Ismeretlen's avatar

postmodernystka névjegye

megírom az életemet, hülye sztorikkal, abszurd estékkel, indokolatlan kiborulásokkal együtt. néha lapos, néha már siralmas, de sosem marad egy helyben.

kirándulás a fujihoz

múlt évben még nem voltam a japán (vagy bármilyen) tájak különösebb rajongója, de most, hogy japán és a zenkertjei megtérítettek, adta magát, hogy megnézzük az egyik legfontosabb látványosságot, a fujit. ehhez a legegyszerűbb módszer egy egésznapos buszos út befoglalása, így mi is így tettünk.

a szervezésről leginkább csak azt tudom mondani, hogy hihetetlen hatékony és kedves volt, az elején például kaptunk magunkra ragasztandó matricát, amihez kedvesen szóltak, hogy ne a bőrdzsekimre ragasszam, mert árt a bőrnek. az üzemi étkeztetés úgy volt megoldva, hogy induláskor megmondtuk, hogy sima, vagy vegetáriánus ebédet kérünk-e, azt ők leegyeztették az étteremmel, és mire odértünk, fel voltak tálalva az ételek (egy japán ebéd több apró fogásból áll, a legtöbbjük szobahőmérsékletű, csak a leves meleg, ezért csak azt hozták érkezésünk után), így másodpercek alatt megtaláltuk az asztalunkat. minden stációnál kis táblácskára felírták, hogy hányra kell visszaérnünk, illetve, hogy mi a busz rendszáma. mivel Japánban nagyon kevés a kuka (a fizetős szemétszállítás ennek az oka, gondolom így próbálják megakadályozni, hogy belefulladjanak a saját szemetükbe) a buszon volt két szemeteszacskó nekünk fenntartva (természetesen szelektíven kell gyűjteni a szemetet).

bár általában nem kedvelem az idegenvezetős utakat, azt kell, hogy mondjam, ez a mostani japán nő kifejezetten emelt az útunk színvonalán. egyrészt be nem állt a szája (amiért rendszeres időközönként bocsánatot kért, és elmagyarázta, hogy eredetileg Oszakából származik, és az ottaniakról közismert, hogy szeretnek sokat beszélni), másrészt rendkívül szórakoztató információkat osztott meg velünk a japán társadalomról. kedvenc információm az volt, hogy Japánban nem csak esküvőkor, de temetéskor is illik pénzt adni erre tervezett borítékban. míg azonban az esküvőkre vadonat új, ropogós bankókat szabad csak adni, a temetésre óriási illetlenség új pénzt ajándékozni, mert az olyan, mintha alig vártuk volna, hogy meghaljon az illető, ezért előfordul, hogy alkalomnak megfelelően a japánok épp pénzt vasalnak, vagy gyűrögetnek.

a Fuji maga egyébként valóban egy rendkívül esztétikus hegy, amit a japánok egyébként leginkább szinte tökéletes szimmetriája miatt szeretnek (a japánok szépérzéke lenyűgözően fejlett, számomra csak a skandinávok tudják még megteremteni ezeket a tökéletesen kiegyensúlyozott, békés és otthonos tereket, de a két kultúra természetesen eléggé különbözik egymástól).

utunk első fázisa kevéssé volt izgalmas, mivel felmentünk a Fujira magára, ahonnan értelemszerűen a hegy ugye nem igazán látszik, cserébe az ember fotózhat végtelen tájakat, amikbe sajnos lebetonozott parkolók és hordányi kínai turisták lógnak be. de a nap szikrázóan sütött, a hangulat jó volt, szóval nem estünk kétségbe, hanem mentünk tovább ebédelni. számomra elég szórakoztató, hogy az előre befizetett “menzakoszt” egyébként tonhal sashimiből állt, ami mindenhol máshol méregdrága mulatság lett volna.

ezt követően megérkeztünk Hakonéba, ami egy tómenti üdülőfalu. abszolút szanatórium hangulata volt az egésznek, mint megtudtuk, a város a fürdőiért népszerű, következő utamon biztosan egy ilyenben is eltöltök majd pár napot. a tó látványa már önmagában lenyűgöző volt, de itt hajóra szálltunk, hogy elmenjünk egy libegőhöz, ami egy igazi brutalista építményhez szállított minket, ahonnan gyalog könnyen elértük a hegy tetejét, ahonnan egyik oldalt a Csendes-Óceánt, másik oldalt pedig a Fujit láthattuk, a kettő között pedig a tó terült el.

ezen a ponton már szabályosan ujjongtam, a kilátással egyszerűen nem lehetett betelni, a tájból áradó kellemes nyugalmat még a semmiből hirtelen megjelenő magyar turistacsoport sem tudta tartósan megzavarni.

utunk ezzel véget is ért, már csak a forgalmi dugóval kellett megküzdenünk, ami leginkább neminek jelentett komoly kihívás, mivel önfeledten elfogyasztott egy egész üveg zöldteát buszraszállás előtt.

azt hiszem, egyszerűbb, ha képeket mutatok.

tokiói napjaink 1

az idő rohan, én meg le vagyok maradva a bloggal. tokiót elhagytuk még csütörtökön, ma viszont már vasárnap van és holnap kiotóból is tovább megyek, szóval igyekszem összefoglalni az eseményeket, ameddig emlékszem rájuk.

tokióban valójában érdemben két napot töltöttünk, plusz az első este vidám gin tonicozását golden gaiban (ami továbbra is az út egyik fénypontja számomra). talán ez magyarázza, hogy másnap enyhén szólva bambák voltunk és ködös tekintetünket valahogy mindig a térkép rossz szegmensére vetettük, így Tokyo Bay helyett egyszer csak Yokohamában találtuk magunkat (slusszpoén: pont előtte beszéltünk meg nagy fontoskodva, hogy mennyire jól lehet tájékozódni a tokiói metró- és vonathálózatban és a sok hülye gajdzsin mit sír, hogy csak három diplomával lehet bárhova is eljutni). én ugyan jártam már ott múlt évben, de előszeretettel megmutattam a helyet neminek, a tengerparton sétálgatni mindig jó dolog és ezúttal nem szakadt vízszintesen a jéghideg iszonyat, ami szintén nem volt hátrány.

este nemi japán barátnőjével és neki egy barátnőjével vacsoráztunk, ami bőven kárpótolt a kicsit félresikeredett városnézős napért. amikor még a Gyárban dolgoztam, megtanultam, hogy a kínaiaknál az étkezés fontos dolog és tele van apró kódolt részletekkel, amit egyszeri gajdzsin max érzékel, de dekódolni már nehezebben tud. ezúttal sem volt másképp, leszámítva, hogy vendéglátóink kevésbé voltak formálisak, illetve talán én is rutint szereztem ázsiai étkezésben az évek során, így nem feszengtem össze-vissza, csak élveztem a vacsorát. okonomiyakit ettünk, amit afféle sós palacsinta/tócsni, amit az ember egy vaslapon saját magának süt meg, kellemes társasági esemény. nemi barátnője felajánlotta, hogy megsüti nekünk a lepényt, én pedig lelkesen levideóztam az egészet, miközben mindkét japán lány folyamatosan ügyelt arra, hogy mindig tele legyen a poharunk (szakképzetten eszembe se jutott magamnak önteni). végre azt is megtudtam, hogyan kell enni a héjában főtt sós borsót (az ember foggal kihúzza a héjából, majd azt egy külön bödönbe rakja és _nem eszi meg_). anyukám koreai dráma ismereteiből azon se lepődtem meg, amikor megkaptuk a “legjobb falatot”, vagyis azt a részt, ahol a palacsintánk egy kicsit jobban oda sült a platnihoz, akárcsak a picit megsült rizs a rizsfőzőben, ezek az igazán gourmet részek, amivel kedveskedni kell szeretteinknek. miután biztosítottuk házigazdáinkat, hogy degeszre ettük magunkat, zöldteás fagylaltot rendeltünk, majd megkértük a pincért, készítsen rólunk egy (és csakis egyetlen egy) képet, majd egy utolsó pohár víz elfogyasztása után egymásnak meghajolva és egymás kezét megfogva (mindkét kezet az asztal fölött) megköszöntük egymásnak a kellemes időtöltést és jó társaságot.

az egészben volt valami bájos, az étel finom volt, szóval kellemes hangulatban tértünk nyugovóra és sikerült a “maximum two drinks” elvünkhöz is.

másnap ordenáré korán keltünk, mert egész napos buszos kirándulásra voltunk hivatalosak. de ez legyen egy külön poszt.

nishiki market es a zabalas

kiotoban epp szakad az eso, ezert nem volt jobb programotletem, mint a fedett nishiki market, amit kioto spajzanak is hivnak. azon tul, hogy tele van izgalmas portekakat arulo standokkal (lasd meg: furjtojassal toltott mini polip nyarson), nagyon jokat is lehet itt enni. 

mivel nem reggeliztem es keson is keltem, egybol egy ebeddel kezdtem egy szimpatikus levesezoben. bar a szemelyzet valamennyire beszelt angolul es a kirakatban kineztem a szimpatikus leves muanyag masat (japanban ez nagyon elterjedt megoldas, a fenykepes menunel is jobb, a velem szembe ulo kozepkoru no ragaszkodott hozza, hogy segitsen valasztani, amibe belevonodott a mellettem ulo szaz eves neni, aki szerint nem holmi snassz rantottas levest kene ennem (pedig en azt neztem ki), hanem tempuras udon levest. erre beleszolt a pincerno, hogy az sajnos elfogyott, igy mindenki egyet ertett, hogy akkor marad a porehagymas-rantottas udon, ami nagyon finom volt (bar kb meg forrt, amikor kihoztak). a kulonbozo nok nagyon kedvesek voltak, a szaz eves neni vallamra tette a kezet bucsuzoul es bar nem ertek japanul, teljesne biztos vagyok benne, hogy valami olyasmit mondhatott, hogy “Isten aldja, lanyom”.

  
ezt kovetoen mivel mar nem voltam ehes a kovetkezo dolgokat fogyasztottam:

   
   
1 valami szoja alapu ropogos sos chips, olajban sutik ki

2 voros gyomberes fish cake

3 szojalisztbol keszult mini fank karamellel

4 ittam meg egy gyomberlet almaecettel (??) meglepoen jo volt, de nem tul fotogen

csoki

fizikai kimerultsegemrol sokat elarul, hogy hetfo ota mar masodszor tor ram, hogy feltetlenul csokit kell ennem, ami csak azert fura, mert egyaltalan nem szeretem a csokoladet es normal esetben ket evente egyszer eszem.

neminek hala felfedeztem, hogy a telefonomban van beepitett lepesszamlalo, az alapjan napi 15-20km-eket setaltunk/setalok azota is egyedul, ami onmagaban is eleg faraszto, de tulzottan ki se aludtuk magunkat a valogatott szimpatikus kocsmaknak hala…

bocsanat, hogy elek

ha jol erzekelem, a japan kultura fontos (nagyon fontos) resze, hogy az ember folyamatosan bocsanatot ker mindenert, leginkabb olyan dolgokert, amikert nyugati embernek eszebe se jutna. ime par pelda:

– erkezesem napjan jeleztem neminek, hogy ehes vagyok, szeretnek enni valamit, de o kar erkezesem elott evett par nyarson sult ezt meg azt (yakitorit) egy sorozoben a japan baratnojevel, ezert nem volt ehes, de termeszetesen ettol fuggetlenul mondta, hogy elkiser vacsorazni. erre a(z egyebkent vegtelenul cuki) japan baratno bocsanatot kert tolem, amiert ez az egesz az o hibaja, mivel tul sok nyarsat rendelt a sorozoben

– mindenki azonnal bocsanatot ker, hogy rosszul beszel angolul, mindezt persze angolul

– az idegenvezeto bocsanatot kert, hogy azon a napon epp tele van a busz

– a korabban emlitett japan baratno tobbszor bocsanatot kert, amiert 2 percet setalnunk kellett a vonatallomashoz, ahova egyebkent nyomatekosan mi ajanalottuk fel, hogy elkiserjuk

technikai jellegu anyazas kovetkezik

szoval az ugy indult, hogy vettem egy uj fenykepezogepet. regota kerulgetem a temat, mert alapvetoen mindig telefonnal fotozok, szeretem, hogy elorantom es katt es meg ket katt, megosztottam az icloudon keresztul a csaladommal, megszerkesztettem a ps express appal, nem macera, minden csupa praktikum es par gombnyomas. igen am, de a telefon szeret lemerulni es azert lassuk be, ejszaka eleg szar kepeket csinal, meg a zoomot felejtsuk el, szoval azert vannak limitacioi.

ezert hat most, hogy a fenykepezogepek vilaga sokat fejlodott, vettem egy gepet, ami elvileg jo kepeket csinal, kicsi, konnyen eloranthato es mivel wifis, percek alatt a telefonomon van a cucc es ugyanugy megosztom, szerkesztem, stb, mint maskor, csodas.

lenne.

mert a nikon szemlatomast baszik a kedves telefonnal rendelkezo felhasznalora es egy megjeleneseben es hasznalhatosagaban 2005-ot idezo appot vag az ember fejehez, amivel tobbek kozott az a baj, hogy ha egyszerre tobb mint egy kepet akar az ember atkuldeni wifin (de ez a mai modern digitalis vilagban ugye nem esik meg az emberrel soha, mert a felhasznalok tobbnyire naponta legfeljebb egy kepet keszitenek es nem tobbet), akkor az app ragaszkodik hozza, hogy lebutitsa a kepeket es nevetseges meretu pixelpacakka alakitsa. hiaba tehat a 20 megapixeles kamera a 6-7 megas fotokkal, a telefonomra mar csak egy 500 kbyte-os fosadek kerul, osszam meg boldogan barkivel, esetleg meg filterezzem is meg egy kicsit, majd jo lesz.

az appot megkerulni nem lehet, mit csinaljunk?

vegyunk egy kabelt, ami az SD kartyat osszekoti a telefonnal. letezik ilyen? igen, az Apple gyart ilyet, szuper. elcaplatunk a boltba, van is a termek, de csak SD kartyahoz, es nekem micro SD kartyam van. olyan nincs? nincs. mindegy, megvesszuk a meregdraga kabelt es elcaplatunk egy masik boltba, vesszunk egy micro SD kartya adaptert. szuper.

osszedugjuk a cuccot. this accessory is not supported by this iPhone. hogy mi?? termekleiras nezegetes, dobozbamulas, veszett guglizas. ja hogy ez a kabel csak iPadhez jo. es ezt megis miert nem mondta senki egy szoval se? a kurva anyjat az Apple-nek. meg a kurva anyjat a Nikonnak, lenne rendes appjuk, nem tartanank itt.

intermezzo: hosunk agyat elonti az onervenyesito forradalmi hangulat es mikozben egyre jobban kacerkodik az anarchizmussal, tervet forral nemivel, hogy holnap visszamegy az Apple Store-ba es ledugja a torkukon a kurva kabeluket es hianyos tajekoztatas miatt visszakeri a penzet. sotmitobb, hosunk level megfogalmazasan tanakodik a Nikon Corporationnek, hogy basszak meg magukat az appjukkal egyutt es ne kabitsak a kedves vasarloikat feligazsagokkal. hosunk mindekozben edesanyjara gondol, akinek szep kepeket szeretne kuldeni a Fujirol, nem pedig zsebkendonyi pacakat, annal is inkabb, mert hosunk edesanyjanak akkora monitora van, mint egy fel hongkongi berlemeny, igy a pacak meg nagyobbnak fognak tunni. hosunk agyvize forrni kezd, mint az onsen vize es eljon a pont, amikor el kell fogyasztani a par oraval korabban vasarolt misztikus desszertet, amirol kiderul, karamell pudding es nyugtato hatassal bir. internezzo vege.

nemi guglizas meggyozott, hogy a megoldas a problemaimra egy wifis SD kartya (komolyan, hogy mar mik vannak), aminek jelzem, sajat appja van, amit mindenki az egekbe dicser.

addig is a mai kepeket betaplaltam szepen a laptopomba es par ora alatt feltoltottem az iCloud Drive-ra, ahonnan visszatoltodik a telefonomra es katt, nyissz, hopp, megoszt. de ez az az eljaras, ami miatt nem hasznaltam eddig se fenykepezogepet, mert lassu, maceras, es megsem rohangalhatok mindenhova egy laptoppal, es egy mobilwifivel, hogy feltoltsek valamit Instagramra.

golden gai

miutan nemivel sikerult a munka utani reszegsegbol hazatantorgo szalariman tomegben osszerandevuznunk shinjuku stationon (ami egesz eselytelennek tunt elsore, ahogy csak amultam es bamultam a velem szembe jovo egyen feketeoltonyos intoxikalt hordan, akik suru hajlongasok kozepette, egymast tamogatva igyekeztek a kulvarosi vonatokhoz) lepakoltuk a cuccomat, elkisertuk nemi japan baratnojet az allomasahoz, majd belevetettuk magunkat az ejszakaba.

elso korben egy miniatur ramenezoben kotottunk ki, ahol egy 70 es a halal kozti osz, idotlen bacsi gyanus konderbol merte az allitolag 50 eve valtozatlan receptu rament (nagyon finom volt), majd ettol erore kapva elcsoszogtunk a golden gaiba, ami egy egeszen apro, negy utcabol allo negyed, ahol egymast erik a maximum 10 ferohelyes kocsmak. itt megtalaltuk a nemi altal majusban meglatogatott rock kocsmat, ahol a pultos dobbenetesen emlekeztetett a hongkongi rock kocsma tulajdonosara. az itallap nem volt bonyolut, mivel minden 700 yenbe kerult, a sor is, a gin tonic is. miutan hajnali 2 korul ugy ereztuk, ideje nyugovora ternunk, elindultunk, de nem jutottunk messzire, mivel par meterrel odebb egy ujabb miniatur lyukban talaltuk magunkat, ahol ket japan csaj visitozva karaokezott, a hangulat leirhatatlan, lefotozhatatlan es sajnos visszaadhatatlan volt, csak ultunk vigyorogva az italunk folott. 

hajnali 4kor azert megis elindultunk haza, menet kozben bevasaroltunk reggelire mindenfele teakat es kavekat, majd a konnektorok es wifikodok leosztasa utan nyugovora tertunk, holnap uj kalandok varnak rank, este pedig nemi baratnojevel es neki egy baratjaval vacsorazunk. 

tout est pour le mieux dans le meilleur des mondes.

   
    
 

megerkeztem Tokioba

az ut relative esemenytelenul telt (most epp nem rettegek a repulestol), de azert orulok, hogy jozanul kihagytam a tegnap esti tivornyazast, igy nem igazan viselt meg, hogy a teljes HK repteret be kelletr jarnom ketszeri gate change miatt is.

Tokioban aldottam a wifit, mivel itt nem volt eleg nagyvonalakban leirni a tartozkodasi cimet, igy birtam gyorssegelyt kerni nemitol. a vamnal lelkesen mosolyogva allitottam, hogy nincs nalam a megengedett mennyisegnel tobb cigaretta, ami elhatarozasom mellett akkor is kitartottam, amikor a salata jellegu utlevelemet lapozgatva kinyitottak a csomagomat, vegul nekem lett igazam (gyanitom, annyira nem is kerestek semmit). valtottam nemi penzt egy automatabol (mi masbol), ami mellett egy hajlongo segedkezo eloszeretettel instrualt, hogy mikor mit mondja. a gep beszippantotta az usa dollart es ropogos yeneket kopott ki, a segedkezo kedvesen elmagyarazta, hogy melyik a papirpenz es melyik az apro. ezutan mar csak a Jail Passt kellett voucherrol laminalt kartyara valtanom, benyognom, hogy a Shinjuku stationre megyek, egybol kezembe nyomtak egy helyjegyet, hogy 5 perc mulva indul a vonat. itt mar rutinosan hagytam le a kezdo turistakat, akik meg nem tudjak, hogy ezt a helyjegyet az allomasfonoknek (vagy mi a turonak, szoval fizikai embernek) kell bemutatni, aki aktivalja a kaput es voila, irany a vonat.

az eddig latottak alapjan az ido eleg oszies, nyakas, kodos, esos, de bordzsekiben nem akarok megfagyni, ami nagy elorelepes a multkori uthoz kepest. 

japan tovabbra is egy ijesztoen olajozott rendszernek tunik, ahol minden nagyon tiszta, illedelmes es vegtelenul halk.

most egy orat vonatozok, majd vegre osszetalalkozunk nemivel, aki elottem erkezett meg egy felnappal es irany valami forro etelt arulo kricsmi. ahhoz kepest, hogy lassan 12 oraja uton vagyok, rendkivul fittnek erzem magam.

már megint pakolok

másfél napja pakolok, kitaláltátok, megint utazom, ezúttal Japán a cél. óriási lelkesedéssel várom az útat (amit még a pakolás iránt érzett növekvő undor se tudott enyhíteni), 14 kerek napot leszek ott, ebből ötöt nemivel (aki Volkov öccse, ha valaki még emlékszik rá), a többit pedig vidám magányban.

franc se tudja, talán öregszem, de a betervezett látnivalók legalább annyira feldobnak, mint hogy tök egyedül fogok utazni az idő egyrészében. úgy érzem, pont rám fér némi meditatív vákum (miközben egyébként egy 8 hónapos medítatív vákumban vagyok, de ezt most hagyjuk).

az útvonal elég összetett és hosszú, így most fejből csak annyit tudok belőle, hogy 3 éjszaka Tokió majd 4 éjszaka Kiótó a menetrend, utána pedig a talán legjobban várt momentum, a Koya-san jön majd, ami egy hegy tetején található ősi buddhista központ, ahol festői régi erdei temetőkön kívül a buddhista templomban töltött éjszaka a legnagyobb attrakció.

internet lesz, sőt, laptopot is viszek és ma vettem egy új, kimondottan miniatűr kamerát, így remélhetőleg még jobb képekkel fogok tudni szolgálni a beszámolókhoz.

visszatérő olvasóim bizonyára örömmel hallják, hogy a jegesmedvés pizsama is velem lesz az úton, de azért igyekszem ezúttal nem magamra hívni a helyi katasztrófavédelmet.