a fonokom az iment irt, hogy a heten elesitik a rendszert, amin eddig dolgoztam es hogy koszoni a munkamat.
varom a poent.

a political correctness nevében és az igazsághoz ragaszkodva azt is el kell mesélnem, hogy az elmúlt egy évben kétszer is érdeklődtek nálam egyébként szimpatikus pasasok, hogy “bocsi, te ugye zsidó vagy?”. majd kifejtették, hogy ez azért fontos, mert ők azok, és tudniuk kell már a legelején, hogy hajlandó lennék-e leendő gyermekeinket a zsidó hagyományok szerint nevelni.

válaszul kedélyesen megemlítettem, hogy damaszkuszben születtem.

en: jaj, ide mindig…
anyukam: igen, de ma szombat van.
en: ja tenyleg. akkor mindegy.

avagy ide mindig be akarok nezni. de ez a cukraszda szombatonkent zarva van.

némiképp aggasztónak tartom, hogy 10 nappal ezelőtt is már arról krónikáztam, hogy beledöglök a munkába, és ez a helyzet azóta nem javult, sőt, némiképp romlott (cserébe a munkákat leosztó nő közölte velem, hogy “I love you!”), viszont legalább kiválót beszélgettem Cs-vel, aki 6 hete szült, mert nagyságrendileg egy kialvatlansági szinten voltunk.

a nap jó híre, hogy az idei országtorta kifejezetten finom, mindenkinek ajánlom. (talán egy hangyányit túl édes, de elmegy).

megosztanám a második számot, amit folyamatosan hallgatok munka közben, remélem a harmadikig már nem jutok el, mert ha abból indulok ki, hogy tegnap konkrétan elaludtam feliratozás közben, innen már tényleg nem tudom hova vezet az út lefele, de azt hiszem, nem is szeretném megtudni.

megígértem, hát íme.

egyik nap a családi kanapén fetrengve épp kifejtettem anyukámnak, hogy lássuk be, az én múltbéli és jelenlegi világjáró hajlamaimmal 1: nehéz elképzelni, hogy a jövőm nem hasonló rendezőelv alapján fog működni (– kislányom, majd elmúlik. – de mama, szerintem ez már nem múlik el. kis csönd. – nos igen, azt hiszem, ebben igazad van.) 2: kicsit nehéz a párválasztás, mert honnan találok valakit, aki nem hogy tolerálja a multikulti kiruccanásaimat és vonatkozásaimat, de meg is érti ezeket.

kedélyesen vihorászva arra a következtetésre jutottunk, hogy na igen, mivel az az opció egyszer már látványosan csődöt mondott, hogy akkor én most hirtelen sem a múltban, sem a jelenben nem vagyok nemzetközi kalandornő, nincs más lehetőségem, mint vagy szerzek magamnak egy külföldit, aki épp multikulti kiruccanáson van mifelénk (de az ilyen emberek meg mit kötelezzék el magukat, ha minden kikötőben tarthatnak egy kurtizánt helyi kedves lányt), vagy reménykedem, hogy szembe fújja velem a szél egyikét annak a tíz magyar férfinak, aki hasonló életúttal rendelkezik (és 25 és 35 év között van, és nem foglalt és kinéz valahogy és nincs három gyereke, játékszenvedélye, depressziója, stb).

a beszélgetéstől egészen felhangolódva (bizonyára a placebóhatás…), elmentem találkozni egy szimpatikus fiatalemberrel, aki mozgalmas gyerekkorom és franciás oktatásom hallatán feltette a joker kérdést:

– és milyen volt így felnőni?

– jó is meg rossz is, de nem csinálnám másképp. de az biztos, hogy e miatt sok dologban másképp gondolkodom, mint a legtöbb magyar, és ez néha fura helyzeteket szül.

– például?

(itt egy kicsit elgondolkodtam, hogy hogyan magyarázzam el, hogy távol áll tőlem bárminemű kirekesztő gondolat, mert alapvetően úgy nőttem fel, hogy a kirekeszthető idegen, az én voltam, de ugye mégsem mondhatom egy kvázi vadidegennek, hogy “hát tudod, én nem zsidózok, buzizok, arabozok, keresztényezek, kínaizok”. végül egy általam relatíve ártatlannak tűnő példát választottam)

– hát például a francia oktatás egyik vezérelve, hogy teljesen ideológiamentes és az egyenjogúságot hírdeti. ezért nekem nagyon fura volt, amikor 16 évesen hazajöttem, hogy nekünk magyaroknak alapértelmezetten utálnunk kell a románokat.

– értem, ez nagyon érdekes. de azért tegyük hozzá, hogy a franciáknak könnyű elfogadónak lenniük, mert őket nem érte olyan nemzeti tragédia, mint Trianon, ami azért lássuk be, mégis csak a rohadt románok blablabla.

már kínában is gyanakodtam legutóbb, amikor valahogy nem idegesítettem fel magamat különösebben semmin (persze pampogtam, meg fáradt voltam, meg csirkét bontottak mellettem az irodai erkélyen, meg a főnököm harmadik világháborút vizionált, meg mongol parasztok fújták a taknyukat a padlóra mellettem a repülőn, meg elkobozták az öngyújtóimat, de úgy isten igazából nem borultam ki), aztán jött még pár felkavarónak hitt információ morzsa mindenféle férfiakról (pl a volt férjemről) amik meglepetésemre nettó öt perc alatt átmentek a rendszeremen, most pedig itt van ez a két hete tartó végeérhetetlen munka dömping és az általa fakasztott idő-, alvás- és fröccshiány (fröccshiány alatt a társadalmi életem hiányát értem, mostanában meglepően keveset iszom) és semmi.

pedig ilyenkor már rég elküldtem volna az összes barátomat a picsába, amiért van rajtuk sapka, vagy épp nincs, fél órát őrjöngtem volna azon, hogy miért nem állnak az emberek jobbra a mozgólépcsőn és legalább négyszer ennyi cigarettát elszívtam volna és a csillagos egekben lenne a telefonszámlám. ehhez képest az elmúlt napokban áthúztam az ágyat, hogy legalább azt a három órát nagyobb összkomfortban alhassam át, virágot locsoltam meglepő rendszerességgel és ma fél órás előadást tartottam arról, hogy budapesten miért jó élni és miért nem érdemes isteníteni külföldöt (pedig HKban bezzeg jó helyre állnak az emberek a mozgólépcsőkön).

elképzelhető, hogy találtam egy egyensúlypontot. 

el sem hiszem, hogy így, péntek  szombat hajnali 4kor végre leadtam ezt az eszméletlen sok munkát. az összekötő csajszi egyre rokonszenvesebb emaileket írt, amiben kifejtette, hogy egyszerűen nem érti, mi a szarról bírnak ennyit beszélni az egocentrikus filmkészítők, és hagyjam az egészet a fenébe és adjam le hétfőn, mert embertelen, amit csinálok és nagyon köszöni a munkámat. említettem már, hogy az empatikus megrendelőkért hatszor annyi munkára vagyok képes, mint a flegma seggfejekért?

minden alapvető szabályomat megszegve egyébként most fröccsözve ülök a gép előtt, mert igaz ugyan, hogy egyedül nem iszom, de az imént itt volt a Színésznő, aki megriadt a hangomtól éjfélkor, amikor felhívott, ezért úgy érezte, meglátogat az őrület határán egy üveg szódával, amihez én vidáman előkotortam egy üveg bort. a Színésznő ugyan már elment (szegény, kicsit őrült társaság voltam, ragaszkodtam béna 80-as évek klippjeihez és zenéihez), de a bor itt maradt és ugyan alapszabály, hogy nem iszom egyedül, most úgy érzem, talán nem ezen az egy pohár(ral több) fröccsön múlik, mert baszki, ez embertelen.

de komolyan, 3 éve feliratozom, ilyen hajtást még nem láttam, kb úgy képzeljétek el, mintha egy átlag embert kérnétek meg, hogy fussa le a maratont, most azonnal. és az a vicc, hogy a végén sikerül neki.

sokszor kérdezik, “milyen volt külföldön felnőni?”. aki hasonló helyzetben van, tudja, hogy erre a kérdésre nincs válasz, helyesebben nincs egy egymondatos válasz. az igazi válasz a teljes életem, ami a szokottól eltérően működik.

nekem például nincs fizikai gyerekkorom. nem tudok visszamenni leülni arra a csúszdára, amint 6 évesen csúszkáltam, nem ülhetek be egy kávéra az általános iskolai osztálytársammal, nem sétálhatok el nosztalgikusan az iskolám épülete előtt, de még ugyanazokat a szagokat, ízeket, hangokat sem érzékelhetem újra.

ezen lehet keseregni, szomorkodni, lehet lázadni ellene, lehet bármit, csak fölösleges, mert ez ilyen, jobb elfogadni.

de most, hogy gyerekkorom helyszíneit sorra lövik szét azok az emberek, akik szolgáltatták gyerekkorom összes színét, szagát, zaját,ízét bevallom, kicsit nehezem esik efogadni, hogy ez ilyen.

egyébként nem üres rinyálásról van itt szó, tényleg _eszméletlenül_ sok munkát adtak lehetetlen határidővel, de egy kicsit megnyugtat a tény, hogy a megrendelő (akinek szintén van egy megrendelője, aki szorongatja a tökét) együtt érző emaileket ír nekem, hogy “yeah I know, this is crazy, just try to do what you can”. persze ettől nem lesz több időm (és pénzem sem), de legalább a lelkiállapotom kicsit jobb tőle.