Minden csoda 3 napig tart. Ma valahogy ezzel ébredtem, már benne volt
az agyamban, amikor kinyitottam a szememet. Kicsit olyan nihil, olyan
megfáradt valami, nem túl agresszív, nem túl szép, nem túl csúnya, csak
úgy van.
Irdatlan hetem volt. Egy hét alatt aludtam 23 órát. A fennmaradó időben
meg egyfolytában történt valami. Volkov, Panzer, Phage mind
felbukkantak valamilyen formában az életemben ezen a héten, ami hol jó
volt, hol nagyon rossz, de minden esetben érzelmileg fárasztó. Buborék
hazajött Prágából és tegnap este kikeltem magamból, de csak egy kicsit,
hogy tömény volt a hét. Nagyon. Most meg nem történik semmi, nincs mára
programom, szakdolgozattal kéne szöszölni, de olyan üresnek érzem
magamat. Persze itt még nincs vége a szereposztásnak. Ha már buborékról
beszélünk, ő kedélyesen távozott Prágába, itt hagyva engem a maradék
Párizs eufóriámmal, aminek ezzel eltünt a fóruma. Aztán ugye berobbant
véletlenül Volkov, aki kirobbantott egy szelid nosztalgia hullámot maga
után. Van itt még boszi is, aki kicsit túl hajtotta magát és ebből
kifolyólag nem mindig használható, probléma, amit megpróbáltam
orvosolni, azzal, hogy eltiltottam a pénteki órától.
Nézzük csak…
Miss Hatékonnyal (ő a Színésznő volt osztálytársa és egyértelműen a
kedvenc munkatársam, karakán, hatékony alkat, olyan dumával, hogy
beszarsz) elmentünk megnézni a Színésznőt péntek este. Nekünk tetszett
a darab, de szegény barátnénk teljesen maga alatt volt. Szóval
próbáltunk lelket ápolni. Én fél liter bor után haza lettem tessékelve,
hogy reggel 6kor kelek, kotródjak innen. És miért kell postmodernystka
szombaton reggel hatkor? Mert dolgozik a rohadt LFB-ben. Annyi kellemes
volt a dologban, hoy abban a 4 órában, amit ott ültem a seggemen, tök
jól megírtam egy 6 oldalas levelet, meg egy rakat szakdolgozat
hülyeséget. Ezzel együtt azért kicsit gáz. Tegnap csak 20 órát voltam
fenn. Igazán semmiség. Utána beültem az egyik diákkal kvzni, még régről
ismerjük egymást.Ez az internet rádió valami mértéktelenül pocsék, hogy tudom én ezt hallgatni? egysíkú gót szar, böeee.
Már fogalmam sincs, hogy miket feltételezhetnek rólam a fr suliban,
csütörtökön és péntek már annyira kialvatlan voltam, hogy a diákokat
szórakoztattam mindenféle baromságokkal, illetve ők engem szarabbnál
szarabb viccekkel. De ha nem vágódtam el vagy hatszor a nap folyamán
nem létező tereptárgyakban, akkor egyszer sem. Egy idő után már csak
röhögni tudtam, de nagyon.
A tegnapi nap izgalma meg az volt, hogy végre találkoztan Independent
Womannel, aki másfél év amerika után végre visszajött és történetesen
itt lakik, tőlem 3 sarokra. Beestem hozzá és egy kedélyes borozgatás
fölött, ezerszer egymás szavába vágva megpróbáltuk felvázolni, hogy mi
történt velünk. Ebbe semmi rendszert nem vittünk, csak úgí dőltek a
sztorik és az emlékek, jókat röhötünk saját hülyeségeinken évekkel
ezelött, kibeszéltük régi barátainkat, egy szó, mint száz, teljesen
visszarázódtunk a kerékvágásba. Ettől kicsit eufórikus lettem. Szegény
buborék jól meg is szívta, mert utána kb másfél óráig be nem állt a
szám.

Na, szóval egy szó mint száz, rengeteg ember rohangál az életemben,
néha a tömegtől már nem látom magamat. Rengeteg érzést generál
mindenki, sokszor nem tudom mit gondoljak, vagy mit érezzek, csak
vagyok lefagyva. Szóval kicsit kiszámíthatatlan és izgalmas idők
járnak…De minden esetre nagyon tapasztalat gazdag leszek tőle 🙂

Kezdem utálni ezt a nemalvást… Be van állva a hátam egy darabba, egész érdekes. És mehetek kispestre… Na sebaj.
Érdekes ez a hét. Emlékeim szerint többszőr is kietettem tiltott
mondatomat, miszerint “mi jöhet még?” és teóriám, miszerint ilyenkor
mindig történik valami egyre csak beigazolódik.
Nagy nagy érzelmek rohangálnak itt össze-vissza, főleg énem egyik és
másik része között. De most már sikerült elénrme azt, hogy legalább
saját magammal őszinte vagyok. Főleg Panzer tett sok jót a lelkemnek
tegnap, aki forró teástul és whiskey-vel ápolt engem, meg kell, hogy
mondjjam, feletébb hatékonyan.
Ha leírnék minden érzelmi szálat tök részletesen, ami összefut bennem,
valószínűleg a fel olvasóközönségem bepisilne a röhöéstől a másik meg
felháborodottan távozna.
Egy biztos, nekem véges határidőn belül aludnom kell, de rengeteget,
mert Párizs óta össze se szedtem magamat és röhelyesen keveset aludtam
azóta. Így persze viccesebb az élet. Tegnap az LFB-ben mindenki más is
meg volt hülyülve. A nap sikerélménye, hogy kommunikáltam
névrokonommal, aki egy gyönyörű orosz lány, aki eddig elég antiszoc
volt, vagy nem is tudom, szóval nem kötelezően szimpatikus, vagy bármi.
Aztán tegnap vmi hülyeség kapcsán sikerült pár szót váltani vele, amin
jót röhötem. Ezzel együtt valószíűleg hülyének néz. A nagyon szép
nőknél mindig az az érzésem, hogy lenézik egy kicsit az átlagos
megjelenésű embereket…
Bemutatkoztam a szektámon. Azt hiszem, egész jjó benyomást keltettem.
Kicsit elterelődtünk a tárgytól, belemenve elvi vitákba, hogy az ember
hogyan lesz öngyilkos, apatikusan, vagy hirtelen felindulásból, de
aztán azért sikerült rávezetni a népet arra, hogy ennek voltaképpen
semmi jelentősége. Mondtak egy két érdekeset, de főleg egyet, ami jól
esett, miszerint erősen naplószerű az írás (még mindig a toxik momentán
leguccsó irományáról van szó), szóval, hogy naplószerű, de azért nem
hétköznapian íra le a hétköznapi dolgokat. Ami tulajdonképpen az ars
poeticam, ha van nekem egyáltalán olyanom. De erről a témáról túl sokat
tudnék beszélni és az idő nem végtelen momentán, szóval rohanok el
Kispestre, egyedül órát tartani, nem is tudom, volt-e már ilyen. Tiszta
szerencse, hogy a fr. suli óta van rutinom!

Irdatlan hideg van ebben a lakásban… Próbálom itten összevakarni
magamat, de annyira nem vagyok sikeres, v bármi, pöttyet többet kellett
volna aludni, de elcsábítottak más erők.
Ma ilyen extra para van kispesttel, mert kedvenc egyetemi tanárom is
beül megnézni minket, azaz állítása szerint az osztályt, de olyan
nincs, hogy engem nem vesz észre 🙂 Bár az óra betonból van, tuduk,
hogy Sztefka erősen rástresszelt a dologra, mi már egy kicsit kevéssé,
de most valahogy érzem, hogy van bennem plussz egy adag para.
Nagyon soka tbeszéltem tegnap buiborékkal, nagyon komoly nyomokat
hagyott bennünk ez a Párizs, pár dolgot kicsit másképp látunk (főleg
egymást). Ez persze tök jó, meg örvendetes, csak nehéz összeegyeztetni
a hétköznapok rohanásával, erősen kognitiív disszonáns, amikor az ember
egyfolytában legszívesebben bohémkodna, ahelyett, hogy mondjuk órát
tartson, vagy órára járkáljon… De sebaj, van ugyebár ez a teória,
hogy szerdáig kell élni a héten, utána már minden rendben van. Igaz,
ezuttal majd szombaton is mehetek Máriaremetére, ami azért eléggé
vicces.
Háh, csak úgy rohangálnak bennem az érzelmek, de talán jobb lenne, ha én magam is rohangálnék, mert a végén még elkésem…

Hehe. Asszem nem szabadna ennyi kvt innia egy embernek egy nap alatt.
De mindegy. Egész nap ilyen vihorászos alkat voltam. Felvettem frissen
szerzett kalapomat, ami eléggé egy poén darab (marha széles karima
csernobil színű virágokkal fekete alapon, olyan betépett boszorkány
fílingje van). Egész sokan vigyorogtak tőle ma, ami feltétlenül egy jó
dolog. Este álltam a Jászain, buborékot és Et várva, szeliden kockára
fagyva, megállt egy kocsit a pirosnál, benne két fiatal nő. Látványosan
mutogattak a kalapomra és röhögtek. Kedvesen integettem nekik, elvégre
legalább feldobtam őket egy sort.
Sikerült kb 3 percre hazarohannom, amikoris megtaláltam buborék
képeslapját Párizsból, amit tudtomon kivül adott fel, míg ott voltunk.
Persze jól meghatódtam, de csak miután diszkrét röhögőgörcsöt kaptam.
Párizstól tiszta hepi és életbeszerelmes vagyok, kezd parodisztikus
állapotokat ölteni a dolog. Ma este találkoztam egy kicsit lepukkant
buborékkal, akivel egyszerűen semmit se tudtam kezdeni, csak röhögtem,
mert annyira örültem, h látom, semmi se fejezet volna ki jobban.

Szóval eufórikus idők járnak. Meg érdekesek. Kiszálltam az Astoria
metróból és egy fiatal pasasra lettem figyelmes, aki a földön ült, a
sínekre merengve, feletébb gyanús szituációban. Elmentem, visszajöttem,
haboztam, majd oda mentem hozzá, megkérdezni, hogy jól van-e. Kissé be
volt lassulva, meg motyogott is, annyit azért sikerült megtudnom, hogy
azért ül itt, mert itt jó és, hogy kirúgták az albérletéből, nincs hova
mennie. Próbáltam rávezetni, hogy azért ez a peron mégse annyira
kellemes, meg csúszik, meg koszos, üljön inkább padon. Megkérdezte,
hogy ülök-e vele, mondtam igen. Aztán cselesen kirángattam a metróból,
egészen a MUKig. Semmit nem tudtam meg róla, csak azt, hogy nem pesti
és nem ismer senkit. Egyfolytában azt kérdezte tőlem, hogy miért állok
vele szóba és miért vagyok vele ilyen kedves, senki se szokott az
lenni. Próbálta megtudni a nevemet, meg a mobilszámomat, hogy tudja, ki
ez a kedves lány, aki szóba állt vele, de misztikusan kivonultam a
képből és a lelkére kötöttem, hogy sétáljon a városban és nézze az
embereket, ahelyett, hogy a metróban gubbaszt.
Furcsa volt az egész ember, meg a szituáció. Elég lelkisérülttel
találkoztam már és eleget akartam önygilkos lenni, ahhoz, hogy 100
öngyilkos jelöltből (jövőbéli, aktuális, vagy elmúlt) 99et kiszúrjak.
És valamiért leálltam. Megmagyarázhatatlan. És mégis olyan életteli,
vagy nem tudom, erre nincsenek szavak. Másról nem is írok, nem illik
hangulatba.

Kaptok képet is, mint mindig. Nem azok a tipikus párizsi képek, de
szerintem sokkal hangulatosabbak, mint ha pózolnék ezred magammal vmi
látványosság elött. Akit az effektek érdekelnek, forduljon buborékhoz,
ő tesztelte le, hogy ilyen olyan záridőkkel mit kreál a gépe.

Jaj, menjen a francba ez a debil seggdugasz (Bush) a barom terrorizmus elleni háború dumájával és főleg hagyja ki Szíriát az egészből. Nem unja rajtam kivül senki, hogy egy az egyben ugyan azt a dumát olvassuk minden évben, csak mindig más arab ország neve szerepel benne? És közben sehol egy Osama… nagyon ciki ez az egész az amerikaiaknak, de miért nem veszik észre, hogy ha folytatják, akkor csak még cikibb lesz az egész?
Na jó, inkább bepakolok, nem olvasok nemzetközi híreket a neten…

Ahogy ültem a kád szélén és vártam, hogy uszkve 60 fokos vízzel
telitődjön a kád, elmélyülten bámultam az erősen vizihulla színben úszó
sípcsontjaimat, nos, ahogy ott ücsörögtem a hideg csempén, belém
nyiltal, hogy a fenébe is, mégis csak ülhetne velem itt valaki.
Konkrétan senki a múltból, vagy, ami rosszabb, a jelenből se hiányzott
mellőlem, csak valaki, akivel lehet beszélgetni, aki elött ülhetek egy
szál semmiben és demonstrálhatom lilás-zöldes duzzadt csülkeimet. Ez
még annyira nem is nehéz, de egyre inkább jövök rá, hogy nekem egy
olyan emberre van szükségem, aki nem veszi el az erőmet (ha akarom, ha
nem), aki nem lesz találkozásunk után jobb ember, olyannyira, hogy új
életet kezdve más csajt boldogít majd, miközben én szenvedtem át vele a
változás hülye korszakait. Magyarán adjanak nekem egy olyan pasast, aki
pszichológiailag fejlett, tart valahova és mellesleg szellemileg
kihívást  jelent. Sanszos (undorító ez a szó így leírva, sikítozik
francia helyesírásom), hogy én is csak a “nálam sokkal öregebb”
kategoriában fogok találni partnert, feltéve ha keresek. Mert annyira
őszintén szólva nem keresek. Csak úgí belém nyilalt a kádban, hogy
igazán moshatná valaki a hátamat. De ennél azért semmi sokkal drámaibb.
Ilyenkor lesz az ember hyper kultúr, mert rengeteg szabad idejében
olvas 🙂
Na mindegy, ez egy teljesen felesleges eszmefutattás volt…

Egyébként meg holnap ilyenkor már rég párizsban leszek buborékkal.
Pöttyet be vagyok szarva. De csak pöttyet, semmi igazán tragikus.
Hülyére fogom magamat vásárolni könyvekkel 🙂 (mi mással) Meg degeszre
eszem magamat sajttal. Meg séta. Meg buborék. Meg a Svéd. Huh. Ha nem
írok, az azt jelenti,hogy a sok kellemes programtól nincs időm
ilyenekkel szarakodnom.

Azt hiszem elfelejtettem pislogni. Kezd elegem lenni a gépelésből.
Megírtam három report-ot erről arról, csupa fölösleges hülyeség, amit
az ember 12 év francia suli után olyan analitikusan megír egy másodperc
alatt, hogy ihaj, de ezzel együtt pazarolja rá a drága idejét. Szóval
zseniális, azt kell, hog mondjam. Mondhatni fúj. Csak aztán bele ne
zavarodjak, hogy kinek mit küldök el, mert három különböző tanárnak
kell írnom emailt…böee aludni szeretnék helyette, meg bárányokat
simogatni vattacukor mezőn.
E-nek most tartok épp kiselőadást a CETT gyönyöreiről. Érdekes, 4 év
alatt egy másodpercig se tudtam szeretni azt a helyet. Egy-két tanárra
azt mondtam, oké, jó arc, egy maradandó változásokat vitt az életembe,
de az egész hely egy olyan alapvető antipátiát gerjeszt bennem, hogy az
valami fájdalmas. Én elhiszem, hogy formabontó a pedagógiai felfogásuk,
de könyörgöm, margeritas antes porcos, ha végtelenül sötét és bunkó
emberek járnak oda. Nem leszek szomorú, ha megszerzem az
abszolutoriumomat abból a szarból… De addig inkább nem hergelem
magamat sehova…

Tudjátok mit csináltam eddig? Drága Sztefka két szép szeméért hallgattam magunkat boszival egy kazin, ahol magyarul éppen tervezzük valamelyik óránkat és ezt gépeltem be wordbe angolul.
Mindezt teljesen hobbi szinten, szíveségből (magyarul nekem nem kell).
Jelzem Sztefka sokat nőt a szememben, vagy a kapcsolatunk javult, vagy,
hogy kell ezt megfogalmazni, minden esetre abszolút szimpatikus
szereplővé nőtte ki magát itt az elmúlt két hónap alatt. De az agyam
egy picit szétáll ettől az akciótól, az tény. Meg főleg a nagylábujjam,
mert azzal nyomkodtam a pause gombot a földön lévő hi-fin 🙂
Egyébként végig gondoltam hirtelen tanulmányi meg stb pályafutásomat
amióta pesten vagyok és bármennyire is éreztem úgy, hogy kicsit benőtt
a fejem lágya, voltaképpen ugyan olyan vagyok, mint 17 évesen. Ha
belekényszerítenek valamibe, amibe nem akarok belemenni, akkor teljes
mértékben eltűnnik belőlem az alázat és a tisztelettudat minden nyoma
(már így sincs bennem túl sok ezekből). Igaza volt kedvenc
angoltanáromnak, Nyuszifülnek, hogy engem rengetegszer fognak kirugni a
munkámból. Most tanakodhatnék, hogy ennek örüljek, vagy nem, de nincs
túl sok választásom, nem szoktam tudni befogni a nagy pofámat. De azért kompezálok mindenfélékkel (mármint erősen remélem). Pl. a legendás szerény természetemmel 🙂

Hát ez kicsit ciki. Kaptam egy kör-emailt, hogy segítsek vkinek a
szakdolgozatában, magyarul töltsek ki egy valag kérdőívet. El is
kezdtem, de amikor el kellett jutni oda, hogy 10 pályát rangsorolnom
kellett presztízs szempontjából és az utolsó
három helyre sikerült sorolnom a bölcsészt, a művészt és a tanárt,
kicsit elment a kedvem mindentől. Lehet, hogy túlzott önkritikát
gyakorlok, de szerintem ezek a pályák ma elég haszontalannak tünnek
Magyarországon. Amiben csak az a gáz, hogy ez három áll hozzám a
legközelebb. Szóval szegény szakdolgozó nem fogja megkapni a
kérdőíveit, mert mélydepresszíóba taszított, olyannyira, hogy inkább
megírok pár egyetemi szarságot…