a mai nap folyamán három megrendelői hozzáállással találkoztam, ami csak azért vicces, mert eddig pont azon nyavalyogtunk, hogy sose jeleznek vissza a drága megrendelők, hogy tetszett, nem tetszett, dögöljek meg, esetleg máskor is dolgozzak nekik.

erre ma jött egy reklamálás, hogy miért nem fordítottam le a lábjegyzetet, ej, ej (ez kicsit hangsúlyosabban volt megfogalmazva). hát mert az bibliográfia, aztat nem szokás. azóta no válasz (e-mailen ment a dolog).

utána jött egy gratulálás, hogy a lektor csak gépelési hibákat talált, terminológiait nem, juhú! (ez főleg azért jó, mert ezzel a céggel van szerződésem).

végül felhívott (immár harmadszorra) az a kedves filmrendező, akinek a forgatókönyvét éppen fordítom angolra, hogy van-e kérdésem, szóljak nyugodtan, ha bármi van. ez azért szokatlan, mert a megrendelő kiadja a munkát, aztán nagy ívben lekakálja, ha neked van kérdésed, arra is csak sokadik körben szokott válaszolni, nemhogy engem hívogatni.

összeségében fel vagyok dobva. (és az új chemical brothers albumot hallgatom, ehhez az esőhöz kifejezetten jól passzol, tudom ajánlani).

rég, nagyon rég nem írtam ide semmi túlzottan személyeset. nem írtam a lassan 8 hónapja tartó párkapcsolatomról, nem írtam a misztikus férfiról, akivel töltöm éjszakáimat és nappalaimat. nem írtam róla semmit, mert a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő az enyém, én meg az ővé. most se írok ennél sokkal többet, hisz mondtam, ez a világ legtermészetesebb dolga, az ember arról sem ír, hogy milyen jó érzés levegőt venni. ha író lennék, és szeretnék hazudni, és kicsit dramaturgiailag tunningolni dolgokat, azt mondanám, hogy mivel annyira természetes a kapcsolatunk, az is a világ legtermészetesebb dolga, hogy most összeköltözünk. de lássuk be, ez egy blog, ami mögött egy reális ember ül, nem fiktív, hanem nagyon is reális élettel, amit nem lehet jól koreografált dramaturgiákhoz igazítani.

természetesnek természetes, de attól még nem zökkenőmentes. egy hete elmentünk zakopanéba, ahol bizonyos dolgok elhangzottak, bizonyos dolgok pedig eldőltek. ettől még persze ritka jó kombinációs tehetséggel megáldott agyam nem hagyta annyiba, és szépen lassan elkezdett kattogni…

egészen tegnapig, amikor hirtelen a sok kattogástól kikattant minden, az agyam is, meg én is. lássuk be, minden nő (és a legtöbb férfi) hajlamos a hisztériára, de amit én tegnap produkáltam, az egy echte remekmű volt két felvonásban.

aztán mostanra elmúlt minden, visszakattantam a helyemre, vidáman és szerelmesen nézek a jövőbe.

ebben sokat segített pénteken vásárolt versenybiciklim (használtan vettem, megláttam és megszerettem), amivel másfél nap alatt döbbenetes javulásnak indult kerékpározási szaktudásom (pl vígan mentem ma el zuglóba és vissza, dohány utcán, ajtósi dürer soron keresztül kason, maximális sebességen konstans tekerve). ma legalább másfél órát bicikliztem, és ez nagyon nagyon jót tett az én zaklatott agyamnak. arról már nem is beszélve, hogy zuglóban adtak nekem egy rakás könyvet, aminek most jól neki is kezdek.

az élet szép.

bejegyzésem végére egy anekdotát hagynék, kommentár nélkül.

a vakok intézeténél van egy aluljáró, amit biciklisták is tudnak használni. kicsit hülyén számítottam ki a lendületet, és az utolsó pár métert felfele csak úgy tudtam megtenni, hogy a fal mentén lévő korláton húztam fel magamat. ez elég fárasztó volt (egyszerűbb lett volna leszálni, de sebaj), így nem nagyon vettem észre azt a szőke kislányt, aki futott az aluljáró közepén. vidáman, röhögve futott. amikor felért az emelkedőn, a szülei hátulról szóltak neki, hogy álljon meg, vége az aluljárónak, várja meg őket. a kislány erre megállt, pontosan mellettem. automatikusan kitartotta a jobb kezét, hogy megfogja a korlátot, csakhogy korlát helyett én voltam ott. ettől nagyon megijedt, meg én is, mert először nem értettem a helyzetet. majd hirtelen rájöttem, hogy a kislány vak. mondtam neki, hogy csak én állok itt egy biciklivel, ne féljen, ha szeretné, odakisérem a korláthoz. kis habozás után megfogta a kezemet, majd hirtelen megnyugodott, és elkezdte a bicikli kormányomat tapogatni. a csengőre megkérdezte, hogy micsoda, mondtam, hogy csengő, megfogtam a kezét, és együtt csengettünk, míg oda nem értek a szülei. akkor elindult velük, de integetett felém. milyen érzés lehet vakon felfutni egy emelkedőre?

hát én se vagyok normális… miután jól vettem egy mezei tanyabájkot (kosárral, kontrafékkel és nuku sebességgel) nem is olyan rég, rádöbbentem, hogy pontosan milyen bicikli is kéne nekem. magamat ismerve pár hónapon belül úgyis megveszem… éljen a fogyasztói társadalom. de tény, hogy legalább megtanultam biciklizni a városban.

egyébként meg szar kedvem van. de javuló tendenciákat mutatok (kicsit). 

megjöttünk zakopane-ból, ahol döbbenetes élmény volt a siugrás verseny (erről talán bővebben máskor, esetleg máshol), illetve a táj. sose érdekeltek a hegyek, de lássuk be, a magastátrának nehéz ellenállni. az egyik, röpke 1200 méter magas dombocskán (ahova kábeles siklóval mentünk fel) nagy elhatározások születtek, majd ittunk még pár málnás sört és végleg egymásba szerettünk.

hét év kihagyás után egész használhatóan tudtam kommunikálni lengyelül, bár ez időnként kevéssé segített, hisz az érzelmek hatására nem mindig bírtam kommunikálni.

aztán hazakocsikáztunk és elmentünk az IKEÁ-ba, olyan ez, mintha költöznék megint, pedig nemis, de valahogy mégis.

ma hajnali 4-kor felébredtem, és reggel f7-ig végre befejeztem a Harry Pottert, olyan rég nem olvastam így hajnalban.

most meg elárasztották a hangyák a konyhát, felzabálták a reggelimet, moshattam fel őket, hátha akkor elrettennek, bár inkább én rettegek, hogy mennyire épülhettek bele a konyhabutoromba. horrorisztikus képek jelennek meg előttem (éhgyomorra!), amint az egész falat hangyák terítik be, lefeszítik a burkolatot a falról és elöntik a lakást. de talán ennyire nem rossz a helyzet.

inkább összeszerelem az IKEA állólámpámat és generálok egy olvasósarkot magamnak. 

bár euforina a kategória, alapvetően egy picit álmos euforináról van itt most szó, lévén agyon dolgoztam magamat. az elmúlt 6 órában végighallgattam az összes juno reactor számomat (néhányat többszőr is), és megállás nélkül fordítottam. mert ugye azt is kell valamikor, hamár a mai napom többnyire azzal telt, hogy koffein- és adrenalinmérgezést kaptam.

az egész ott kezdődött, hogy elindultam ugye tolmácsolni a fontos embernek. a találka az 56-os villamos vonalán volt f10-kor. kb 9-kor (talán picit előbb) elindultam a deákról, seccperc alatt a moszkván voltam. döbbenetesen pontosan érkeztem volna meg a helyszínre, ha az istenverte bkv nem pont ma variálja át az összes létező budai villamosjáratot, és azok moszkva téri megállóit. mikor az 56-os szokványos megállójában egy parkoló teherautó fogadott, egy erősen ittas ám egész artikulált homlesz asszony közölte velem, hogy "atizenyócasmegállójábanálmegazötvenhatos". kicsit meglepetten láttam is, hogy hüvösvölgy felől érkezik egy 56-os és bekanyarodik a 18-os megállójába. nosza felpattantam rá, gondolván majd átbattyog a vezető a villamos másik felébe azt visszaindulunk hüvösvölgybe. hát egy nagy szart. a villamos 20 másodpercen belül elindult és legnagyobb sokkomra bejelentette, hogy a déli pályaudvar következik. többed magammal pattantam fel, és kezdtem görcsösen tanulmányozni a menetrendet, ami elárulta nekem, hogy az 56-os mostantól a moszkva és a móricz érintésével budatétényig megy (vagy hova a halálba). egy öreg néni azzal nyugtatott, hogy ne aggódjak, mert most már a 18-as is elmegy hüvösvölgyig, szóval legalább nem kell sokat várnom a másik irányba. hát egy nagy lópéniszt. a két kurva villamos pontosan ugyanabban a percben jön, egymás mögött mennek, nem tudom ki az az aberrált, aki ezt kitalálta.

innentől már könnyű elképzelni idegállapotom rohamos romlását, minek következményeként h10-kor érkeztem meg a megbeszélt találkozóhely helyett rögtönzött (közelebbi) találkozóhelyre. addigra viszont sikerült átesnem a hisztéria túloldalára, és kb egy saolin mester higgadtságával kértem elnézést. kiderült, hogy a cél kb másfél perc sétára van, így valóban nem követtem el semmi drámait, és legalább nem kellett félóráig bájcseverésznem.

találkozásunk harmadik percében (addigra körülbelül hat mondatot ha mondhattam a pacáknak, aki ebből annyit tudott leszűrni, hogy megfelelő szinten beszélem a francia nyelvet), fontos ember megkérdezte tőlem, profi-e vagyok. hebegtem, hogy tulkép ja. adjak akkor egy névjegyet. hát az nincs. félperc csend. sebaj, majd az aszisztensnek adjam meg az adataimat. újabb félperc szünet. na jó, inkább ad ő névjegyet, küldjem el az elérhetőségeimet. ezek után bementünk, kb 40 percet bent voltunk, ebből 20 percig ún. "suttógos tolmácsolást" produkáltam angolról franciára, és mezei konzekutívat franciáról angolra. hangsúlyoznám, nem fontos ember fülébe suttogtam, hanem a feleségének, tőle elég távol, nem is hinném, hogy hallotta, amit mondok. amikor kijöttünk, fontos ember közölte, hogy akkor kifizet inkább kp-ba, hagyjam a számlaküldözgetést, hozzám vágott egy röhejesen magas órabért, és kb még háromszor elmondta, hogy feltétlenül küldjem el az elérhetőségeimet, mert neki kell egy fix ember, akinek nem kell folyton elmagyarázni a szövegkörnyezetet. erre benyögtem, hogy akkor küldök egy önéletrajzot, mire kedvesen rámförmedt, hogy ne önéletrajzot küldjek, hanem email címet és mobilszámot, és majd megegyezzünk egy heti vagy havi bérezésben, ami nekem szimpatikusabb. itt kicsit leszakadt az állam, és elbúcsúztam.

vadalma vigyorral ugráltam a pocsolyákba (persze csak miután látótávolságon kívül kerültem), majd kaptam két koffeinmérgezést.

elküldtem délután a kért adatokat, kiváncsi vagyok, jön-e rá válasz. várom a tippeket, lehet-e ennyire piszok mázlista az ember, lehet-e ennyire emberi egy multi főmuftija, tényleg ennyire undorítóan csak jókor kell lenni jó helyen? 

véleményem szerint a francia kiejtésemen, szép szemeimen és előnyös dekoltázsomon kívül semmit se tudtam felmutatni, ami indokolná a munkaajánlatot. főleg, hogy úgy tűnt, otthoni munkáról van szó, akkor meg édes mindegy, hogy milyen színű a szemem és hányas a mellbőségem.

úgy tűnik, kedden megyek a match vezérigazgatójának tolmácsolni angol-francia nyelveken…

 és kaptam munkát a szerződéses helyről, illetve egy forgatókönyvet is át kell raknom angol nyelvre. a végén még lesz havi fix keresetem.

ettől függetlenül most lemegyek akaliba, hétfőn jövök. jövő pénteken meg eltűnök zakopaneba. 

miután tegnap éjszaka a létező legközelebb kerültem a fulladásos halálhoz (éljen sokáig a jól szervezett parlagfűírtás), ma meg kiporszívoztam lakásom felét, illetve elfogyasztottam több tonna allergiagyógyszert, ideje talán pár szót ejteni a szigetről.

először is, ne tévesszen meg senkit a bevezető, a szigeten kb semmi bajom se volt az allergiámmal. ez bizonyosan annak is betudható, hogy három napot esett az eső, ami a port egyenletes mocsárrá alakította, így effektíve tapostam a pollenen.

visszatekintve tulajdonképpen nem is volt túl sok bajom a szigeten, leszámítva, hogy egyértelművé vált, hogy a múlt évi nadrágom már nem jön rám kényelmesen, (a jólét rám pakolt vagy öt kilót), illetve a szent grálként őrzött bakancsom mintha tönkrement volna. így az első két nap ragtapaszok és vértócsák közepette telt, enyhe fulladás-érzettel egybekötve. aztán persze az utolsó két nap is ragtapaszok és vérhólyagok közepette telt, de ez már inkább a tánc miatt volt.

tánc. nem volt belőle igazán sok, mivel valószínűleg megöregedtem, de már nem pörögtem 200%-on, csak mondjuk 80%-an, és így csak kétszer ittam pöttyet többet a kelleténél. (most itt hosszas eszmefutattást kéne végeznem arról, hogy 16-20 éves koromban ásványvízen éltem a szigeten és pörögtem 6 napot a hétből, majd 20 évesen megdöntöttem minden létező rekordomat és 7 napot a7-ből kávén pörögtem, leszámítva az utolsó napot, amikor felsorolhatatlan mennyiségű dolgot ittam össze, olyannyira, hogy másnap este 7-kor még mindig elég részeg voltam. mára örültem, ha 2 napot úgy ahogy át tudtam pörögni. inkább hagyom az eszmefutattást a francba, nem akarok lehangolódni).

ami jó volt: – hogy jól működő párkapcsolatom másik fele kijött velem egy napra, minden tömegútaláta ellenére (és korábbi tapasztalatokkal ellenben nem kérte meg a kezemet, ami egy hangsúlyozottan jó dolog), – hogy Rel olyan satamata részegre ittuk magunkat, hogy véletlenül 15 percet szeleteltünk valami technóra, és még élveztük is (bár ezt azóta is tagadjuk), – hogy muchachát sokat láttam, – hogy bátyám az utolsó két napra kijött velem, és kifejezetten élvezte az egészet, – hogy buborékkal világmegváltó beszélgetések helyett egészen érzelmesen tudtunk egymáshoz viszonyulni.

a legjobb koncert egyértelműen a Within Temptation volt, illetve a NINből a Hurt (amin jól elbőgtem magamat, szégyen gyalázat), de a top háromba sorolnám a Chemical Brotherst is, amire kvázi véletlenül estünk be muchachával, és mégis megszabadultunk minden negatív csítől.

a hét mondása pedig egyértelműen a következő szentháromság:

– héé, technikus bácsi! koncert van! nem hallani a brácsát! (tereskova)

– szembejön david bowie strandpapucsban (nem tudtam megjegyezni, hogy ki)

– ez az ideges szavak szótára (ugyanaz az nem tudom ki)

hamár kritikaszerűséget írok, írnék pár negatívumot is:

– túldimenzionált por az első két nap, – általános punnyadtság, – frenetikus társaság hiánya, – picsaszarul hangosított koncertek, – lehangoló madness koncert, – sokkoló felismerés, hogy számomra lejárt a sziget ideje (talán nem örökre), nem tudok már egy hétig bohóckodni, mert a Killers alatt is az ment az agyamban, hogy be kell vásárolni, ki kell takarítani, pénzt kéne keresni, és hasonlók…- azt hiszem már nincs bennem elég dűh, hogy egész évben legyen mit elfojtani, amit aztán itt majd jól kiélhetek (de ez lehet, hogy inkább pozitívum). 

nehéz eldönteni, hogy vajon a tegnapi pizzatészta dagasztástól (kétszer egy kiló), illetve a röpke 30 oldal gépelésétől újúlt ki az ínhüvelygyulladásom. mindenesetre tény. mint ahogy az is, hogy vadiúj mobilom pittyegései egészen zavarbaejtőek tudnak lenni. elhatároztam, ma kidobom az összes üres üveget, még ha háromszor is kell fordulnom a lifttel. aztán majd lesz valami. mint abban a tegnapi buliban, ahol végül az éjfélt se vártam meg. the times are a' changing.

tudjátok, hogy mi a fordító halála? az, amikor az, aki az eredeti szöveget írta hülye, urambocsá analfabéta, de legalábbis nem tud azon a nyelven, amin ír. biztos én vagyok abban a kiváltságos helyzetben, hogy mindig is jó íráskeszésgem volt, de könyörgöm, mi lett belőlem?bölcsész. ha egy félanalfabéta matekzseni lennék, elmentem volna atomfizikusnak, és senki se várná el tőlem, hogy tudják háromnál több értelmes mondatot leírni. de basszus, akinek nem inge, ne vegye magára, mi a rosebbnek megy valaki olyan pályára, ahol effektíve abból él, hogy publikál dolgokat és közben olyan sötét a gondolatvezetése, mint az éjszaka. 

de rendben, elhiszem, hogy az író hihetelen agy, fantasztikus gondolatmeneteit teszem azt azért nem tudom követni, mert nem az anyanyelvén ír, hanem kénytelen nemzetközileg elismert világnyelven írni. ám legyen. és teszem azt, a rendszerváltás után volt kénytelen megtanulni angolul, öregen, volt jobb dolga. rendben, ezt mind elfogadom. de akkor legyen annyi önismerete, hogy előrángat egy fordítót, aki lefordítja az ő remekbeszabott magyar gondolatait ékes shakespeari nyelvre. de nem, mit csinálnak ezek az öntelt faszok? úgy határoznak, hogy ők igenis tudnak angolul, és ohne zsenir kiadnak a kezük közül olyan anyagokat, amin egy new delhi-i állami iskolában szocializálódott fakír visitozna a röhögéstől. vagy teszem azt, jó indulatú vagyok, talált magának egy fordítót, aki jó pénzért lefordította, miután járt egy nyáron keresztül a katedra intenzív angoltanfolyamára.

miért van az, hogy ebben az országban egy olyan nemzetközi alapkövetelmény, mint folyékony  angol írástudás egy vezető tudományos szakembertől egyszerűen elvárhatatlan? miért van az, hogy ebben az országban az fordít, akinek van képe és türelme hozzá, és hivatalos állami intézetek utolsó nimandokat alkalmaznak, csak azért, mert valakinek a valakije? tömik az agyunkat azzal, hogy a magyar milyen egy zseniális nép, és lám, hány nobel-díjat szerztünk az évek során. miért van az, hogy mi, az izolált kis nyelvű nép a nagy neo-latin európában képtelenek vagyunk zseniálisan megtanulni nyelveket? amikor annó a szovjetunióban a tolmácsok két év alatt tanultak meg anyanyelvi szinten egy nyelvet, úgy, hogy életükben ki sem tették a lábukat szent pétervárról. ugyanúgy emberek vagyunk, mint az oroszok akkor, nálunk ez miért nem működik? vagy ha liberálisabb példa kell, akkor ott vannak a skandináv országok, ahol az utcaseprő olyan oxfrodi kiejtéssel beszél angolul, hogy sírva fakadok gyönyörömben. ha nekik megy, akkor nekünk miért nem?

és akkor én most csak arról beszélek, hogy legalább angolul tudjunk, álmodni se merek arról az egyre elterjedtebb európai vonásról, hogy az ember nem egy, hanem legalább két, de inkább három idegen nyelven tud. de a mi oktatási rendszerünk mellett ez már valamilyen utópisztikus deliriumnak festene

eküszöm, azért ilyen buvalbaszott nép a magyar, mert megérdemli. 

huh. kicsit zaklatott napokon/heteken vagyok túl. először is esküvő párizsban, család, majd esküvő itthon, család, meg egy svéd lakótárs, aki ül nálam, én meg viszem mindenfelé a 40 fokos budapestben. aztán jön hőn áhított munka, persze rosszkor, de nem lehet visszautasítani, így hát ugrott a vizítúra, pötty botrány, svédet pakolászom barátnőimhez, rám tör az allergia és az ekcéma egyszerre, párkapcsolati válság, határidő stresszek, mások párkapcsolati válságai, még egy munka, majd hirtelen egy egész szerződés fordítóirodával, örülök, örülök, csak kicsit fáradok, harry pottert kéne olvasni az ágyban jegeskávét szürcsölve, helyette gazdasági szakszöveg és fitnessz életmód, izomláz minden második nap és párolt brokkoli.