az úgy volt, hogy én világéletemben remekül tudtam aludni, bárhol, bármikor, mélyen, technicolor álmokkal, pihentetően. tipikusan későn feküdtem, későn keltem, alkalom adtán 2-3 óra alvással is el tudtam üzemelni, ha valamiért (buli, vizsga, világmegváltó beszélgetés) erre volt szükség.

aztán jött az az epizód az életemben, amikor egyetemre jártam az ajtósi dürer sorra és a múzeum körútra, tanítási gyakorlaton voltam kispesten és félállásban dolgoztam a francia iskolában máriaremetén. ezt a röpke 8 hónapos időszakot 3-4 óra alvással vészeltem át (többre nem volt időm). annyira nem voltam tőle jól.

aztán kicsit értelmesebb idők következtek, de pár évvel később elkezdtem dolgozni szabadúszó fordítóként és mint olyan, lelkesen fordítottam át éjszakákat, én meg a rengeteg betű és a monitortól kifolyt szem. szinte teljesen biztos, hogy munkáim egy részét álmomban írtam. viszont ilyenkor már nem kellett korán kelnem így tulajdonképpen újból funkcionális voltam, míg nem jött a kínai meló.

a kínai meló miatt korán kellett kelni, hogy az időeltolódás miatt még elcsípjem őket. ezzel egyidőben elkezdtem őrült tempóban össze-vissza cikázni az időzónák között és azt hiszem, nyugodtan állíthatom, 2011 végére a bioritmusom teljes mértékben megszűnt létezni. de még akkor is tudtam aludni egy húzamban 8 pihentető órát, csak legfeljebb délután 2 és este 10 között.

aztán jött a magánéleti krach és egyéb testi funkcióimmal együtt az alvásciklusom is csődöt mondott, 2 óránként felébredtem, 35 órákat voltam ébren, álmodtam, nem álmodtam, majd egy éven keresztül menetrendszerűen felébredtem fél 5kor, hogy reggel 7ig álmatlanul bámuljam a plafont. a helyzet néha kicsit jobb lett, de akkor mindig jött egy sziget, vagy egy kontinensen átívelő út és megint összedőlt minden. az elmúlt egy év sztahanovista roham alatt igyekeztem betartani, hogy hajnali 2-kor feküdjek le, fél 8-kor pedig keljek fel, de a hajnali f5-ös riadások egyre gyakoribbak lettek, én meg egy reumás lajhár frissességével vettem az élet akadályait.

most minden nemű időbéli korlátozásom megszűnt, így azt gondolom, eljött az ideje értelmes bioritmust kialakítani, de talán nem meglepő módon, ennyi év rendszertelenség nélkül ez szinte lehetetlen, főleg, hogy továbbra is kedvelem a spontán hajnalig elhúzódó programokat, meg egyébként is, mi értelme szabadúszónak lenni, ha az ember elmegy este 10-kor aludni. érzem, kicsit bonyolultabb lesz ez a nagy megújulás, mint hittem…

a szombati csajos brunch igazán döntögette a dekadencia határait, mert az egy dolog, hogy délután 2-kor elkezdtünk szolidan pezsgőzni meg szexi tűzoltókról beszélgetni, de hogy utána még a castroban is ültünk vagy öt órát és végül 1994-es slágerekre is táncoltunk a szódában, az azért engem is meglepett.

csoda, hogy vasárnap egyáltalán el bírtam hagyni a lakást.

az elmúlt két hétben két olyan meló megkeresés is jött, amivel régen nem találkoztam.

az egyik egy ponyva fordítása. ennek kifejezetten örültem, mert valamiért szeretek eszetlen baromságokat fordítani, egy hónapig ugyanazon a projekten dolgozni, mégha egy agyhalál is a történet, eltér a szokásos ritmusomtól, ahol maximum 1-2 napig dolgozom ugyanazon. beosztható, ütemezhető, körbejárható. legutoljára 3-4 éve kaptam ilyen munkát, akkor omlottak össze a kiadók, úgy tűnik, most talán jön a feltámadás.

a másik hangalámondás TV műsoroknak. egy időben rengeteg ilyet csináltam különböző emelkedett színvonalú műsorhoz. főzőműsor, lakberendezés, életmód, állatok, utazás, spektrum, volt itt minden. aki régóta olvassa a blogot tudja, hogy csúnya vége lett a dolognak, amikor az egyik fő megrendelőm hirtelen berágott rám és botrányos körülmények között váltunk el. megutáltam én is az egészet, futószalagon írtam a vállalhatatlan műsorok szövegét éhbérért (1-2 nap munkáért nettó 5 000 ft-ot kap az ember, már ha kifizeti a stúdió és nem tűnik el, szerződés és társai hiányában). dolgoztam hétvégén, éjszaka, nyaralás alatt/helyett, cserébe engem basztak le, amikor hibás videót kaptam (miért nem szóltam előbb). lektor, ellenőrzés, nuku, ha a szinkronrendező nincs észnél, élesbe kimegy bármi, amit véletlenül bennehagysz a végkimerültség szélén, persze ez is a te hibád.

a ponyva ugyanannyit fizet, mint 4 éve, vagyis kevesebbet, ha belevesszük az inflációt. a hangalámondás kevesebbet, mint 4 éve. aztán legyen önbecsülése az embernek.

ma 2-kor elaludtam, 6-kor felébredtem,  felkeltem f8kor, hogy átolvassam a fordítást, amit tegnap két szédülés és világvége roham között lefordítottam, meglepve konstatáltam, hogy a mondatoknak van értelmük, ezért egész vidáman elküldtem, ahova kellet, majd megpróbáltam egy szelet sonkával kiengesztelni a macskát, aki zokon vette, hogy nem vele akartam játszani lektorálás közben.

9-re egyértelművé vált, hogy a mai napot is a szédülés definiálja majd, a spleenel szerencsére nem volt időm foglalkozni, mert sürgetett a határidő, így beüzemeltem a csodás feliratozó programomat, ami az új csilivili laptopon össze-vissza működik, ezért délig könyékig turkáltam a gép beállításaiban (ami közben egyre felháborodottabban szidtam a windowst muchachának chaten, miközben egy picit azért büszke voltam magamra, hogy még mindig elég geek vagyok ahhoz, hogy könyékig tudjak turkálni a gép beállításaiban és még élvezzem is ezt).

délután 4-re a halálba kívántam mindent, így sürgősen lemondtam minden csábító programomat az estére, úgy döntöttem, hogy akkor minek egyáltalán zuhanyozni és rendületlenül feliratoztam az össze-vissza működő programommal a lehangoló háborús drámát, amitől a hangulatom természetesen sokat javult, képzelhetitek.

este 7-kor erőt vettem magamon és elmentem bevásárolni a holnap reggeli brunchra, amire különböző kencéket ígértem a népnek, akiket pár napja naívan meghívtam magamhoz, amikor még azt gondoltam, hogy immunis lettem a jetlagre. némi kölnivel megpróbáltam elfedni a zuhanyozás hiányát és imádkoztam, hogy kivételesen ne most jöjjön szembe brad pitt (vagy angelina jolie) a sajtpultnál.

sosem fogjátok kitalálni, most (este 11-kor) adtam le a háborús drámát (amiben Sean Connery még tupé nélkül lázad a rendszer ellen), legfőbb ideje, hogy neki álljak az előkészületeknek, elvégre 12 óra múlva érkeznek a vendégek.

nem is tudom, hogyan tolnám le ezt az időbeosztást bárkinek is a torkán, tiszta mázli, hogy egyedül élek.

oh én kis naív, azt hittem, hogy azért, mert relatíve értelmesen tudtam aludni 2 napig, már megúsztam az egész jetlag mizériát, hát hahaha. a mai napot világvége közeli állapotban az ágyban töltöttem, felváltva szédültem, fájt a fejem, tőrt rám a vegytiszta spleen és fulladtam meg a náthától, ami pedig már elvileg elmúlt.

fair enough, legközelebb majd alázatosabb leszek és nem becsülöm alá az időzónák erejét, de ugye holnap már újra ember leszek?

eddig csak a bevasarlolistamat szoktam itthon hagyni, most sikerult penz nelkul elmennem bevasarolni, amire persze egy teli kosarral dobbentem ra az aldi kozepen. (vegul a Szineszno, aki a szemkozti epuletben dolgozik kimentett).

meglehetosen esemenytelen hazautunk volt, bar a lufthansa nem lesz a kedvenc legitarsasagom, az tuti.
allapotomat kivalloan jellemzo, hogy delutan 2-kor “ledoltem fel orara sziesztazni”, majd este f9kor riadtam fel.
mi lesz itt ejszaka…

bár mindent megtettem, hogy rendszeresen bejelentkezzek, beigazolódott a szokásos dzsudzsu és 3 nap után egyszerűen annyira fáradt voltam, illetve annyira belemerültem az itteni létbe, hogy képtelen voltam rendszeresen beszámolni az eseményekről. mindenesetre jól vagyunk, holnap (kb 15 óra múlva) indulunk haza, vasárnap reggeltől újra pesten leszek és komolyan tervezem, hogy útólag is beszámolok, jó sok fotóval, ahogyan azt többen igényelték tőlem. bízom benne, hogy ezúttal sikerülni is fog.

mindenestre itt van egy pár szemelvény a new yorki útunkból:

TOP 3 leszakad az állam pillanat:

– Chinatown: mert egyszerűen pontosan olyan, mintha valahol Kínában lenne az ember, a szagok, az emberek, a zajok, a boltok, minden, leszámítva a manhattan szerte mindenhol látható tűzlétrákat

– Radio City Music Hall: a Rockefeller Center egyik épülete, egy 1932-ben épített gigászi (mozgókép)színház, lenyűgöző art déco belsővel, ahol egy egy órás vezetésen vettünk részt és többnyire leszakadt állal csoszogtunk egyik csodálatos belsőépítészeti részlettől a másikig (igen, fényképeztem és igen, fogok még erről többet írni)

– Wall Street és a Financial District: ide tegnap este későn jutottam el (anyukám otthon pihent, ezért egyedül néztem kicsit körbe), már munkaidő után, így a negyed szinte teljesen üres volt, ráadásul egész nap ködös/párás idő volt, ami estére elkezdett leszállni, így még festőibb volt Manhattannek ez a része. itt az utcák keskenyebbek, az épületek még masszívabbak és nagy részük még az 1914-es törvény előtt épült, mely előírja, hogy a magasabb épületeknek lépcsőzetesnek kell lenniük, hogy napfény is érje az utcát. szóval furán nyomasztó, masszív és festői negyed. igen, erről is csináltam pár képet, de nem tudom, mennyi fog a leírtakból átjönni.

egyéb izgalmas pillanatok:

– amikor a metrón két menyasszony ült le velem szembe, akik frissen jöttek az esküvőjükről és mindenki őket fotózta, bár a mellettem ülő ortodox zsidó család nem igazán volt meghatva.

– a Bryant Parkban működő ingyenes közkönyvtár: ülj ki a parkba és kölcsönözz ki egy kellemes magazint, klasszikust, vagy krimit, mindezt ingyen, kényelmes székeken, adomány könyvekkel.

– a 9/11 emlékmű ami a maga egyszerűen értelmezhető módján kifejezetten megható és szép.

– a Chicago előadása Broadwayen.

folyt köv, fotóstul, izélgessetek, ha esetleg nem írnék hamarosan.

tegnap végre jó idő lett (előtte 15 fok volt, ködszitálás és szakadt az eső), ennek örömére átmetróztuk magunkat a túloldalra és elmentünk williamsburgbe, a szombati food marketre, ami valójában egy nagy kajafeszt. williamsburg maga nagyon vicces, kicsit lepukkant tengerparti üdülőváros benyomását kelti, mindenhol 2-3 szintes színes házikók, a földszinten válogatott éttermek. a lakosság nagy része kissé bamba (elvégre szombat délelőtt volt) hipszter volt. a kaják felé haladva belebotlottunk egy “artists and fleas” nevű boltba, ami valójában egy mini wamp volt, mindenféle iparművész izéket árultak, annyi különbséggel, hogy itt mindenki nagyon kedves volt és kommunikatív, illetve elég sok vintage ruha volt.

a kajafeszt egy vízparti grundon állt, dél körül még elviselhető mennyiségű emberrel. ettünk főzőbanán chipset (semmi extra, ha nem szólnak, észre sem veszem,hogy nem krumplichips), japán rákos gömböket, amiknek az elkészítése látványosabb, mint az íze, tavaszi tekercset és masala tacot, ami pontosan az, amit a neve sejtett. a végén megfejeltem az egészet egy fánkkal, ami viszont határozottan mennyei volt.

újabb metrózást követően chinatownban bukkantunk fel, ami számomra eddig a legdöbbenetesebb élmény volt, ugyanis ha eltekintünk a házakon látható obligát tűzlépcsőktől, PONTOSAN olyan minden, mintha kínában lennénk, ugyanazok az emberek, szagok, zajok, boltok. a közeli Columbus park közepén Sun Yat Sen szobra áll, körülötte kínai bácsik és nénik veszettül kártyáznak, kínai sakkoznak és operát énekelnek. lelkesen betértem egy bubble tea boltba, ahol sikerült megvennem ugyanazt a szuper löttyöt, amit kínában szoktam inni és körülbelül ugyanannyira bírtam könnyen kommunikálni, mint arrafelé (az egész boltban én voltam egyedüli fehérember). halálosan elgyengülve hova máshová ültünk volna be, mint egy honkongi dimsumozóba, ahol nevetséges árakért szuper jól megvacsoráztunk.

ma elmegyünk és megnézzük a broadwayen a chicagót, illetve kihasználjuk a jó időt, hogy végre kilássunk az erre kijelölt helyekről.

na, kicsit el vagyok maradva a blogírással, mert nem meglepő módon teljesen kiájultunk a képből az elmúlt két napban.

megpróbálom azért összegezni, hogy miket csináltunk, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy később már soha az életben nem fogom leírni, hogy mi történt.

vettem egy laptopot, ami már önmagában is remek hír (mert kicsit elragadtattam magam és az ultrabookok rolls royce-át vettem meg, amiben egy atomerőmű lakozik, fél centi vastag, érintőképernyője és windows 8-a van…), de annál sokkal izgalmasabb volt a hely, ahol vettem. a B&H Audio bolt annyira ismert, hogy még az útikönyvben is benne van, mivel csakis kizárólag ortodox zsidók üzemeltetik, így a kiszolgáló személyezet is kipában és pajeszban érdeklődik, hogy miben segíthet. elég szürreális élmény, főleg, hogy az eladók maguk között jiddisül beszélnek. a boltban különböző blokkokkal kell különböző pultoknál ácsorogni (rövid ideig), miközben a megvásárolt áru előbukkan a raktárból és a plafon alatt kiépített sínpályán közlekedik vidáman.

a times square környékén egyszer csak leparkolt mellettünk egy “food channel” feliratú kisfurgon és ingyen macaront kezdett osztani, illetve még egy konyhai felszerelésekkel megpakolt ajándéktáskát is adtak hozzá.

a broadway egyik színháza előtt szemtanúi voltunk annak, amikor az előadás előtt pár órával kisorsolnak pár nagyon olcsó jegyet (ezek 32 dollárba kerültek, míg a normál ár 100 dollár fölött volt). nagyon lelkes tömeg gyűlt össze az utcán, egy darab nő húzta a neveket egy dobozból, mindenki vidám volt és megtapsolta azt, aki bejutott.

két múzeumot már megnéztünk, ami miatt nagyon büszkék vagyunk magunkra, mert ebből az egyik a MET volt, ahol az ég világon tényleg _minden_ megtalálható, mi komoly szelekció után 5 óra alatt megnéztünk pár tucat impresszionista festményt, majd pár modern festményt, rengeteg távol-keleti szobrot, faragványt, japán paravánt, a teljes iszlám művészet kiállítást (amihez tartozik egy egész damaszkuszi díszterem), rengeteg báli ruhát, egy egész egyiptomi templomot és több száz óegyiptomi bizbaszt. a másik egyébként a természettudományi múzeum volt, ahol rengeteg dinoszaurusz csontvázat láttunk, illetve nagyon érdekes néprajzi kiállításokat az indiánokról és az óceániai népekről.

megnéztük még a grand central stationt, vagyis a főpályaduvart, ami rengeteg filmben szerepel és talán a legmeglepőbb, hogy az egyik erkélyén egy apple bolt üzemel. mellette található a chrysler building, ami azt hiszem eddigi kedvencem, pedig manhattanben tényleg egymást érik az art déco felhőkarcolók.

mára az idő jobb lett, mint az elmúlt két napban, mi is kezdünk magunkhoz térni a jetlagből (én például ma már csak fél8-kor ébredtem fel a korábbi hajnali 5 helyett), szóval ma első útunk williamsburgba vezet, ami az itteni hipster negyed, ahol szombatonként kirakodóvásárt szerveznek (egyébként itt található egy nagy haszid zsidó közösség is, de velük gondolom nem igazán fogunk találkozni szombaton).