Na, drágáim, az a nagy büdös igazság, hogy kissé késő van, olyannyira,
hogy lassan korán lesz és nekem aludnom kéne, mert ez az elmúlt
napokban több okból kifolyólag nem volt jellemező. Extatikus egy napom,
mint minden szerdán. Végre kezd elég jó idő lenni, ahhoz, hogy sétálni
lehessen az éjszakába és világmegváltani lehessen (társmegváltani,
konrétan). Szinte ijésztő tud lenni,hogy bizonyos emberek mellett
mennyire el tudom magamat engedni és mennyire tudok egyszerűen élni,
fifika és tudatosság nélkül, bele a nagyvilágba. Sose leszek az az
ember, aki ez ellen tiltakozni fog, de tény és való, hogy nem
kötelezően szoktam meg, vagy egy kicsit mindig rá tudok csodálkozni.
Megszokni minden esetre nem akarom és nem is fogom, adódnak ebből
bizonyos izgalmas és kínos szituációk, amikor utolsó pillanatban jjön
rá az ember, hogy hiába bontom le a saját határaimat, a világ attól még
nem dőlt össze és épült fel újra és van amit, azért _tényleg_ nem kéne.
Háh, de komplex egy mondat ez volt (ma írtam morfó zht, a könyökömön
önnek ki a komplex mondatok és azok nyelvtani elemzései, de sebaj, ez
csak egy záróel). Lényeg, ami lényeg, néha nagyon az utolsó
másodpercben jön rá az ember, hogy ezt talán mégse akarja elmondani,
mert, mert, nem is tudom miért, mert a tudatalatti azért tudatalatti,
hogy tudat alatt maradjon és feltűnés nélkül írányítson minket, engem,
cselekedeteimet. Ha felfedem, akkor lelövöm a jövő lehetséges poénjait
és hirtelen szertefoszlik a varázs.
Jóban vagyok magammal és bízok benne, hagyom, h irányítson és néha
nagyon sejtem, mit sugal. Már rég nem pirulok bele saját magamba,
inkább érdeklődve várom, mi lesz a legújabb húzása drága Freudnak… Az
első hippi party után volt egy abszinth flashem (jáj de divat ez a szó,
pedig most konkrétan tényleg témába vág), amikor kommunikáltam
tudatalattimmal. Furcsa, helyenként rémes dolgokat láttam meg, de nem
félek. Áh, lefexem aludni, nagyon rám fér.
Ahogy esik, úgy puffan 