miutan par napja megemlitettem Steve-nek, a lakasmenedzselo emberunknek, hogy igazan orulnek egy rendes asztalnak a teton, mivel a szobamban nincs es ezert kitorik a nyakam, amikor tobb oran at dolgozom (a konyvtarba pedig lusta vagyok elbumlizni) az elobb megjelent izgatottan, hogy nezzem meg, jo lett-e igy. ebben az emberben egy romkocsma veszett el (az asztallap egy kiszuperalt ajto).
azt hiszem, lassan mar tenyleg nem fogom elhagyni az epuletet…
szombaton BB, a hőn imádott és nagyon tisztelt orvos barátom kedélyesen a frászt hozta rám azzal, hogy rendkívül tudományosan és naturalisztikusan elmagyarázta nekem, hogy a fogtályog, ami ugye nekem nemrég volt, úgy egyébként hogyan tud relatíve gyorsan életmentő mellkasi műtéthez vezetni, amivel ugyan egy icipicit megnyugtatott, hogy nem, ezúttal nem primadonnáskodtam és szimuláltam (saját magam előtt? az embernek fura berögződései maradnak meg gyerekkorából), tényleg kurva szarul voltam (most már tudományosan is alá tudom támasztani, miért), de mint említettem, alaposan rám is hozta a frászt, hogy én szegény, szerencsétlen, itt fogok elpatkolni egy idióta fogfájás miatt a világ túloldalán, mindenkitől távolt, farkaskutyám által felfalva, és hát milyen kár lesz értem.
ennek hatására most enyhe hipochonderségben szenvedek, mert miután BB háromszor megkérdezte, hogy ugye már jól vagyok, és én háromszor azt feleltem határozottan, hogy igen, hirtelen gyanú tör rám a legváratlanabb pillanatokban, hogy mi van, ha tulajdonképpen mégsem vagyok jól és ni, ez a gyanús nyilalás itt talán valami tünet? és ez az enyhe lihegés a hatodikra fellépcsőzve, ez vajon normális? és miért izzadok én karácsony előestéjén? miért érzem úgy, hogy mellkasomat ismeretlen erő nyomja össze, a levegő pedig sűrű és valahogyan nehezen áramlik légutaimba? izzadás! már megint izzadás és noch da zu még a hajam is gyanúsan begöndörödött, ez biztosan nagyon súlyos eset.
miközben már épp temettem magamat mindenféle villám lefolyású misztikus isten nyilák áldozataként, teljesen véletlenül megnéztem az időjárásjelentést, ami kedvesen informált, hogy egyébként 24 fok van és 92% páratartalom.
a lakotarsaimmal nagy vidaman megbeszeltuk, hogy karacsonyra sutogetest szervezunk a teton. percekig ecseteltuk, hogy hol veszunk majd hust, mit grillezunk, ki csinal krumplipuret, amikor hirtelen megtorpantunk, hogy valojaban mikor is van karacsony a respektiv kulturkoreink szerint.
(erdekesmod mindenki gyorsan egyet ertett a 24-en).
örvendjünk, némi tötyörgés után sikerült összekoordinálnunk magunkat Godly Womannel, aki újból a környező tájakat járja, így a múlt évi nagy sikerű burmai út után duplázunk, ezúttal bangkokból támadunk, onnan éjszakai vonattal elzötyögünk laoszba, ott szétnézünk egy hetet, majd vagy 10 napot dekkolunk burmában. így nem kell majd rohamtempóban megnézni városokat, nem kell minden második éjszaka buszon aludni és főleg: újra meg lehet nézni a bagani napfelkeltét (többször is), és most ha belepistulok, akkor is elmegyek, és lefényképezem yangon minden egyes gyarmati épületét, méghozzá fényképezőgéppel.
most vettem meg a bangkoki repjegyet, február 5-én érkezem, kisebb tanakodás után úgy döntöttem, nem megyek a némiképp kétes biztonsági recorddal bíró bazi olcsó opcióval és ezúttal jó kislány leszek, szóval bevállalom a reggel 10-es gépet, talán nem súlyosan intoxikáltan fogom majd elcsípni.
bangkokban összevárjuk egymást GW-el, részemről annyit hallgattam már mindenkinek a beszámolóját a városról, hogy szívesen felfrissítem közel 20 éves emlékeimet a helyről, illetve még látogatni is van kit arrafele, szóval nem aggódom, elleszek 5 napot akár egyedül is. 10-én pedig vonatra pattanunk és utánunk az özönvíz. a program köztes része még nincs teljesen kitalálva, mindenesetre én március 1-én Yangonból visszatérek HKba.
boldogságom határtalan, mivel Japánnal együtt erre a két útra készültem ebbe a szezonban és most úgy tűnik, sikerül megvalósítani az eredeti tervet, Laoszostúl, éjszakai vonatostul, újra visszatérésestül az imádott Burmába. és azt is rendkívül profinak találom, hogy a két út között sikerül 2.5 hónapot ülnöm a seggemen HK-ban.
mivel tegnap verőfényes napsütésre ébredtünk, azon nyomban rohantam mosni és olyannyira hatékony voltam, hogy már délelőtt fél 10-kor a tetőn álltam egy rahedli alsóneművel és csipesszel. itt szembetalálkoztam egy szomszédasszonnyal, aki pontosan ugyanígy kistafírozva állt ott. kicsit szöszöltünk a szárítókötéllel, amikor egyszerre tudatosult bennünk, hogy egyébként szélvihar van és talán nem a világ legjobb ötlete csipkebugyogókkal beteríteni a teljes térséget. itt valahogy megtört közöttünk a jég, ő elkezdett hozzám vihorászva kantoniul beszélni, én vihorászva bólogattam, közben össze-vissza járkáltunk a tetőn és próbáltunk egy szélvédett zugott találni. gondolom viccesen nézhettünk ki felülről, mert egyszer csak az utca túloldalán lévő felállványzott házról leszólt az egyik szaki, mire a szomszédasszony még hangosabban kacarászott én pedig jobb híján továbbra is bólogattam.
a teljes neorealista olasz film hatás érdekében kicsit később két rend ágyneművel is felvonultam a tetőre, és ugyan nem fekete kombinéban álltam ott és marcelloval sem üvöltöztem, elég festői látványt nyújthattam, ahogy a szélviharban próbáltam egyengetni húsz négyzetméternyi textilt.
a lenti kaput sose zárják be, de ha nagy ritkán igen, akkor az egyébként is nehezen nyitható ajtóval garantáltan intoxikáltan, vagy otherwise debilitated állapotban kell megküzdeni, ezt legutóbb három korsó sör után tapasztaltam meg, hónom alatt életmentő mekis zacskóval, még röhögtem is a szerencsétlenkedésemen, röpke negyedóra után csak bejutottam.
tegnap este én azonban a józanság mintapéldája voltam, ami valószínűleg megmagyarázza, hogy miért bírtam megmenteni a szembeszomszédot, aki teljes kétségbeesés közepette szerencsétlenkedett az ajtó előtt, majd kb felsikított örömébe, amikor meglátott, és kezembe nyomva a kulcscsomóját gyermeki hangon közölte, hogy az ajtó nem nyílik, kész, punktum, nix ajtó. csak akkor esett le, hogy talán nem épp teljesen józan, amikor a sikeres ajtónyitás után még ott maradt 10 percig nyitogatni a zárat és jól szemügyre venni a zárat, mintha most látna életében először ilyen ördögi szerkezetet.
azt hiszem, eletemben nem rohantam vegig ilyen gyorsan egy IKEA-n, es bar egy gyengebb pillanatomban felkaptam egy teflon serpenyot (a mienk bazi nehez es kisse kopottas) mondvan, hu de olcso! vasmarokba szoritott akaraterovel visszatettem, mondvan minek stafirozzak ki egy haztartast, amit fel even belul garantaltan elhagyok. ugyanigy agynemu valasztasnal az elore megszabott limiten belul valasztottam magamnak valami olyat, ami relative tetszik, mert mifaszt kezdek en majd hazakoltozeskor egy mereteiben nem megfelelo agynemuvel, ami raadasul meg nehez is es ertekes terfogatot foglal a borondomben.
kulonosebben nem szeretek egyebkent igy vasarolni, hogy holnap ugyis osszedol a vilag, ezert elegge megviselt, hogy a shophoz erve meg kellett allapitanom, hogy errefele nuku lazacos szendvics, helyette ehetnek csirkeszarnyat, de miert akarnek en olyat, de ekkor karacsonyi csoda gyanant elem tarult a fel aron kinalt 300 grammos kemenysajt es leirhatatlan boldogsag tort ram.
ideje a tettek mezejere lepnem, elmegyek hat az IKEA-ba es bar eredetileg agynemut terveztzem venni, a kavefozo jobb befektetesnek tunik.
eredetileg nem terveztem írni erről a filmről, bár kimondottan tetszett, valahogy elsodródtam a gép elől, miután láttam, aztán meg már nem tűnt fontosnak. közben azonban számomra érthetetlen módon egész komoly viták alakulnak ki a filmmel kapcsolatosan, a magyar kritikák nagyrésze darabokra szedte a filmet, a new york times-ban ódákat zengtek róla, ismerőseim felháborodottan vonultak ki a vetítésről és látványosan fújoltak facebookon, tényleg, nem értem ezt a felhajtást, de akkor megírom a véleményemet, ha már annyian kérdezték, hogy mégis mi a fene tudott nekem tetszeni ezen a filmen.
ahogy azt az into the badlandsszel kapcsolatosan is kifejtettem, hiszek abban, hogy néha bőven elég, ha a mozi csak kikapcsolja és szórakoztatja az embert. ezért egy csomó olyan filmet nézek, amitől az ég világon semmit se várok el, csak hogy szép színes képek villogjanak a szemem előtt két óráig.
nem volt ez másképpen, amikor beültünk a legelső Hunger Games-re. nem tudtunk semmit a történetről, csak hogy mintha egy Battle Royale koppintás lenne, meg talán mintha valami új YA irodalmi sikersztori lenne, de nem szoktam különösebben túlgondolni a filmválasztásaimat, épp azt adták, beültünk rá. kimondottan kellemes csalódás volt a film telibe talált hangulata, az őrült jelmezek, a Kapitólium dekadenciája, a Római Birodalom végnapjait ídéző kegyetlen játékok. tetszett, ahogyan végigviszik a római hasonlatot és csodás totalitárius épületekkel (lásd még: fasista építészet) szórják tele Panem utcáit. és mint oly sokan, persze én is teljesen oda voltam (vagyok) Jennifer Lawrence természetes bájáért, enyhe tehenészlány szexepiljéért, abszolút hihetőnek találtam, hogy ő a nép lánya, aki belekeveredik valami nála nagyobb mechanizmusba, amiből szeretne végre valahogyan kikeveredni.
ezután jött két rész a sorozatban, amit többé kevésbé mindenki végig unatkozott, főleg a harmadik film volt egy merő lábvíz, ami legfeljebb arra volt jó, hogy megszokjunk pár új szereplőt, pl. a Natalie Dormer által alakított Cressidát, aki újabb őrültséget visz a történetbe és egy új szálat nyit a média szerepének a filmben, mivel hirtelen most már sokkal fontosabb, hogy az emberek lássák Katnisst cselekedni, mint hogy effektíve csináljon is valamit.
elérkeztünk tehát az utolsó részhez, aminek valahogy el kell varrnia minden szálat, miközben a cselekmény végre visszatér Panembe. elég gyorsan a film nagyrésze afféle gerillaharcá alakul, amiben Katnissék házról házra araszolnak, a szerepjátékokból jól ismert bénasággal sétálnak bele az összes létező csapdába, rohannak a berlini metró alujáróiban és találkoznak alienekkel a csatornában. mindezt miért? azért, hogy Katniss személyesen nyírhassa ki Snow-t, hogy végre csinálhasson is valamit, mivel népi hőssé vállása óta valójában dekoratív célokat szolgál Coin elnök kezében (akit a zseniális Julianne Moore alakít, de Julianne Moore mindenben zseniális) és ez szemlátomást rohadtul frusztrálja.
na és nekem ez tetszett. tetszett, hogy félre bírták rakni a főhőst, be bírták mutatni azt, ami egyébként az összes Megasztár és hasonló csodák győztesével történik: némi ünneplés után megpróbálnak velük elmondatni pár mások által megírt velős gondolatot, aztán előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben. ez történik itt is, Coin és Snow ugyanannak az őrületnek két végén ülnek, Katnissnek meg rohadtul elege van az egészből. és bár különösebb karakterfejlődésről nem lehet beszélni az egész sorozat során, jó látni, hogy visszakaptuk a kedvenc tehenészlányunkat, aki most már nem olyan naívan, de ugyanolyan durcásan nyilazza az ellent miközben már megint nem ért egyet a rendszerrel.
és igen, bizonyos fordulatok totál kiszámíthatóak (valakinek muszáj meghalnia), némelyik totál érthetetlen (ki bombázott kit a végén, minek és egyébként is), a szerelmi háromszög ugyanolyan béna, mint az elején (és az utolsó 10 perc giccset a végéről egy az egyben ki kell vágni és max 14 év alatti nézőknek vetíteni), engem lekötött a film, örültem megint a megalomán városnak, az őrült tömegjeleneteknek, annak, hogy úgy éreztem, nem spóroltak a látványon és mertek igazán extrém és szokatlan dolgokat bemutatni főleg smink és jelmez területén és együtt bírtam érezni Katnisszel, amikor töke kivan a felhajtásból és kezd rájönni, csöböből vödörbe került.
szóval én mindenkinek ajánlottam a filmet, hangsúlyozva, hogy nem egetrengető filművészeti alkotásról van szó, az ember talán nem is igazán gondolkodik az egészen, de két órán keresztül én részemről jól éreztem magam.
azt hiszem, az egyik leggyakoribb téma, amiről írni szoktam a napi rutinok fontossága, illetve azok időszakos teljes hiánya az életemben. mostanra kezdek rájönni, hogy valószínűleg az a konstrukció működik a legjobban az életemben, ha pár hónapig követek rutinokat, majd kicsit minden felbolydul, élvezem a kreatív szabadságot, majd megint nyugodtabb vízekre evezek és mindig egy picit tunningolt rutinnal térek vissza.
épp ezért múlt héten pont azon tanakodtam, hogy hogyan teremtsek magamnak valami használható napi rendszert, mert az utazások majd ez elhúzódó fogtéma már megint legyalult mindent a jól felépített kis életemből (úszni pl a foghúzás óta nem mertem visszamenni, Cz találóan megfogalmazta: én nyílt sebbel a számban nem mennék public vízekbe és valóban, kívételesen talán én se kísértem a sorsot, főleg, hogy jól le is gyengültem ebben az egész buliban), amikor váratlanul beesett egy egyébként kedvelt munkatípusom: a leányregényfordítás.
a többi melómmal ellentétben itt megadatik az a luxus, hogy az ember egy relítve belátható időszakon belül beossza az idejét és úgy szöszöljön a szöveggel, ahol jól esik (más luxus nem jár a feladattal, ahogy franciául mondják, ezeket a könyveket lábbal írták, helyenként idegesítően gügyék és az ember többnyire letagadja, hogy valaha köze volt ilyenekhez). azon túl, hogy egyébként kedvelem ezeket a feladatokat, az időzítés most lehetővé teszi, hogy remek kis napi rutint húzzak fel magamnak január közepéig, ami remélhetőleg kielégíti az épp aktuális igényeimet (aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő). mindenesetre holnap végre elmegyek úszni, nem is hittem volna, hogy ennyire rosszul fog érinteni két hét kihagyás.
nb: ha valaki esetleg elgondolkodott volna, idén valahogy a karácsony és az új év semmilyen szinten nem ráz meg, a fél város karácsonyi őrületben úszik, de ezúttal még nagyszabású ünneplést se tervez a magyar kolónia (főleg, hogy mindenki hazamegy), én letudtam az egészet egy kisebb csomaggal, amit feladtam a családnak múlt héten, szóval remekül elvagyok leányregényfordítással, úszással és teszem azt pizzazabálással (tudjátok, az itt luxus).
Ahogy esik, úgy puffan 