“Mit csinálsz hétvégén kislányom?”
“Szakdolgozatot írok.”

Na, lássuk be, ez azért egy kicsit para. Lehetséges, hogy nem fogok
péntek este 10től vasárnap este 8ig a Szimplában ülni és naívan
fröccsözni. Öh. Asszem alszom egyet erre a sanyarú felfedezésre.

Kezdek teljesen skizofrén lenni. Egyrészt minden szar szakmai szinten,
ott cseszik ki velünk aki csak tud, ahol akar (kb). Másrészt meg halál
vidám és hippi vagyok. Ma sikerült megfogalmaznom, hogy muszáj
kompenzálni esténként/éjszakánként/hétvégenként a nappali fost. Csak
mivel, hogy a nappali fos a leg-többoldalúbb, amivel valaha
találkoztam, kurva intenzíven jön a szarság mindenhonnan, ezért hát,
naná, hogy kurva intenzíven kompenzálok. Kicsit furcsa érzés, mintha
két külön ember lennék.

Újabb szösszenetek a tanítási világból:
– A francia suliban sztrájkolt két tanár, franc tudja miért. Ebben az a
poén, hogy én azt hittem, hogy ha sztrájkolunk, akkor látványosan és
azért, mert akarunk vmit. Hát nagy lószart, ezek be se jöttek, otthon
fetrengtek sztrájk címszó alatt és mi dolgoztunk helyettük a rohadt sok
lukas óra miatt.
– A Radnótiban a Színésznő egy cetlit fedezett fel, miszerint “Kérjük a
tanár-jelölteket, hogy hangos beszédükkel ne zavarják az intézmény
müködését”. Szégyeljék magukat.
– Az Illyésben (Budaörs) is elvettek egy osztályt vkitől.
– A Pozsonyi úti (XII.ker) általánosban nemes egyszerűséggel kirúgta az
egyik tanár-jelölt a mentorját óráról, mert már nem bírta idegekkel.

Hogy egy kis pozitívum is legyen azért, a francia suliban 3 izgalom:
– A volt osztályomból csomóan oda jöttek, hogy közöljék, kár,  hogy már nem tanítom őket.
– Attól a lánytól, akit intézményi szinten korrepetálok hetente
egyszer, kaptam egy csomag kekszet, mondván, van neki elég, egyébként
is, vigyek a kvmhoz.
– Egy napra kicsaptak kettő a kedvenc diákaimból, két aranyos 13 éves srácot, mert a női öltözőben öltöztek át.

Jah és ma már nem tudom hanyadszorra idegesítettem fel magamat frankó
értelmetlen igazsgátalanságokon. Ilyenkor elmegy az erőm és meg vagyok
gyöződve, hogy meg se élem a holnapot, amikro aztán eljő az este és
jobb lesz minden. Na mindegy, épp anyukámnak siránkoztam telefonban,
mire megkaptam a mostani slágert “jaj, ne idegeskedj, igyál inkább egy
KVt”. Ez igazán kedves és valóban közismert, hogy vedelem a KVt, de nem
találjátok abszurdnak, hogy pont egy izgatóval próbálnak nyugtatni?
Legviccesebb, hogy működik, tényleg megnyugszom.

na jó, beálltam a zuhany alá, egyéb izgalmakat majd máskor.

Mégse kaptok  semmit a toxikon, mert rájöttem, hogy ezt még csiszolni kell, ahhoz meg most nem alkalmas az időpont.

Látom, olvasgatnak engem hajnalban is, helyes, helyes, jó is az éjszakai élet 😉
Határozottan jó kedvem van, most, ahogy ígynagy nehezen kitéptem
magamat az ágyból. Gyorsan kaptok tőlem egy álmot, aztán rohanok (ha
van időm, még a toxikra is írok valamit, amire asszem kivételesen
büszke vagyok).
Szóval ezúttal nem rohadó csecsemő hullákat dobáltam ki fűkunyhók
ablakán malária járványra hivatkozva, hanem egyetemre mentem. Az
egyetem egy nagy, tiszteletet parancsoló épület volt, egy rakás marha
széles lépcsővel, míg eljutottál a kapuhoz. Én a lépcső legalján álltam
és nem láttam az épület tetejét. Valami fontos emberrel beszéltem, hogy
nekem be kéne iratkoznom, mert új szakot kezdtem, ami asszem  a
kiegészítő angol volt (de lehet, hogy az ÖsszeHasonlító irodalom),
lényeg, hogy múlt héten kellett volna, de akkor dolgoztam és akor most
szeretnék. Erre legnagyobb meglepetésemre közölte velem kedvesen a
pasas, hogy már be lett iratkozva helyettem, az indexemet is
kitöltötték, felvették a tanegységeimet is, semmi baj, csak menjek
vele, a tankönyveket oda kéne adnia. Ekkor rövid úton leszakadt az
állam. Utópia egyetem…

Más. Tudom, hogy anyukám egy finom nő, de miért dől a kölni illat a
köntöséből? Mert, hogy én attól tüsszögök… Jah, a Mechwarton lehet
kapni 1literes kiszerelésű lenvendula kölni 400 forintért… ha férfi
lennék és szemét (bár ez szószaporítás, höhö, na jó, elég a hülye
feminista dumából), akkor betáraznék húsvétra…

Rendrakás címszó alatt találtam egy rakat papírt, ami most itt
kupacolódik az asztalomon, illetve egy csomó olyan dolgot, amiről már
nem is tudtam, hogy létezik. Pl. egy 1935ös Kosztolányi kötetet, Révai
kiadás (mint a nagy lexikon). Kicsit ledöbbentem. Megtaláltam a másfél
éve lejárt, egyébként körözött személyimet is. Egy tucat mozijegyet,
olyan filmekről, amiről már szinte meg is feletkeztem. Találtam pár
érdekes képeslapot is és épp tanakodtam, hogy hogyan tudom én
egyszerűen elfelejteni, hogy rendelkezek ilyen cuccokal, amikor kb fél
perc leforgása alatt eltüntettem nem tudom hova egy tök jó kis
Almodóvar képlapot. Így már érthetőbb. Jah, meg találtam egy
névjegykártyát egy bizonyos Koszpek Ferenctől, aki verseket ír. A 6osÉn
nyomta a kezünkbe, hogy nézzük meg a verseit neten. Buborék megnézte,
úgy hírlik szar. De, hogy mik vannak itten…Most már határozottan
szívesen raknék rendet, mert egyrészt tulajdonképpen egy
rendszerszerető ember vagyok, hiába a látszatok, a papírjaim eléggé
logikusan szoktak következni egymásból, másrészt meg ki tudja miket
fogok még felfedezni??! De most lefexem, ámen. Rég írtam ennyi blogot
egy nap alatt…

“Úgy érzem, révbe értem” mondta egy barátném a múltkor, utalva
látszólag fantasztikusan jól müködő párkapcsolatára. ELsiklottam a
mondat felett akkor, de enyhe rosszullét fogott el, hogy te jó ég, mit
mondjak én, aki frissen dobta ki látszólag fantasztikus pasiját és itt
áll most szingliként a világ közepén, egyedül tehát gyengén, pasi
nélkül, tehát sikertelenül, hisz nem kellek senkinek.
Haza kullogtam abban a szent tudatban, hogy én vagyok a társadalom
söpredéke. Aztán támadt rengeteg dolgom és nem volt  időm holmi
filózofiai magasságokkal foglalkozni, illetve lelkem mélységével. Ma
meg a nagy kellemes beszélgetésem után sikerült egy feletébb jót
sétálnom, teljesen ismeretlen helyeken, melyek pedig tök közel vannak a
nap mint nap kitaposott útvonalokhoz, de mégse. Buborékkal voltam,
akivel hónapok óta mindennap találkozok és mégis, tudtunk újat
felfedezni a városban, ahol élünk, magunkban és szerintem egymásban is.
Rá tudtunk csodálkozni arra, hogy az utca mennyire másképp néz ki, ha
egy padon fekszünk, meg ki tudtunk lépni a hétköznapi baromságokból, ki
tudtunk lépni Budapestből, a városból, az időből. És ráeszméltem
hirtelen, hogy nem, nem értem révbe s soha nem is fogok, de pont ez a
jó, mert mindig fel fogok fedezni valami újat, hiába jártam már arra
ezerszer, hiába hiszem azt, hogy ismerek minden követ és minden
göröngyöt.

Pörgök, prögök, muszáj. Roppant mód felemelőt beszélgettem ma egy kv
fölött, hiányzott ez már az életemből. Meg hát ugye bebizonyosodott,
hogy annyira mégsem vagyok hülye, ami mindig nagyon megnyugtató tud
lenni. Szóval most felhalmozódott energiáimat asszem rendrakásba ölöm.
Hétvégén a Szépművészeti Muzeumban (melynek a Monet kiállítás óta
rendelkezem az egyik ruhatár bilétájával, de psszit!) Dürer kiállítás
címszó alatt (mely feletébb kiábrándító és unalmas volt, de Zosiának
hála legalább ingyen) vettem magamnak egy olyan mappát, amibe frankón
van kedvem pakolni dolgokat, még akkor is, ha a pakolandó papírok
undorító lesson planek és egyéb tanítással kapcsolatos vackok. Szóval
ideje lenne valami rendszert vinni ebbe a tengernyi papírba, ami
konkrétan ellepi a szobámat (ami csak azért jó, mert a kb egy hónapja a
földön alszom egy matracon, mert akkor nem fáj a hátam).
Heh, túl sok volt az impulzus ma (meg a kv), nem tudok lényegre töröen kommunikálni 🙂
Egyébként a jó részét nem is meséltem a hétvégémnek, ami az volt, hogy
buborékkal frankón visszataláltunk szokásos formánkhoz, magyarul
átröhögtük, ökörködtük és filózofáltuk a hétvégét. És még színházban is
voltunk (ami buboréknál annyira nem megy eseményszámba, nálam már
inkább). Meg voltam moziban és láttam a Fekete Víz fantázianévre
hallgató lelkihorrort, ami annyira nem volt rossz, de alapvetően egy
japán film remake-je, ami valószinűleg ezerszer stresszesebb egy
valami. Szóval hozsánná, rohantam rendet rakni, ameddig még élek.

Kaptatok két új blogot, a külföldi szekciót erősítve. SeSam Japánjához
képest kicsit snassz az USA, de azért érdekes lehet a dolog…

A hétvégém feletébb jó volt, leszámítva egy közepes ideggörcsöt tegnap
este, amit az intenzív egyetemről való pofázás okozott. Nem is a
beszélgetés alatt, de utána lettem olyan ideges, hogy fizikailag
rosszul lettem. Azért valahogy hazaestem, ahol már sikerült
összeszednem magamat, de hát azért ez így igazán nem vicces.
Mesélek kellemes tanítási gyakorlattal kapcsolatos anekdotákat:
– A Fazekasban Rtől elvették az osztályát, mert a szülők pampogtak,
hogy ne kistanárok tanítsák az osztályt (egy gyakorló iskolában…)
– A Radnótiban ki van írva a tanári budiban, hogy a tanár jelölt szíveskedjék máshol pisilni.
– A kispesti Deák Ferencben első nap ránk üvöltött valami magyar tanár, hogy ne üljünk a teljes munkaidős tanár székére.
– Megint kispesten spontán jelleggel fogászatra vitték az osztályunkat,
anélkül, hogy erről bárki is szólt volna a mentorunknak, vagy nekünk.

Kérdem én, olyan tapasztalatok ezek, amelyek után az ember dalolva
menne tanári pályára? Amikor saját kolégáid tapossák ki a beledet?
Amikor senki se kommunikál senkivel és amikor egy budi státusz
szimbolum? Hát egy nagy szart fogok én ebben a rohadt rendszerben
neurotikus alkoholista fapinává válni. Szóval ha úgy vesszük, kicsit
kivan az idealizmusom. Persze ez még változhat. Szóval most ambicíózus
terveim vannak külfölddel, amiből úgyse lesz semmi (mert én ilyen
rohamokban vagyok ambiciózus, aztán meg semmi). Kezdek rájönni, hogy
nekem el kéne végeznem az angol kiegészítő szakot, ha én valaha PhD-zni
szeretnék modern női írókból. Pedig már épp reménykedtem, hogy
megszabadulok az egyik szakomtól. Ha minden igaz, akkor legalább R jön
velem, szóval legalább nem leszek egyedül.

Bár semmi kedvem hozzá, mennem kell kispestre, szóval pá nép, olvassatok toxikot, vannak fejlemények!

Ha nagy leszek, utazni fogok. Mármint úgy, ahogy régen szüleim. Ez most
így belém nyilalt, hogy kb nyasgem, Zosiával beszéltük, hogy a szülei
most mentek ki megint kiküldetésbe és tulajdonképpen rám tört, hogy az
mindig olyan izgi, az első év, amikor az ember felfedez egy országot,
belakja a lakást. Szóval most tanakodok, hogy mi a túrót kéne tennem,
ahhoz, hogy valahogy kint találjam magamat valahol…
Egyébként meg pakolnom kéne. Szóval nem pofázok itten, egyébként is, 2kor tanítok és momentán még szétáll az agyam.

mitől lett ilyen irdatlan hideg? Pesze rohanok dolgozni (mi más), ezért nem fogok tudni itt oldalakon át ömlengeni.
Van rajtam öttel több kiló, mint szokott. Tudom, mondtam már százszor,
de ez engem marhára frusztrál. Ha valaki wellness tippekkel akarna
ellátni, nagyon szívesen venném!
Tegnap votl az utolsó órám a kedvenc osztályommal, amiről persze csak
kb óra végén értesültem, a diákoktól, mert a kiscsillag igazgatóság nem
tud engem ellátni ilyen kruciális információkkal (mármint tudni
éppenséggel tudna, de miért akarna?). Szóval annyit tudtam tenni az ügy
érdekében, hogy kedvenc diákomtól (egy 13 éves angol fiúcska, aki
szerelmes belém, mellesleg) elkértem a kolázsját (fonetika rulz), hogy
adja ide emlékbe. Gondolom ő is örült, meg én is. Na szóval röviden és
tömören ennyit az egész szakmai hülyeségekről, bevallom semmi kedvem
nincs erről írogatni naphosszat, már így is ez tölti be napjaim
túlzottan nagy részét.

Inkább mesélnék egy vicceset: tegnap felpattanok munka után (inkább
felvonszolom magamat, de sebaj) a 4-6os villamosra, ami persze jó tele
van. Konstatálom, hogy a mellettem álló pasasban határozottan van
valami, de elvégre tök mindegy, előrántom a könyvemet és elkezdem
olvasni. Asszem itt még nem reklámoztam, hogy én most épp Elfriede
Jelinek Zongoratanárnőjét olvasom (múlt évben kapott Nobel díjat a nő
életmű szinten, ebből a könyvből meg csináltak filmet), történetesen
franciául, mert anno úgy sikerült megvennem. Fél perc telik el, mire a
pasas megszólit franciául, hogy “ugye francia vagyok?”. Ebből egy
negyed-20 perces csevej kerekedett, ami alatt kiderült, hogy egyébként
Lyonban lakik és holnap (ma) megy vissza 3 hónap szakmai gyakorlat
után. Kellemes anekdota, ilyenkor érzi az ember, hogy él.

Ennek örömére rohanok bele a francia suliba, utolsó órámat tartani, már
annyira várom, hogy dél legyen és soha többet ne kelljen a másik
botrányosan rossz osztályt tanítanom (mert, h az egyik tök jó, a másik
rémes). Innentől kezdve már csak egy ilyen ismétlő órát tartok
keddenként (átveszem kettő darab diákkal a hét anyagát angolból),
amivel nincs semmi tragédia, nem kell rá készülni, csak spontán
pedagógiai érzék kell hozzá, az meg talán még akad. Következménye az
egésznek, hogy kedden be tudok végre árni kedvenc tanárom órájára,
aminek marhára örülök, ami azért úgy alapból kicsit abszurd,  hogy
én örülök, hogy járhatok órara…

jah és tegnap voltam Csonka Holdon, amiről nem kezdek itten kiselőadást
tartani, mert nincs rá időm, de jót tett a lelkemnek azért. Meg
összefutottam Lamiával az ECben, meg késöbb Panzerral is, aki hevesen
kinálgatott mindennemű szeszekkel, de szerencsére volt elég erőm nemet
mondani, mert tudtam, hogy nem lenne utána erőm hazamenni. Inkább
elrohantam buborékkal találkozni, aki ázott az esőben és várt rám, hogy
közölön velem kb 3 mondatnyi kruciális információt. Nem, nem kötelezően
vagyunk normálisak, tudom.