem is
nagyon fog az agyam. A morfót meg már csak átszerencsétlenkedem vhogy.
Puskám van. Beépített emberem elvileg több is lesz. Holnap azért
átnézem. Ezzel már igazán át kéne mennem, ha tőrik, ha szakad.
Egyébként meg leszarom, punktum.

Történt valami a szememmel, az egyik nagyobb mint a másik. Helyesebben
az egyik kisebb, mint kéne. Olyan idiótan megfagyott az arckifejezésem,
mint valami Shakespeare szinész. Állitom, hogy vakulok meg…na de
lényegetelenek ezek a földi és testi dolgok (jézusom miket mondok
itten, azért a testi dolgok nagyon is fontosak kérem szépen, erre most
nem térek ki, de azért izé, szóval ne tessék engem félre érteni, nincs
szó itt semmi plátói életről vagy frigidségről, pusztán nem akarok
nyavalyogni, mert nem segít).
Ahogy haladok az anyaggal (lassan, lévén, hogy ami egy oldalnak néz ki,
az voltaképpen 4 kb 9es betűmérettel és nuku margóval), szembesülök az
anno forradalmi írók kiábrándulásával és kiégésével. Szóval
megerősödött bennem a vágy, hogy a dekandenciáról írjak (nem tudom
pontosan miért, szeretem osztani az észt, szerencsére ez blogon nem
tűnik kioktatásnak, csak eszmefutatásnak ;)).

Mint minden ilyen divatos fogalom, azért nem árt letisztázni, hogy mi a
fene is számomra a dekadencia, mert ez is tipikusan egy olyan relatív
valami, ami mindenkinek mást jelent (lásd még az “alternatív” és a
“normális” fogalmakat, remekül. Tulajdonképpen nagyon egyszerű a
gondolatom: a dekadencia az idealizmus ellentétje bizonyos szempontból.
Az idealizmus ugyebár a végtelen hit abban, hogy az ember jó, az
érzelmekre helyezi a hangsúlyt, leginkább a boldogságra és arra, hogy
mindenki lehet boldog, mert ez egy szép világ stb… A dekadenciában
viszont semmi helye érzelemnek, max múló érzéseknek, mint a nosztalgia
és valami furcsa tompasság. A dekadenc ember/zene/whatever nem hiszi
azt, hogy az ember jó, de nem is hiszi az ellenekzőjét, nem hisz már
semmit az emberről, mert egyszerüen nem érdekli. Kiégett és belefásult
abba, hogy lázadjjon é s próbálja megváltani a világot. Átmegy teljes
passzivításba és ugyan táplálja testét mindenféle futó fizikai
örömökkel, eltünt belőle minden lelkesedés, minden katarzis és minden
szenvedély.
Fontos még, hogy ez az érzelemmentesség nem tudo csak úgy bekövetkezni,
hanem kell, hogy legyen elötte valami, ami kiég. Ezért érdekel engem az
egész, mert alapvetően egy megbicsaklásról van szó, többnyire
fantasztikus emberek esnek apátiába. ( Nagyobb skálán nézzük csak meg,
hogy a 80as éveket szokás dekadensnek hívni, ami magyarázható lenne a
70es évek euforiájának és felszabadultságának a lecsapódásával).
A dekadens ember talán nem törödik az egészségével, lehet, hogy
mesterségesen próbál előállítani olyan érzéseket, amikre még emlékszik,
de képtelen átérezni őket. Konkrétan lehet ez drog, szex, rock n roll,
bármi, ami elég erős és tömény. Könnyü lenne zülött alalkoknak
elkönyvelni a dekadens embert, de az bennük az érdekes, hogy valahonnan
süllyedtek ide és az a valami még mindig érződik rajtuk. Valami tartás
marad. Gondolok itt a fél angol társadalomra, ami nem tudja magát
összeszedni az Angol Birodalom összeomlása óta. Egy csomó intézmény és
rang fölösleges és üres lett, mégis ragaszkodnak hozzájuk…
nem tudom miért írtam ezt az egészet most ide, tudnám még folytatni, de
inkább nem traktálom az olvasót, elég volt ez mind mára. Valoszinűleg
próbálom magamnak bebizonyítani, hogy több mint egy hónap bezártság
után is képes vagyok még máson elmélkedni, mint a kötelező
olvasmányaimon.
Egyébként ezen a dekadencia témán sokat gondolkodtunk Rel, hogy
pontosan mit is jelenthett ez nekünk, meg úgy általábban. Hozzátenném,
ez az egész dekadencia fogalma nagyon romantikus és kevés esélye van,
hogy ezt napjainkban effektíve tényleg meg tudja testesíteni, max egy
pillanat, egy este, egy beszélgetés tud nagyon dekadens lenni, ahhoz
már nekem is volt szerencsém…

Elfelejtettem a listáról (amit majjd csütörtöktől csinálni fogok) két dolgot:
-korcsolyát fogok nézni (eb van és én nagy korcsolya fan vagyok)
-írni fogok, ha törik, ha szakad.

Írással kapcs: egy ideje gondolkodok azon, hogy azért kéne valami vezérelv, vagy valami, amit  meg
szeretnék írni, mert azért mégse lehet így beleirogatni a nagyvilágba,
valami mondanivaló, vagy téma azért kéne (nekem minden esetre igen,
szeretem a l’art pour l’art-t de én nem tudnék és nem is akarok olyat
írni). Most ne értsetek engem félre, nem vagyok az a szőke liba, aki
eldönti, hogy ő most írni fog és afféle pret á porter jelleggel
összedobja az alapanyagokat. Tudok én bármikor írni valamiről, csak
kellett valami összefoglaló gondolat, ami konkrétan a lélek
megbicsaklása. Mindig van valami lélektani mániám, most nagyon úgy néz
ki, hogy ez lesz az új, az, hogy hogyan és miért fordul ki magából az
ember.(Édes Anna…?)

Lenyügöző az emberi kreativítás. Ha a másik lakásban ülnék a földön
nulla összkomforttal, akkor is meg tudnám oldani, hogy ne a tananyagot
olvassam hosszúórákon keresztül 🙂 Teszem azt, ott tudnék cigizni…
Bár valószinüleg gyorsabban venném rá magamat a tanulásra, mint itt. Na
mindegy, rohadjon meg az egész, alapvető probléma, hogy nem magolok,
hanem elgondolkodok azon, amit tanulok és eszembe jut egy csomó dolog.
Most pl erőszakot követek el magamon és visszafogom magamat, hogy ne
fejtsem ki nézeteimet a dekadenciáról is 🙂 Na majd késöbb, most asszem
leölö a monitort, más megoldást nem nagyon látok.

Hm, Phage kommentjje kapcsán úgy döntöttem, hogy kifejtem itten egyik
teóriámat (lehet, hogy már említettem, de szerencsére a költözés ó
alibi, hogy ismételjem magamat ;)). Szóval szerinte a Rosencrantz és
Guildenstern are Dead (továbbaikban R+G) szép. Na most ez így elsőre
meghökkentett, de végül is, ha azt vesszük, hogy az én “szép”
definicióm írott szóra (de néha zenére is) magába foglalja a szomorúság
fogalmát (ezt nem tudom megmagyarázni, nekem a szomorúság egyszerüen
szép és kész, valahol találtam egy Poe idézetet, ami ezt alátámasztja,
majd előkeresem). És mivel, hogy véleményem szerint az abszurd
alapvetően arról szól, hogy kénytelenek vagyunk már a logikátlanságba
menekülni és elrugaszkodni a racionális rendtől, ahhoz, hogy tudjunk
továbbra is emebrek lenni (mondhatni az abszurd egy vészkijárat, amerre
lehet menekülni a társadalom, az ember és az élet szrönyüségei ellen),
ergo ez az egész nagyon abszurd, akkor oda lukadunk ki, hogy
éppenséggel lehet az mondani a R&G-re , hogy szép 🙂 Jó ó, a
R&G voltaképpen csak ürügy, hogy kifejtsem kedvenc teoriáimat,
melyek szerint szoktam figyelni a világot és az irodalmat. Ezek után el
lehet gondolkodni, hogy miért is szeretem én annyira az abszurdot… A
megoldásban valahol szerepelnie kell az “idealizmus” szónak 😉

Na jó, ezt megéri leírni, mert nem biztos, hogy máskor is sikerülne.
Állapotom feletébb érdekes. Egyrészt ugye imár több mint egy hónapja
nem aludtam ki magamat, minek következményében enyhe hallucinálás és
inszomnia esete lép fel. Ráadásul most épp irdatlan fejfájásom van,
amit próbálok Quarelinnel mulasztani, ami csak azért vices, mert így
már nem tudom mennyi koffein és tein jutott a szervezetembe (más nem is
nagyon). Szóval ez is egy érdekes bizsergést és megvilágosodások
sorozatát eredményezi. Emberek egy rakat péntzt költenek szintetikus
drogokra, hogy így érezzék magukat…hehe.
Tanakodtam itt jobbra balra, persze elkalandozik az ember agya, főleg
ha már a 13. vizsga időpontnál tart, amire kellőképpen (vagy
éppenséggel nagyon nem) felkészülve próbál megjelenni. Szóval koszálnak
a gondolataim a múltban és levetítődnek a régi filmek, furcsa. Arra
kellett rájönnöm, hogy én időnként teljesen meghibbanok és eldobok
magamtól minden racionális észt aztán csak úgy cselekszek, franc tudja
mit, ami éppen jön. Minden esetre mindig nagyon lelkesen és
lendületesen. Aztán így útolag belegondolva meg elgondolkodok, hogy
pontosan honnan is vettem a bátorságot, hogy ilyeneknek tegyem ki a
környezetemet… Ugyan akkor a tapasztalat azt mutatja, hogy a
környezetem nem lázad, csak ha negatív jellegű őrültség tör rám, az a
ön- és közdestruktív tipusú, szerencsére abból mostanság kezdek
kikupálódni. Szóval az euforiára és annak hibbant megnyilávnulásaira
vevők a népek. Aggodalomra tehát semmi ok, bár nem tudom mennyire
biztató, hogy az őrület határán szeretek táncolni, néha netten látva
magam elött a “Point of no return” táblát, közelítve felé, aztán mégis
csak frappánsan visszakanyarodni a “normális” életben (ahol én
botránkozok meg olyanokon, amiknél én sokkal rosszabbat is elkövettem).
Kognitív disszonancia és önzőség. Mármint a megbotránkozás. Mintha csak
én lehetnék hibbant. Így valóban nehezen fogok partnert találni, ha
valamiért kisajátítom a dolgot és felháborodok, ha valaki csatlakozna.
Hibbant vagyok, no, nincs mese.
Szűz Máriám, Velvet Underground ebben az állapotban? Nem biztos, hogy
jó ötlet, meg ki találnék szálni az ablakon valami pszeudo LSD
mámorban…
mellesleg az is eszembe jutott, hogy “Uram Jézus, én teljesen szét
fogok csúszni, ha elolvasok 6 darab posztmodern/abszurd drámát gyors
egymásutánban, lehetőség szerint napi egyet minimum!!”. Szegény olvasó,
nagyon sajnállak, furcsa lelkiállapotok várnak Rád…